Házad

Cigarettaszaggal átitatott bőrkabátba temetkezel,
menekülsz, bújsz, titkolsz- csak hogy elfeledhess.
Meleg sálad szorosan takarja szádat,
szemed elárul- tekinteted nem áltat.

Forró könnyekkel- kacagva borulsz le a padlóra,
egy pillanatig csak beletekintesz a világba,
s némán, mély fájdalommal nyugtázod,
ha így folytatod, még ráfázol!
Sürget az idő, éveid vannak csak-ki tudja mennyi,
cselekszel, harcolsz, élsz, vidulsz- a végén azt mondod:ennyi!
Olykor elönt a bánat, máskor kacagni van kedved,
de kedélyed igazmondója csak a szemed.
Őszintén kémleli a világot, nem tudja hova szabad néznie,
hogy tudja, ahhoz még fiatal (vagy már túl öreg)- de nem is kell felmérnie.
Hívogat az ég, mennél a végtelen messzeségbe,
nem te lennél a világ vesztesége.
Törsz, zúzol-lélekben meghaltál, kivéreztél,
s most fejvesztve az érzés elől menekülnél.
Ordítod a nevét, őrjöngve várod,
vacsorát főzöl,kikészíted puhafa tálon.
Nem eszik veled senki, nem osztozik a kínodon. Összetörsz.
Megint a földön fekszel, némán bömbölsz.

A kabát már a fogason pihen, s te meztelenül sétálsz a házban
a hideg megráz, s nem hagy többé álomban.
Kattog a kályha, kihűlt a tér,
megvilágosulsz: a szerelmed soha vissza nem tér.

2010.szeptember 25.

Bogaras

Bogaras vagy!- nevetve kiabálom rád
sértéseim zuhatagát.
Arcodba hulló tincseid elfogván
katicás hajcsatot tűzöl rá.

Lila harisnyásan, rakott szoknyásan
huppansz a székre nagyasszonyosan.
Eljátszod a drámakisasszonyt,
nevetsz, kurjantasz nagyot.

Hernyó szalad a teraszon,
sikoly távozik az ajkaidról.
Hirtelen felpattansz a fotelból,
ha tehetnéd, kifutnál a panelból.

Hangos kacajjal öleled a nyakam,
szorítasz, elakad a szavam.
Bogaras a lány, nem vitás,-
de tudom, ebben is a hernyó a hibás.

Olvass...

Sosem vártam el, hogy tisztán lássam a jövőm. Egyáltalán nem is számítottam semmiféle sziklaszilárd ambícióra, törekvésre, önnön segítségre. Egyszerűen csak hagytam, hogy az életem folyjon a saját, olykor meglehetősen mély, durva medrébe. Vártam, hogy magától megtörténjen a csoda, hogy gyenge, élettelen kezemben megfeszüljön életem lovának képzeletbeli gyeplője.
Várhattam, nem történt semmi. Magamon kellett segítenem, törekednem a legjobbra, minden lehetséges kis apró lehetőséget meg kellett ragadnom. Élnem kellett az általam nyert képességgel, bár valójában még én is csak kerestem azt. Fogalmam sem volt arról, hogy létezésem célja miben rejlik. Elképzelésem, árva gondolatom sem volt arra irányulóan, hogy miért élek. Hiszen bármely pillanatban tovatűnhetek, elszállhatok, halottként zuhanhatok, hamuként hullhatok a földre -de mindez eddig nem történt meg.
Keresem, buzgón emberként kutatóm a jövőm, az utam. Minden próbálkozásom arra irányul, hogy a tökéletes egyensúlyt létre hozzam a képességeim, és a vágyaim közt. Érezni szeretném a siker ízét, kritikát, bántást, kemény szavakat akarok hallani- csak végre olvasson valaki...

Eső

Eső kopog az ereszen,
Öklöd dobol a szívemen.
Bejönnél, nehogy megázz,
Engedem, vigyázok rád.

Eső kopog az ereszen,
Halkan lépdelsz szívemen.
Óvatosan szemlélsz körbe,
Szád is mosolytól görbe.

Eső kopog az ereszen,
Nyugton fekszem melleden.
Halkan, szaporán lélegzel,
Ellenem sosem-csak velem vétkezel.

Eső kopog az ereszen,
Már bent lakom a szívedben.
Óvón védelek örökké,
Azzal teszlek szemem fényévé.

szeptember 19. /2010/

Vágy

Forró vággyal taszítanálak a Pokol legmélyebb bugyrába,
Égő tekintettel szórnám szanaszét a ruhámat.
Dobálnám, gyűrném, hajigálnám messze a világba,
Hogy majdan együtt keressük azt- egy szál kabátba.
Hagynám, hogy tépd le rólam, ha örömre szomjazol,
Kérném tőled, ha magam arra vágyom.
Kíváncsiságtól pajkos szemeimmel mindened órákon át bámulom
Hangos kacajjal jelzem minden akaratom.
Felégetném az összes fehér gyertyát a szobában,
Viasszal betűket festenék az ablakpárkányra.
Hűvös kezemet égetné a bőröd,
Sziklaszilárd védőfalamat talán legyőzöd.

szeptember 14. /2010./

Döntés

A döntés terhétől roskadozva írod soraidat, miközben tökéletesen tisztában vagy a ténnyel: okos, értelmes ember vagy. Mindenkin képes vagy segíteni,akarva-akaratlanul folynak belőlem az életerőt adó szavak. Tengernyi gondolatomat vetted át, és mondtad ki hangosan: sokszor olyanokat is, amikről magam sem akartam elhinni, hogy valóban léteznek. Tudod, egyszer említetted, hogy utálsz lelkizni: felnagyítani az átlagos problémákat, bolhából elefántot csinálni. Megnyugtatlak: most sem ezt teszed. Egy tökéletesen valós, ám annál bonyolultabb érzésvilágba csöppentél percek alatt, ahonnan kikeveredned csak velem sikerül majd. Mert én számítok arra, hogy mellettem leszel, fogod a kezem láthatatlanul, vezetsz, azon az úton, amit nekem szánt a sorsom. Nem akarok butának tűnni előtted, de most mégis csak egy szó jut az eszembe: köszönöm. Igazán, tényleg szívből hálás vagyok a létezésedért, a gondolataidért, a lényedért, azért aki ilyenné tesz. Megértetted, amin mások sírva-kacagva viccelődnének, felfogtad a problémám súlyát, és hogy könnyíts rajtam, levetted a terhet a vállamról.

(Igen, Panni ez egy nyilvános válasz a bejegyzésedre)

"Barát az, aki úgy tud segíteni és megszólítani, mint te...

és benned én barátra találtam."

Rachel Joy Scott

(Rá)ébredés

Az ébredés fájdalmánál nincs meredekebb dolog. Lassan, óvatlanul kinyitod álmosságtól roskadozó szemeid, körbetekintesz ártatlanul, végignézel a szobán. Végigkíséred a tárgyakat gardrób kilincsétől egészen az ablakpárkányig. És hirtelen megérzed. Érzed, hogy nincs bent semmi, üres vagy, kiürültél. Belepillantasz a saját lelkedbe, és szembesülsz a ténnyel, amin nem tudsz változtatni: szereted. Realizálod a dolgokat, majd felülsz a forró ágyadban, amelyet az éjszaka során teleizzadtál szerelemmel. Óvatosan kibotorkálsz a fürdőszobába, majd találkozol a hajnal első sugaraival. Égetik gyűrött arcodat, kényszerítenek, hogy fordulj a tükörrel szembe, és nézz farkasszemet saját magaddal. Félve pillantasz a párás tükörre, és megbizonyosodsz róla: igen, szereted.

Veritas

A kopott padon ülve,
csodákról merengve,
képzeletembe merülve
bámultam rád.

Kék szemedbe mélyedve,
forrón ölelve,
álmomból ébredve
vártam rád.

Csúf igazságot hallva,
meg-meg botolva
álltam fel mellőled.

Porba tiporva,
megrökönyödve
zuhantam a földre.

szeptember 6./2010./

I have no reason to smile

Tökéletesen ismersz: tudod, hogy mennyire fáj, ha némán sétálsz mellettem, átnézel rajtam, lyukas szitaként tekintesz rám. Mindezzel természetesen eléred azt, hogy fájjon, vérezzen a szívem, és tudod, ezernyi könnyet ontok érted. Tisztában vagy a könnyeim súlyával: tisztán látod, hogy szavaiddal mekkora űröket vagy képes létrehozni a már amúgy is kráteres lelkemben. Célod, hogy megölj, de ahhoz még mindig kevés vagy.

'I never needed you to be strong,I never needed pain,I never needed strenght,I never needed you for judgement,I never asked for help, I take care of myself, I don't know why you think you got a hold on me.'