Engedj közel magadhoz

Azt hittem, eljön majd a csoda, a felvilágosult nap, az a pillanat, amikor azt érzem, igen, megérkeztünk valami újba, együtt. Nem jött a pillanat, csak a vágy lebegett előttünk minden pillanatban. Vágytuk az elcsigázott szerelemtáncot, daloltunk minden szépről és jóról, miközben az autó ablaka egyre csak párásodott. A percek halovány látomásokká tömörültek mellette, miközben minden idegszálam a közös táncokért remegett. Azt hittem, könnyű lesz, de nem, nem volt az.

Megérkezett a várva várt kusza csoda, az óra, amikor minden csók értelmet nyer, amikor minden ujj csak másik ötért nyúl, mert így lesz egész. Küzdött, de még sosem nyert. Nem nyerhet, a vérében van a küzdelem, a harc, a reménytelen és örök nász a háborúval. Minden varázslat nélküli keserves, sírós töredék-emlék most a felszínre bugyogott, romlott akart lenni, de túl szép volt. Ott voltak még a csendek, a hosszú estékké duzzasztott délutánok, mikor nincs más, csak a mellkas, a csend és mi.

Azt hitte, majd aztán ő megismerhet, de muszáj volt belátnia, óriásit tévedett! Nincs leplem, nem bújok el kétes-hazug históriák mögé, nem rejtegetem magam, felvállalok mindent és a felelősséget vállalom. Én így ennyi vagyok, egy rejtett, titkos látomás, egy keserves dühös álomkép, egy senki, neki leginkább majdnem-mindenki. Lesz ez máshogy majd, az idő örökkön ránk vár, nyugodj meg!

A valódi arcom csak akkor láthatod, ha közel engedsz magadhoz.

Dönts a kocsinak

megbabonáztál, szétáztam, de mindegy
magadévá, csak a tieddé a vágy hintett
bámulatos, hogyan csinálod mégis?
tudom, hogy akarod, no de mégis!

azt hiszem, eljött a szép hazugság órája
mikor azt illik mondani: nem esek kómába,
nem esek beléd, csak azt szeretném,
aha persze, ne hazudj, élvezném.

megbabonáztál, az ujjad köré
lettem csavarva, minden bámulatok közé,
a tested, az eszed, a kezed csak rám vár,
dönts a kocsinak, mire vársz már?!

(szokásos kocsis-múzsámnak)

Kritikia a Lélekostromról

Megjelent az első hivatalos kritika a Lélekostromról. Nagyon örültem neki, ha megengeditek, egy sort kiemelnék belőle. Számomra ez a mondat mindennél többet ér.

"Embereket, érzelmeket, a természetet és a képzeletet egyaránt értő módon látja és láttatja a fiatal szerző, aki előtt bizonyára komoly irodalmi karrier áll."

Ide kattintva olvashatjátok.

Valld be

Azt hiszem, mindig velem vagy ha kell,
basszus, de nehezen jön a számra a szó,
a kérés, a pillanat, a halovány perc sem
pedig itt az idő, hogy tudd:nekem veled jó.

A levegő, a gomolygó, borús köd vagy,
ha kell, neked én levetkezem önmagam,
megérdemelsz-e vagy sem, émelyítő
levegő vagy, mocskos, de levegő!

Valld be, hogy akarod, akkor is és most
szeretkezni, ölelni, forrót és jegeset,
vakon a mélybe üvölteni, hogy: nem sok!
Pont elég, pont jó, végre szerethetem!

A tiéd

Én vagyok a te nappalod,
a szép órád, a kerek harcod,
a csupasz-ív ódád, a kezed
minden halvány furcsa erezete.
A vér a testedben, a márvány
a szemedben, az öröm, a bánat,
veled vagyok otthon, minden várhat,
a kicsiny, fertőző dög vagyok, járvány.
Szebb vagyok a kerti fűznél,
tisztább az érett, szív -gyümölcsnél,
más vagy, új, forradalmi, dalos,
szenvedő, tiszta és baljós.

Küzdelem a célomért

Egyedül vagyok, magam küzdök a szépért, minden jóért. Kitartok akkor is, ha már a többiek régen feladták. Szenvedek, feladom magam a világ egyetlen és legelérhetetlenebb céljáért. Mikor mindenki kinevet, én még akkor is harcolok a szent célomért. Nincs, ami utamba állhatna, a szerelem várhat, a világnak meg kell állnia, ha én harcolok. Eltökélten állok a rajthoz, én fogom megnyerni, suttogom magamban.

Eszembe jut az első emlék: ülök a stégen, ősz van, a sárgás levelek rendületlenül hullanak alá, én a vizet bámulom. Látom az engem körülvevő, gonosz, kegyetlen világot, érzem, tudom, hogy nekem mást kell tennem. Elhatározom, hogy véghez viszek valamit, valami megfoghatatlanul nagy dolgot, amiért mindent megteszek.

Kemény évek munkáját nézve állok most rajthoz. Úgy érzem, meg kell tennem. Ekkor már nem számít senki: nincs család, nincs más, csak a cél. Minden idegszálammal a kihívásra koncentrálok, igyekszem, de nem megy. A gondolataim pofonként csapnak arcon, azt suttogják, képes vagyok rá.

Elindulok. Ez a végső és legnagyobb küzdelem a testem és a szellemem között. És megnyerem a csatát. Saját magam erejéből létrehoztam és megalkottam az eszményi csodát, a felfoghatatlan megrendíthetetlen hittel bízott pozitív beérkezést.

Jól vagyok. Elégedetten, diadalittasan számot vetek az életemmel: eddig minden sikerült az életben, vagy jól, vagy rosszul. Ez most éppen jól.
Megnyugodtam, révbe értem. A világ visszaállt a helyes körforgásába, visszatért belém az élet. Otthon vár az én saját, külön bejáratú világom, az egyetlen kiutam, a mentsváram, a családom és a felhőtlen, boldog szerelem.

Lillának szeretettel gratulálok!

Ne ígérj nekem semmit

sétáljunk együtt a fagyott füzes parton,
vessünk árnyékot, üljünk meztelen csónakon
élvezzük a nyújtott órát, végre egyszer igazán, ne féljünk,
csak együtt fázzunk, hosszan dideregjünk, élvezzünk.

ne ígérj nekem semmit,
csak mutasd meg magadat, tedd rám a kezed,
engedd, hogy felfedezhesd a hazád, a semmid.
láss bennem végre valaki újat, fogd a hűvös kezem.

ne mond többet, hogy nem vagy mellettem,
mikor itt lebegsz, az őszi szél suttogja a fülemben,
bennem jársz, átlátsz, feltépsz, lehorzsolom a tenyerem,
kiszakad a hús, a falevelek zaja tépi fel a szívemet.

meztelen állok a tükör előtt, nézem a holdat
a messze villanó fényt, a kerek napot, az arcodat,
gesztenyén taposok, élesen karcolja a talpam,
meztelen vagyok, takaróm a szűz fehér paplan.

átfogod a derekam, áldod az órát, bennünket
a kályha kattog, megtöri a szent csendünket,
te csak állsz, így vagy úgy de rám találsz
szerelmes öledbe bebugyolálsz.

ne ígérj nekem soha ártatlanul semmit,
csak a didergő levelek kacaja hallatszik kint,
levegő ölel át engem a hűvös órán,
mikor az ősz keringőt jár veled kábán.

Ősz

Nyugodj le. Térj vissza magadba
bújj el örökkön a kabátodba
legyen az arcod hűs, de boldog
szeretni, ne legyen más dolgod.

Őszi estét dalolnak ma a napok,
levegőt, hideget, keserves dalok
a köd táncát a néma villanyoszlop nézi
a szemedben mély könny, nem kérdik.

Hűvös van. Nem dalol a világ,
nem neked áll a csupa-öröm bál,
nem érted táncol a pára és a szürke
bolyongós, orrodra magányod ülne.

Néha kell

Néha el kell menned,
ahhoz hogy tudd, ki is vagy
valójában nem árnyéknak kell lenned,
hanem csodának, és tudod, hogy az is vagy.

Néha ki kell lépned,
hogy megtudd, ők mit látnak
benned és miért nem kell félned,
hogy tudd, téged várnak.

Néha látnod kell a holdat,
hogy értékeld a nappalt,
hogy elfogadd a jót és a rosszat,
mert meg kell élned a nappalt.

Néha kell, hogy játssz
hogy lásd, nem ámítás az élet,
nyers, tiszta, kegyetlen nem más,
hogy ne csak nézz, alkoss szépet.

Kedves Látogatók!
A következő hónap igazi kihívás lesz számomra: egy könyvbemutatón munkálkodom. Mint azt már említettem, a találkozót Kaposváron tartanánk, egy színésznő (a kilétét még fedje homály) és egy narrátor segítségével. Az író-olvasó est plakátjához elkészültek a reklámfotók, így hamarosan a plakát is megszülethet.
Várom minden olyan támogató, lelkes segítő jelentkezését (lehet akár egyénileg, akár egy cég tagjaként), aki segítene a szervezésben, ill. jelképesen támogatna. Természetesen a támogató cégek és egyének neve kikerül majd a plakátra.
A jelentkezéseket ide várom: kolesmag@citromail.hu
Köszönöm!

Emlékszem, hogyan csókoltál meg

Emlékszem mit mondtál a szerelemről, hogyan döntöttél a hűvös ablakpárkánynak azon a forró, tüzes nyári estén. Az orrod szép vonala hogyan karcolta az enyémet keresztbe-kasul, a szám hogyan várta a szent oltalmat a tiédtől. A kezed hogyan simította végig a derekam, hogyan omlott az öled az enyémbe. A hajad milyen puha volt, ahogy a kezeim elveszni látszottak benne, amikor végigsimítottam minden kusza kis szálat.

Emlékszem, hogyan néztük a várost a dombról, ahogy reszketett a hideg szél köztünk, s ahogy kiszorítottad azt. A fények táncát hogyan vitte tovább a nagyváros kegyetlen porzuhataga, hogyan ékesítette az eget a füst, a gomolygó szürke köd. Hogyan futott a vér fel s alá a kezemben, hogyan vert a szíved, mikor a vállad kis apró gödrében megpihentem. Hogyan rajzolódtak ki a kezed vékony kis erei a hideg éjszakán.

Emlékszem, hogyan váltál el tőlem, mint anyjától a gyermek, mint nőtől a férfi, mint kedvestől a kedves. Hogyan loptad el az utolsó csókom, amikor visszaléptél, hogy egy kereket, egy egészet odacsókolj. Hogyan mosolyogtál melegen gesztenyeszemeddel, a kis kerek gombocskákkal, amelyek életet lehelnek belém. Hogyan csókoltál meg.

Mondd, lesz még emlékem?

Neked írom

Neked írom a sorokat,
nem hallom már a hangomat,
csupán a szavakat,
a te szavaidat.

Cseng a fülemben.
Minden áldott percben
egyre kerekebb az élet
egyre szebb, ne kérdezd.

Neked írom a sorokat,
neked adom a hangomat
elnémulok, csend lesz.
Csak te és én leszek.

Cseng a fülemben
a hangod, a türelem
nem az én terepem,
csak a szerelem!

Neked elég

Én nem vagyok komplett,
vagy egyszerűen összetett,
bonthatatlan mégis nyitható,
mindenre neked kapható.
Neked én vagyok egyszerű,
csak összevissza és nagyszerű
tudod, hogy ki vagyok, ismersz,
láthatod: ez én, s neked elég!

Itt élsz bennem

Itt élsz bennem, mereven ragaszkodom hozzád, mint egy óvódás, aki elengedni kényszerült az anyját. Követelőzve, akaratosan őrizem az emléked, vigyázom az utolsó szót, és soha nem felejtem az elsőt. Mélyen eltemetem magamba mindazt, amit a szívem nekem súg, a dübörgő vágyat, a kegyetlen, tiszta igazságot. Nem hagyom, hogy az érzések lerohanjanak, inkább tűrök és várok csendben.

Minden pillanatban, hogy eszembe jut az arcod, belesajdul a szívem. Átéltük egymást, túlléptünk a kezdeti csodán, nincs már semmink: elveszett minden. A percek, a hatalmassá duzzasztott órák mutatják nekünk az éveinket, a ráncainkat: baromira megöregedtünk! Nem egymásért, hanem egymásnak éltünk, a világ mégis kirekeszt, felfal, megemészt és kigúnyol.

Itt élsz bennem, szorosan fogom azt a vékony kis szálat, ami hozzád köt. Ellentmondást nem tűrve létezem egyedül, a világ legszürkébb magányában és minden romlását tűröm. Erős vagyok, független, egyedülálló, mégis megvásárolható szeretettel. Sablonos, már-már unalmas nélkülem lenned, mégis hiányzom.

Itt élsz bennem, kitörölhetetlenül zúgsz le a torkomon, csiklandozod a lábam ujját, majd hirtelen felszöksz a szívembe: a vérem vagy. Bennem vagy.