Vége

A címet magyarázva, a lehető legtárgyilagosabban szeretném közölni a döntésemet: a téli történet című blogot nem folytatom tovább.

Nem folytatom, mert nem folytathatom. 2009-ben azzal a céllal indítottam útra ezt a blogot, hogy leírjam, kiírjam magamból az érzéseimet, a bánatomat, a sikereimet- őszintén. Mára úgy érzem, a blog nem ezt a célt szolgálja, sokkal inkább egy forrás az életemről olyan embereknek, akiket nem szeretnék bevonni a világomba. 

Persze tudom, most hálátlannak gondoltok, hiszen ez a blog vezetett el az első, majd a második könyvemig. Tudom, ehhez Ti is kellettetek, de most akármennyire fáj, be kell ismernem, hogy frusztrál, hogy  úgy érzem, figyelnek, a gondolataimat meg kell válogatnom. Eldöntöttem: ezentúl nem fogom megválogatni, bármennyi szex, bármennyi fájdalom, bármennyi dac van bennük.

Az elmúlt kilenc hónapban rengeteg minden megváltozott az életemben: egy olyan társ sodródott mellém, aki élsportoló, magabiztos, erős és nagyon is tudatosan éli mindennapjait. Példát kell vennem róla, és meg kell köszönnöm, hogy segített idáig eljutni, hogy megmutatta, nem szabad (!) mindent komolyan venni. Anya is sokat segített, és segít, mind a mai napig. Nekik köszönöm a "történeteim".

Felnőttem. Már nem az a gyerek vagyok, aki egy kis szeretetért bárkihez menekül, aki kifogásokat keresve nem változtat saját magán. Nem, ez nem én vagyok.

Elég volt, szép volt, és nagyon köszönöm, hogy olvastatok, viszont közel sincs vége! Egy új helyen, új címmel, új álmokkal folytatom Kele Dóri történetét, és most nem fogom hagyni, hogy befolyásolják a gondolataim. 

Ha szeretnéd az új blogom olvasni, írj : kolesmag@citromail.hu vagy dorikele1@gmail.com !
A facebook-on is várom jelentkezésed, öteleted, javaslatod!

(Innen üzenem: lezártam az elcseszett múltam!)

Egy ilyen hét után az ember nagyon sok mindenen elgondolkozik, számot vet magában bizonyos emberekkel, bizonyos érzésekkel.

A sikertelenségek, az áhított célok el nem érése eddig mindig csak még jobban letört, szomorú és kiábrándult voltam. Most, azonban úgy érzem, a sikertelenségeket sikerek, megerősödés, gyarapodás követi, ehhez csupán pozitívan kell látnunk a világot.

Aztán itt van még valami: honnan tudhatja az ember, hogy szerelmes-e? Mik azok a bizonyos jelek, amik arra engednek következtetni, hogy valaki iránt mélyebb érzéseket táplálunk? Ezekre nem tudom a választ, azt viszont annál jobban tudom, hogy milyen rossz érzés, ha az ember társában ilyen kérdések merülnek fel. Azt hiszem, a napjaim meg vannak számlálva, mert ez egy rémálom, és történnie kell már valaminek ahhoz, hogy felébredjek.

A nap a földdel

Még most is
nézd, mi a boldogság:
egy parányi szikra, nekem te, neked én,
a nap sem mondja a földnek: enyém
pedig tudja, nincs más.


Nézd, most mi történik
azzal a szerelemmel, amiben kihuny a nap fénye,
nincs szikra, mindennek vége.
Sosem fogom mondani, hogy szükséges vagy.

Nagytakarítás

Kitakarítom a lakást... eltüntetem a sok mocskot, a rengeteg szennyet, ami az itt töltött éveimben felhalmozódott. Kiürítem a teli szemeteseket, összegyűjtöm az emlékeket, amik miatt még érzem az emlékek édes ízét. Szétválogatom azt, ami fontos, ami az enyém és bennem van, és azt, amit elvesztettem, amit vissza már nem kaphatok. Könnyek nélkül pakolok össze, mert eldöntöttem: minden megváltozik.

Csepp vagy az óceánban, elveszel.

Én rohantam, amikor csendben kellett volna lépdelnem. Feltétel nélkül megbíztam az érzéseimben, mikor sejtettem, talán átvernek. Nem akartam mást, csak hogy megszabaduljak saját magamtól.

Most már tudom, csepp vagyok az óceánban, így is, úgy is elveszek.

Magam II.

Sokat álmodom még ma is vele. Akkoriban minden éjjel ő táncolt az elmémben, ő alakította a szálakat. Olyankor nem tudtam elbújni, úgy éreztem, figyelnek, szavam sem lehet. Nap, mint nap láttam a szemében a csillogást, az örömöt, hogy beengedtem egy olyan helyre, ahol addig más nem járt. Toporzékolt, amikor magam akartam lenni: nyugtalan, dühös és csalódott volt. Sok minden változott azóta, bennem is, benne is. 

Az utóbbi időben a saját történetemet gondolom mindig újra. a gyökereimet, az elkövetkező éveket, a változásokat, a sok-sok ráncot az arcomon... mi lettem, miből lettem? Néha még eszembe jut, ahogyan lecsaptam a telefont és üvöltöttem.

Most én toporzékolok, hogy múljon el a hiány és a fájdalom, amit az évek során magamra húztam és az, ami még rám vár az életem során.

Magam

Én sosem voltam annyira társasági lény, mint amennyire az elvárható lett volna. Védekezésnek használtam a felesleges csacsogást és a mosolyt. Amikor kisgyerek voltam, a szüleim rajzórákra járattak, közel tíz évig, minden héten kétszer jártam rajzolni. Ezután, mikor már úgy éreztem, nincs bennem több, nem tudom magam jobban megmutatni, elkezdtem írni. Amikor írok, akkor nincs senki mellettem, ilyenkor igazán egyedül vagyok, igazán magam. 

Nem tudom megszokni, hogy meg kell valakit szoknom. Nem ismerem, milyen az, amikor valaki minden érzésemet magáénak akarja tudni, amikor valakit igazán érdekel az, amit csinálok. Egyszer volt egy ilyen ember az életemben, de úgy éreztem, megfulladok. Nem tudtam egyedül lenni.