Levél

Kedves Idegen!

Levelem félve írom neked, mert tudom, érzem, ezek nem szép sorok lesznek.

Kezünkben lassan megfogyott az idő: apró homokszemcsekként hullott a földre minden egymással töltött óra, pillanat. Mi, együtt rontottuk el- ketten vagyunk bűnösök. Az elbocsájtás során megszerettelek, azt hittem, visszafogadlak. Azonban rájöttem, nincs szükséged rám. Képes vagy nélkülem élni, létezésedben eddig csak gát voltam. Én szörnyen szeretlek: mégis azt mondom, nem. Reménytelenül harcolok ellened, minden porcikám arra vágyik, hogy hallgass végre meg!
Ordítanám, sikoltanám a problémám, de tudom, néma falakba ütközne. Látom a keserédes mosolyt a szád szélén, tudom, nincs szükséged a panaszomra.

Téged csak a jó éltet- nem tartasz igényt a rosszra. Az ambivalenciát nem bennem találtad meg.

Szeretettel.