kisegér a télben

Zord időben meg kell becsülni az erőtlen téli napsugarat is- mindig erre tanítottak. Ahogy osontunk a hideg padlón, apró lábunk mindig szörnyen fázott. Télen amúgy is nehéz volt élni- nem volt élelmünk sem, a hatalmas búzászsákokat a szakállas öregúr folyton elpakolta a pincébe, így nem fértünk hozzá. Igazából esélyünk sem volt táplálékhoz jutni, hiszen pár éve a házban-rajtunk egereken kívül- lakott még egy szörnyen gonosz, hatalmas macska is. Féltünk, rettegtünk attól, hogy egyszer ez a macska elpusztít minket.Éppen ezért, sosem mentünk a közelébe.
A szükség nagy úr- mindig erre tanítottak. A jeges időben sem lehet éhezni, az egereknek is kell valamit enniük. A macska tálja elérhető közelségben lenne, ha az az átkozott dög nem feküdne folyton mellette. Mintha csak ránk várna- persze, mi eddig nem mentünk oda. Igen, eddig. Mert most én megpróbálom, kockáztatom magamat a családomért. Nem hagyhatom, hogy éhezzenek- gondoskodnom kell róluk.
A bátraké a szerencse- mindig erre tanítottak. Ezzel a szellemiséggel elindultam a hatalmas, kerek zöld tál felé. Szinte beleremegett a föld, ahogy a macska pihent. Szuszogott, szemei csukva voltak, mégis úgy éreztem, figyel engem. Szaporán szedtem apró kis lábaim, majd elcsentem egy apró kerek micsodát, aminek egészen finom illata volt. A győzelemtől felajzva iszkoltam el a tál mellől, mire hirtelen hátrahőköltem. A macska és én farkasszemet néztünk. Tekintete perzselően éhes volt, robusztus teste elállta az utat előttem.
Ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján- mindig erre tanítottak. A macska leszegte tekintetét, apró mosollyal az arcán megszólalt: A tiéd. Vidd el, nyugodtan! Összerezzentem, és indulni készültem, mire puha mancsával apró testemet körülfogta és ezt mondta: Bármikor gyere, ha éhesek vagytok. Nem hagyhatom, hogy éhen haljatok, különben engem is kidobnak, és én is éhen halok.
Köszönöm- mindig erre tanítottak. Illedelmesen kifejeztem a hálámat, majd elmentem. Nem értettem sokáig, hogy miért hagyott életben. Aztán én is taníthattam valamit az én kisegereimnek.

lépjük át a határokat.

Vesszünk el ketten, együtt a világban.
Fussunk el egészen a piciny Föld peremére, tegyük a talpunkat az éles szakadékra, és vessük magunkat a mélybe. Zuhanjunk métereket, viselkedjünk madárként, szálljunk. Repüljünk el egy zord, sötét erdőbe, keressünk apró, pici zöld tündérkéket, tanítsuk őket nektárt enni, harmatcseppet inni, váljunk apró, pici zöld tündérekké. Szeressünk, éljünk csupán egy teljes napig, majd haljunk meg. Támadjunk fel, ússzunk a pisztrángokkal a heves sodrású patakban, csókolózzunk szüntelen az áramlatban. Mosolyogjunk önfeledten, hozzunk boldogságot az erdőből.
Lépjük át a saját határainkat.

nem adom, nem akarom

Nem adom a kezemet, ha adhatom a szívemet
Nem akarom hallani a Te nevedet.
Nem akarok Rád gondolni szüntelen,
Nem adom a szívemet sem, rabold el.
Nem adom az lelkem bonyolult járását
Nem akarom arcod bódító illatát.
Nem akarom forró kezedet simítani sem,
Nem adom az enyémet, féltem kicsiny szívemet.
Nem akarlak nem akarni,hisz' az enyém vagy már rég
Nem adom a szívemet, hisz' nálad van már rég.

július 29./2010./

viszontlátás öröme

Boldognak tűnsz.
Arcod minden egyes csodálatos szeglete az örömödet sugározza rám. Szemeid sarkában rakoncátlan szarkalábak figyelnek a világra. Önfeledt, boldog időket élsz át, természetes ezt is -mint minden mást- magadnak köszönheted. Többek között azt is, hogy eltűntem az életedből. Messzire költöztem, távol tartottam magam tőled, mert rájöttem, fájdalmat okozok neked akaratlanul.
Sajnálom, hogy elmentem, de a te érdekesben nem tehettem mást. Szeretnélek visszakapni, de tudom, igen csekély az esélye annak, hogy én jövök ki győztesen a harcból. Rámehet mindkettőnk lelke, és tudod, az enyém egy pillanat alatt képes ezer apró szilánkra törni. Mint a csend érzékeny membránját az üvöltő farkas, úgy zúzná porrá a lelkemet az újabb találkozás.
Tudod, ilyenkor jön a bizonytalanság: nem akarlak, akarlak, nem akarlak... nem tudom. Látni akarlak.

Balaton

Izzadó felsőtestek, finoman illatozó lángos, helyenként már-már piruló testrészek és forró napsütés- ez vár arra, aki az elkövetkező pár napját kis hazánk legnagyobb tava mellett tölti, csakúgy , ahogy én tettem tegnap.
Vízicsibe vagyok- nálam ez azt jelenti, hogy igénylem, szükségem van a vízre. Persze ez nem azt jelenti, hogy az öcsémhez hasonló módon húsz perc alatt kitombolom magam a vízben, aztán "kimerültségemben" meglátogatom a parti lángos árust. Nem, nálam ez annyit tesz, hogy kb. három órán keresztül fekszem a sárga gumimatracom tetején, két kezemet a vízbe lógatva, eszméletlen nyugodtsággal .(persze ez csak akkor teljesül, ha az öcsémtől minimum harminc kilométeres körzeten kívül tartózkodom)Imádom, ahogy a könnyen áthatolható selymes vízréteg fedi a testemet, és ezen keresztül pirít le a nap. Ez így mind szép és jó, ám nem várt események bármikor történhetnek. Ilyenek nálunk is előfordultak az elmúlt pár évben: kihízott bikini, elszakadt bikini felső,naptejhiány, jeges vihar és zord időjárás, megégetett kezek, törött csukló és miegymás. Idén az én térdemre kellett vigyázni -ez tökéletes kifogásnak bizonyult (elméletileg!) az öcsém elleni akcióban. Anyáék fennhangon figyelmeztették: "Hagyjad a nővéredet, vigyázni kell a térdére!" Persze, a puding próbája, ha megeszik. És ezt meg is ettük, így idén is jó párszor landoltam a Balaton vizében akaratomon kívül. Bár lehet, hogy enélkül unalmas lenne az életem:)

Inspiráció

Hazafelé azon gondolkodtam, vajon mi inspirál engem igazán. Emlékeim között kutatva rátaláltam rég elveszettnek hitt pillanatokra, hosszú, forró, izzó percekre. Szavakat is láttam, éreztem kimondva és leírva, rég elfelejtett hosszú, fáradtságos szavakat, sok ponttal végződő mondatokat, csodálatos csendeket. Közösnek hitt varázslatos élményeket, átlagos, felejthető éveket. Poros, dohos szagú kora estéket, mosoly illatú szép éjszakákat, és rengeteg borzalmas, elviselhetetlen magányos órát... És akkor rájöttem! Az egyedüllétem, az irracionális, már-már elviselhetetlen hiány nyújt nekem kellő inspirációt a folytatáshoz. Nincs szükségem megnyugvásra, mert akkor a múzsám -feltételezhetően a nyugtalanság- elszáll, és tovarepül egy pillanat alatt.

Délután

Arcomon béke, hajamban ezer napsugár, ajkamon a tükröződő burgundi vörös tető, szemeimben a macskám kacarászó tekintete. Ilyen egy délután nyáron. Egészen addig, míg meg nem érkezel.
Lágy szellő formájában délután, kopogó, titkos zajként éjjel, édes kávéillatként reggel- így látogatsz meg mindennap. Messze vagy, de igazán közel is.
Befurakodsz, láthatatlanul helyet csinálsz magadnak a lelkemben, aztán elköltözöm a szívembe. Most is itt vagy, figyelsz, látsz, örülsz velem az éjszakának, könnyeimet láthatatlanul itatod fel. Forró arcom hűvös kezeddel hűtöd nyáron, télen jeges vonásaimba viszel egy pillanat alatt életet forró voltoddal. Mindenhol Te vagy: a pattogó villanykörte éjjel, a roskadozó szobainas, a levelét hullajtó virág és a porosodó váza. Mind Te vagy.
Délután kergetsz a hűs pázsiton, játszol velem, epret, málnát, cseresznyét kínálsz- persze é elfogadom. Ha éretlen szemet kapok, azt is elveszek, hátam mögé rejtem, majd örök emlékként elteszem.
Mert Tőled kaptam.

doriNorma

Gyermekként az ember azt hiszi, hogy felnőttfejjel mindent másként lehet majd csinálni. Nem számít majd napszak, elkötelezettség, szerelem, háború, szokás se jog. Persze hinni kell, a hit -akármibe is veted azt- fontos. Ha reálisan tekintesz az életedre, rájössz, ahhoz, hogy az előbb felvetett állítást megcáfold, előtte fel kell nőnöd. És nem egyszerű felnőni sem.
Nem egyszerű a manapság elfogadott tökéletlen és valószerűtlen emberi normáknak megfelelni és eleget tenni. Sőt, mindemellett még felesleges is, úgyis mindenki más igények alapján él. Szeretném, ha meg tudnám határozni a saját igényeim és szükségeim által előre felállított normát. A saját egyszerű és hálátlan kis életem által kijelölt utat, amiről letérve bűn, harag és bosszúság kísér utamon. De nem: a doriNormák majd láthatatlanul is fogják a kezemet és ismeretlen ismerősökbe költöznek alkalmanként, hogy bennük és általuk segítsenek engem. Azért jó lenne, ha néha valakibe hosszabb ideig égne a Norma.
Nem akarok vakon, a sötétben tapogatózva lépdelni, botladozni az utamon. Magabiztosan, előretörve szeretnék bejárni mindent, ami lehetséges. Látni az embereket sírni, nevetni, játszani, boldognak, önfeledten kacarászónak és szépnek.
Hívom a "normám".

publikáció

Ismét publikáltam a Somogyi Hírlapban. Íme:

"A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket...", avagy nemzetközi világranglista FAWR íjászverseny Kaposváron


A magyarság történelmében, csakúgy, mint az angolokéban is, nagy szerepet játszott az íjászat. Népünk már évszázadokkal ezelőtt híres volt egyedi és sajátos harcmodoráról, amelyet a mai kor Tell Vilmosai és Robin Hood-jai igyekeznek továbbvinni. Ennek ellenére nehéz az íjászatban nem túl jártas laikusoknak erről a sportról beszélni, csakúgy, mint más ősi eredetű tevékenységről. Azonban ha valaki bekerül ebbe a körbe, az bizonyára megszereti, és sosem felejti el ezt a sportot. Mindezt bizonyították azok az íjászok, akik a múlt hétvégén ellátogattak a kaposvári Tókaji Parkerdőbe, és részt vettek a Kapos Íjász Egyesület nagy múltra visszatekintő, hagyományos terepversenyén.
A verseny előtti héten már javában zajlottak az előmunkálatok: az egyesület tagjai az erdőt tisztították, célokat helyeztek el, a könnyebb tájékozódás érdekében szalagokkal jelölték az útvonalat. Mindeközben készültek a díjak, az oklevelek, a külön meglepetések is. Az egyesület tagjai, az elnök, Fehér János vezetésével készítették a pályát a kétnapos, már-már hagyományos íjászverseny helyszínéül szolgáló erdőben.
Szombat reggel kezdetét vette a kétnapos verseny. A terep természetesen idén sem volt egyszerű: míg tavaly a hatalmas, elviselhetetlen hőséggel kellett az elszánt íjászoknak szembenézni, addig idén az előzetes viharok, esőzések okozta károk jelentettek nagyobb akadályt. Ennek ellenére a megmérettetésen tizenkettő egyesület vett részt, köztük kiemelkedő teljesítménnyel a Kapos Íjász Egyesület. A verseny fényét emelte többek között az, hogy az idei terep világbajnokságon (ami Visegrádon kerül megrendezésre) résztvevő válogatott kerettagok közül többen ellátogattak Kaposvárra versenyezni. Nemzetközi verseny lévén a biztonságtechnikai ellenőrök, más szóval a bírók sem maradhattak el: a terepet Fehér János és Vidéki István biztosították. Ők ketten figyeltek a verseny tisztaságára, és állandó jelleggel őrizték a terepet, néhol - szükség esetén- korrigáltak, javítottak az előre megtervezett úton. Hosszú várakozás után, három óra felé érkeztek az első, igencsak éhes és fáradt csapatok a táborhelyre. Ebéd, és kaposvári ismerősök várták őket (talán ennek köszönhetően járnak vissza évről évre). Miután az összes csapat leadta a beíró tömbjét, az egyesület "pályaátépítő" brigádja kivonult az erdőbe, és átkarózta, átmérte a távokat mind a 24 célon.
Elindult a második nap, kicsit fáradtabban, kimerültebben, ám annál nagyobb lelkesedéssel az íjászok részéről. Míg szombaton a jelöletlen, általában kicsivel rövidebb távokat lőtték, addig vasárnap a jelölt, helyenként 50 métert meghaladó távokat kellett teljesíteni az íjászoknak. Hamar beérkeztek a csapatok, ezáltal hamar kiosztásra kerültek a díjak, oklevelek, különdíjak, jutalmak és apró meglepetések. A megérdemelt jutalmak kiosztásával és tombolasorsolással zártuk le a kétnapos kaposvári versenyt.
Úgy gondolom, hogy külső, nem kaposvári versenyző szemmel lehet igazán reális képet alkotni az egyesület versenyéről. Az egyik ismert, íjászok által kedvelt weboldalon Gombor László (aki szintén lelkes íjfeszítő) a következőt írja versenyünkről: "A somogyi betyárok kitették a lelküket, hogy a róluk kialakult kép változatlan maradjon. Az maradt. ". Azt hiszem, ez kellően nagy elégtétel ahhoz, hogy azt állíthassam: elégedett lehet az egyesület, jó minőségű, kellemes és biztonságos versenyt biztosítottunk az összes versenyzőnek.

satilevelek

Szeretnék megosztani mindent Veled, amit csak lehetséges. Az eddigi, és a későbbi életemet is. Nem szeretném, ha elhagynál, porba tipornál, kizsigerelnél. Bízom benne, hogy nem ezt teszed majd, bár az eszem azt súgja álljak meg itt és most. Amíg még nem késő.
De mi történek, ha nem állok meg időben? Ha majd kicsúszik minden a talpam alól, eltűnik a boldogság, a nyugalom, és helyettük félelem és zavarodottság költözik a lelkembe... és én megint nem tudom, mit csináljak.
Akkor és ott segíts majd.

bátorság kellene...

Csak azt bánom, hogy nem vagyok elég bátor. Nincs elég vakmerőség bennem ahhoz, hogy higgyek bennünk. Nincs elég erőm és kitartásom ahhoz, hogy akármit elhiggyek rólunk.
Bátornak és önfeledten boldognak kellene lennem melletted, de én még attól is félek, hogy valójában ki vagy. Persze Te is hibás vagy: miért nem mondod, mit akarsz. Azt hittem, nem kell majd kérnem hasonlókat, bár titkon tudtam...
Mondd, miért nem vagyok elég bátor? Mit tegyek, ha le szeretnék ugrani a szikláról, de félek, vajon mi vár lent, a hegyek alján és tartok attól, hogy sosem mehetek vissza a hegytetőre?
Kérlek, ne kímélj. Inkább hagyj el, minthogy kábíts.