Az ember néha eltöpreng, elgondolkozik, számot vet az életével, a sikereivel, a vágyaival és a lehetőségeivel. Néha meg kell hogy álljunk, és mélyen magunkba kell nézni: meg kell találnunk az életünk valódi értelmét, az erőt, ami hajt bennünket tovább a céljaink felé. Ez az erő minden ember szívében ott rejlik, minden egyes apró hajszálérben ott táncol és végeláthatatlanul buzog, és egyszer, egy váratlan pillanatban feltör, és a felszínen él tovább elevenen.
Őrülten dobban a szívünk, amikor megérezzük ezt a csodát, amikor először folyik a vér úgy az ereinkben. Először kicsit megijedünk, meghátrálunk, aztán az euforikus boldogságból kitörve magunkhoz öleljük a világot, mindenhol és mindenkinek azt súgjuk, mondjuk, ordítjuk: szeretek szeretni, mert nincs más az életben, ami akkora örömöt okozna, mint a legszentebb csoda, a szeretet...
Igen, néha számot vetünk, fontossági sorrendet állítunk fel, mérlegelünk, hogy ki a fontos, és kiért milyen kockázatot érdemes vállalni. Aztán pofonként csap meg a felismerés szele bennünket: lehet, hogy sokkal jobban szeretünk valakit, mint amennyire gondoltuk.
(A 18. mérföldkövemhez érve sem érzem magam érettebbnek, se szebbnek, felnőttebbnek, nőibbnek, semmi sem változott, csak eggyel többet éltem, eggyel lettem emberibb. Viszont végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt az állomását az életemnek olyanokkal tölthettem, akik fontosak, kiváltképpen a legfontosabb, titkos erővel, Gergővel. Nagyon megfoghatatlan és furcsa érzés. Köszönöm.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése