Összetartozunk

Kézen fogás.

Egy átlagos, mindennapos kapcsolatban a közös lét egyik legalapvetőbb formája lenne ez. A mi szerelmünk közel sem mondható átlagosnak. Különböző életstílusunk, különböző vonzáskörzetünk egytől-egyig azt bizonyítja, nekünk valóban meg kell dolgoznunk a másik szeretetéért. Minden apró mozdulatunkkal, minden cselekedetünkkel a másik boldogságáért dolgozunk szüntelen. Előteremtjük a közös délutánokat, forró kávét és kakaót szürcsölünk a kanapén ülve. Olykor vitatkozunk, nem értjük meg egymást. Aztán lassan, megfontoltan rájövünk mindketten, hogy a másik nélkül élni veszedelmes kínokkal egyenlő. Harcolunk a saját igazunkért, nem értünk egyet, de mégis, mindig visszatalálunk.
Vannak gesztusok, melyek sokat érnek. Nincs két egyforma kapcsolat- mindegyikben más jelent nagyobb kihívást. Alapvető, hogy minden pár kézen fogva jár-kel az utcán. Ezzel jelzik: ők ketten összetartoznak, nincs az a cunami, földrengés, hurrikán vagy éppen tornádó, amely szétválaszthatja őket. Ők ketten egyek.
Mi sosem fogtuk meg egymás kezét. Én, jószerivel az elkötelezettségtől rettegve, mindig visszautasítottam ezt a lehetőséget. Télvíz idején kezeimet mélyen elástam a zsebembe, vagy kezembe vettem ütött-kopott piros mappám. Tiltakoztam, foggal-körömmel hadakoztam a kézen fogás ellen.
Félénken, szinte ösztönösen nyúltam a hűvös kezéért. Erősen öklömbe zártam, szorosan tartottam. Kifejeztem, hogy összetartozunk.

"Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd."
Voltaire