"...mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben" Radnóti Miklós




2011. május 29., vasárnap

Bizalmatlanság

Az emberek megbízhatatlanok. Az csupán puszta véletlen, hogy általában ezek az emberek férfiak.

Az élet a legjobb tanítómester. Megtanít mindarra, amire csak nehezen, az idő folytonos múlásával jön rá az ember. Csupa-csupa olyat mutat, ami igazi, valós, kicsit sem mű és tárgyilagos. Gyakran ejt zavarba, majd ebből a felfokozott állapotból hirtelen rosszul kerül ki az ember. Ez az öreg vénember, az élet maga, egy iszonyú önfejű, oktondi, semmirekellő ember. Amellett, hogy bölcsességeket tanít az embereknek, követeli tőlük, hogy éljék át a legszörnyűbb dolgokat.

Az emberek megbízhatatlanok, ez a tény időtlen -idők óta létezik. Nem muszáj mindenkiben megbíznunk, mégis jobb, ha kényes álmokba ringatjuk magunkat és mindenkire ráaggatjuk a "barát" jelzőt. Lányos zavarunkban csak későn jövünk rá arra, hogy átverés áldozatává váltunk. Mindebből még valahogy kikecmergünk, megpróbáljuk az élet napos oldalát tölteni, de mi, buta kis emberek, megint csak a saját fejünk után megyünk: embertársat keresni.

Noha amikor egy hímnemű ver át minket, az szó szerint kiveri a biztosítékot ( mi meg legszívesebben őt vernénk meg...). A fene nagy büszkeségünk azt már igazán nem viseli el. Sőt! Nemhogy nem viseli el, kifejezetten ellenzi, hogy holmi férfitársaságért feladjuk önmagunkat.

Én nem fogok magam feladni azért, hogy örökké bízni merjek.



2011. május 28., szombat

Az ember

Csupa-csupa boldogság,
szemérmetlen bolondság
az élet.

Piciny, lüktető csoda,
szerelmek, kéjek odva
a szív.

Szörnyű tettek, véres percek,
kegyetlen esős eresze
az ész.

Sejtelmes szépek otthona,
titokzatos népek, hívó szavak
a lélek.

A hármas kettősségéből születhet meg az ember,
a csöppnyi csoda, élettelen piciny esetlen
az ember.

2011. május 24., kedd

Részeg vagy

Kezedben egy üveg bor,
mint a vizet, úgy öntöd le a torkodon.
Kérlelhetetlenül iszol s iszol,
magadat részegíted, senki sem korhol.

Részeg vagy. Szerelem heveny tüze benned ég
azt hiszed, hogy nekem ez elég.
A levegő párás: köd van, omlik a hideg
a bús üveg bor a homokba süllyed.

Szeretnélek egyszer úgy, igazán felpofozni,
hogy lásd,ütni mekkora fájdalmat tud okozni.
A vörös cseppek egyre csak hullnak,
mint a vér, az aszfalton tornyosulnak.

Minden hiába. Sosem tanulod meg azt,
ami benned kéne égjen, a kis ravaszt.
A remény furcsa halmazállapotú csodája,
a borospohár magával ragadó varázsát.

Te csupán üvegből iszol, vedelsz
nem óvatoskodsz, részegen életet vezetsz.
Pedig néha a pohár jobb lenne,
hiszen nedűje nem végestelen végig kecsegtetne.

2011. május 23., hétfő

Isten éltessen sokáig!

Tudod, én szeretlek.
Igyekeztem támaszt nyújtani neked. Próbáltam ott lenni, ha baj volt. Vigyázni, óvni, szeretni. Mindezen érzéseket adtam neked. A lényem formálta erőket kaptad szent ajándékodul, azonban ez hirtelen tovaszállt.
Tudod, én szeretlek.
Furcsa dolog a múltat birizgálni... Főleg úgy, hogy Neked ma születésnapod van. Egész nap Te jársz a fejemben, fel s alá sétál a rengeteg szám, az évek, a halovány emlékfoszlánnyá törpült pillanatok, a forralt borízű délutánok. Te. Csupán Te.

Isten éltessen sokáig születésnapod alkalmából.

2011. május 22., vasárnap

Vétkes vagy bűnös

Vajon Isten irgalmaz-e majd?
Erre a kérdésre keresem a választ hetek óta. Jár-e vajon irgalom, megbocsájtás a rosszért? Az árulásért, a hazugságért, a szenvedtetésért, a tiltott és rossz zabolátlan élvezéséért? Szabad-e megbocsájtani, kegyeltté fogadni azt, aki vétkes?

Szabad-e vétkesnek nevezni a bűnözőt?
Mindennemű tudásomat összevetve úgy döntöttem, Isten okkal, nehezen, de megbocsájthat. Az igazán megtért, hű és bűnbánó emberen segít majd, tereli mennybéli útján, vigyázza sorsát. A vétkező viszont, ismét büntetést kap talán. Évezredek hosszú során keresztül kell majd kétkezi, kemény munkát végeznie, teste meg lesz pecsételve, örök szenvedésre lesz ítélve.

Én rengeteg bűnöst ismerek. Többek között én is bűnös vagyok, ha másért nem, a világ mocskaiért. Egy különbség van az igazi vétkes és köztem: a súlyosság.
Mindig dönteni kell: vétkesek vagy csupán bűnösök akarunk lenni. Vétkezni pokoli, szenvedtető cselekvés, a bűnözés viszont csupán emberi.


Felborul az élet.

2011. május 19., csütörtök

Áruld el

Beszélj hozzám.
Hadd halljam a szavad,
a kicsiny kis ajkad
táncoljon már.

Érezz velem.
Engedd szárnyalni magad,
repüljön meztelen gondolat
végestelen.

Szólj rám.
Mondd, ha rossz a világ,
ha elbújni nem tudsz már
nincs nótám.

Áruld el.
Súgd meg, hogy szeretsz-e
vagy elfeleded
régmúlt szerelmed?

Mond újra és újra.
Szeretsz, és megmaradsz
velem indulsz új útra
és sose marsz.

2011. május 17., kedd

Pofonok

Van, hogy azt kell mondanunk: elég. Van, hogy torkunk szakadtából üvöltenénk,hogy itt állj meg s ne tovább. Ilyenkor foggal-körömmel tiltakozunk a további tettek ellen, és imádkozunk, hogy józan ésszel belássa, neki itt meg kell fékeznie önmagát.

Van, hogy az emberrel elszaladnak a lovak, és végeláthatatlan módon ontja magából a szavakat. Mégpedig olyan súlyos és felfoghatatlan szavakat, mondatokat formál ajka, melyet maga sem gondol komolyan.

Van, hogy az ember pofon vág valakit. Miután bőszen kérlelte a fecsegőt, hogy hagyja abba, egy fizikailag tökéletesen érzékelhető pofont ad. Vörösen izzó tenyere figyelmezteti: most ő is ugyanazt tette, mint a fecsegő. Nem állta meg, nem hagyta abba.

Van, hogy az embert pofon vágják. Olyan horderejű, ébresztő pofont kap, mely felkelti álomvilágából, és tereli.

Hál' Istennek mindig van elég fecsegő és a hozzá tartozó pofon.

2011. május 11., szerda

Hatalmas segítségre van szükségem Tőletek: szeretném magam megmutatni. Ennek jelenleg egyetlen módja az, hogy szavaztok rám egy internetes pályázaton, a Tetszik gomb megnyomásával. Minden egyes szavazatot, illetve a terjesztést is megköszönöm.
Remélem a cikkeim elnyerik tetszéseteket!
Köszönöm!

http://www.modell-leszek.hu/hajapolas-felsofokon/
http://www.modell-leszek.hu/a-horrorszineszno-esete-a-bohoccal/
http://www.modell-leszek.hu/keszen-allsz-a-modellvilagra/
http://www.modell-leszek.hu/hogyan-kerulj-osszhangba-magaddal/

2011. május 8., vasárnap

Leírhatatlan dolog

Tegnap éjjel kirobbantottál belőlem valamit, ami tíz hónapja lakott ott. Elvetted a függetlenségemet, bántottál.

Tudod, leírhatatlanul és kitörölhetetlenül fáj az, ahogy viselkedtél. Tökéletes alkalmat teremtettem neked ahhoz, hogy a legfontosabbak, a barátaid körében boldogan és szépen teljen egy estét. Ennek ellenére te sziklaszilárdan kijelentetted, nincs szükséged másra, csupán rám. Meglepetést szerveztem abban a reményben, hogy kiugrasz majd a bőrödből, felhőtlenül és euforikusan boldog leszel.

A poharak felettébb gyorsan váltották egymást a kezedben, időm sem volt feleszmélni, hogy most nekem kell vigyáznom rád. Abban a pillanatban te voltál a gyerek és én a felnőtt. Nekem őriznem kellett volna a kezed, hogy ne történhessen meg ilyesmi.

Tudod, leírhatatlan dolog történt tegnap este. Engem te megütöttél. Emlékszem gyermekkorom első pofonjára: égetett és százezer hangya csípte az arcomat, majd kibuggyantak a könnyeim. Később mindig rájöttem, akkor miért kaptam azt a pofont, vagy azt az erősebb megszorítást, de ilyen alkalom nagyon ritka volt.
Nem értem, tegnap miért ütötted meg a drótokkal összefogott, roncsolt, sérült hasznavehetetlen térdem.

Tudod, leírhatatlan dolog történik: életemben először keresem az ütés okát és azt a valamit, amit kirobbantottál belőlem.

2011. május 4., szerda

Szerda van

Hihetetlen!
A mai napon elhatároztam, hogy rendszerezni fogom azokat a pályázatokat, amelyekre küldtem be munkát. Miután az Esélyek Háza által kiírt pályázaton első helyet értem el, így mély meglepődéssel és kicsattanó örömmel fogadtam, hogy az Oriflame Magyarország által kiírt "Egy fa élete" című pályázaton, közel 500 pályamű közül én harmadik helyezést értem el. Elmondhatatlanul boldog és elégedett vagyok.

Ezúton gratulálok az esélyegyenlőséges pályázaton, novella kategóriában nyertes Takács Dórinak.

Alább olvashatjátok az "Egy fa élete" pályázati munkám.


Az életem


Apró, kerek micsodaként zuhantam a földre. Hosszú, szeles napok követték egymást folytonosan, nekem nem volt más teendőm, mint várni. Vártam, hogy eljöjjön a hófehér, sűrű dunyhám, vártam, hogy jég borítsa a várost. Párnám a hideg föld, takaróm a puha hó volt.
A hónapok gyorsan váltották egymást: az idő egyre jobbra fordult. Éreztem, ahogy külső burkom meghasad, a tavaszi napfény melengeti aprócska gyökerem. Az idő múlásával egyre jobban belekapaszkodtam a földbe, erősen, biztosan tartottam magam. Újabb hasadást éreztem: zöldellő száram kibújt, mosolyogva a napfény felé fordult. A szívemben éreztem a tavasz legforróbb erejét. Csodálatos érzés volt: éreztem, egyre nagyobb és nagyobb leszek, mégsem ezért küzdöttem, sokkal inkább a fény forrását akartam elérni. Kitörtem a föld fogságából, és elindultam életem rögös útján.
Növekedésem során egy hosszú, örökös változáson mentem keresztül. Eleinte minden apró fuvallat képes volt megingatni- gyenge, erőtlen voltam. Egymagam álltam a tar puszta közepén, barátom, társam nem volt. Akkor és ott életemben először igazán féltem: nem tudtam, elég erős vagyok-e a túléléshez. Aztán az idő engem igazolt. Egyre szélesebb, egyre terebélyesebb lettem, az évgyűrűim száma fokozatosan nőtt, míg lassan elérte az ötvenet. Vastag, sötétbarna kérgem alatt szilárd testemben folyt az életerőm, az örök táplálékom: a víz. Ínséges időkben kevesebb jutott, de a viharok tarkította időszakokban bőségesen ellátott a természet tápanyaggal. Én –önző módon- annyira el voltam foglalva saját változásaimmal, hogy észre sem vettem: szomszédjaim lettek. Lehajló ágú fűzfák, apró cserjék nőttek a területen, a régi, kopár pusztának csak az emlékezetemben maradt nyoma. Az évek hirtelen pillanatokká tömörültek és én csak azt vettem észre, hogy egy gazdag, színpompás erdő közepén állok.
Pár hét múlva látogatóink érkeztek. Az egész erdő a kihalás szélén állt, szörnyű szúk ettek minket. Az az érzés semmihez sem fogható: erőszakkal kiszakítják a táplálékot biztosító járatainkat, borzalmas kárt okozva mozdulatlan testünknek. Ekkor jöttek a megmentőink: egy sereg fakopáncs. Éles csőrükkel kivájták a gyilkosokat és örökre száműzték őket. Hálánk jeléül ágaink puha védelmét és biztonságát kínáltuk, melyet ők szeretetteljesen elfogadtak.
Aztán eljött a tavasz. Gyermekkorom emléke még elevenen élt bennem az első napsugárról: tisztán emlékeztem az első hasadásomra, a boldogságra. A tavasz ismét forrón köszöntött be, a nap melengető kezének érintésétől ágaink rügyre fakadtak. Én is virágba borultam: büszkén álltam az erdő közepén, rózsaszín virágaim gyönyörűek voltam. A nyári hőségben szomszédjaim ágain érett gyümölcsök csüngtek: forró húsú barackok, édes ízű almák.
Telt-múlt az idő, és én megöregedtem. Már a százhuszadik évgyűrűm képződött, mikor azt vettem észre, hogy a körülöttem állók megfogyatkoztak, az ég szürkésre változott a megszokott kék után. Füst gomolygott legmagasabb ágaim felett, a közelben hulladékégetőt építettek. Szomorú voltam, az ágaimon lakó madarak mind elköltöztek, az erdei állatok riadtan elmenekültek. Minket, fákat, a gyökerünk kötött a földhöz. A sorsunk a kötöttségünkben nyilvánult meg.
Megfogyatkozott az erdő. Nem maradt élet, csupán farönkök állnak elhagyatva a földön. A kivágott fák sorba rendezve egy autó hátuljában haldoklanak. Ismét kopár minden, rajtam kívül hárman állnak még. És én nem hallok mást, mint az élesen csattogó láncfűrész pusztító zaját. Félek.

Végestelen végig

Amíg erő és kitartás visz utamon
én végestelen végig harcolok.
Kitartok a szerelem oltárán,
célul tűzöm ki ős-mandulafád támaszát.
Melletted leszek, támaszod az égig
vigaszos, szerelmed végestelen végig.

Amíg lelkemben nem tör felszínre a bú,
én végestelen végig körüled leszek koszorú.
Karommal közrefoglak, tüskéim beléd vájom
megkarmollak, véresen megtisztulásod várom.
Veled együtt vérzem el, veled együtt veszek ki,
téged, és csak téged szeretlek végestelen végig.

Amíg bízhatok benned, és elhihetem, hogy van miért élnem,
Én ellenséged leszek, harctársad, szerelmes küzdelmed.
Nászi fogadalmat Istennek teszek,
hogy veled, érted, miattad élek.
Nem tör rám harag, csak lágy szavaid
hallom, ahogy az éjnek kiáltod: "Végestelen végig!"

Az első

Pénteken publikáltam a Somogyi hírlapban. Itt olvashatjátok azt a versemet.

A hétfői napon váratlan telefonhívást kaptam. A beszélgetés során kiderült, hogy az Esélyek Háza által kiírt esélyegyenlőségi pályázaton vers kategóriában első helyezést értem el. Versemet meghallgathatjátok szombaton, 14.20-kor a kaposvári Kossuth téren, de úgy gondolom, itt is szeretném megosztani veletek.


Tükör a különbségeinkhez

Tükröt tartok eléd, veled együtt mozgok,
A hűs Duna vizébe veled együtt ugrok.
Levetkőzöm saját magam, belebújok a bőrödbe,
Téged játszalak, úgy ülök az öledbe.

Megmutatom neked milyen férfiként élni,
Száműzöm a nőiséget, nem tudok többé félni.
Kemény leszek, erőt sugárzom rád,
Szigorú arccal, némán csodálkozom rád.

Nem lehet sírnom sem, férfiből vagyok,
Köt a vér, a szokás és a jog.
Rád szegezett szemmel megyek előre,
Megállíthatatlan, rendíthetetlen vagyok- férfi létem idejére.

Nevetve bukom ki férfi- kalodámból,
Esetlenül csókollak - újra nőként- szájon.
Sértődve, kevélyen bámulsz rám,
Tudom, haragudni nem tudsz már.

Nő vagyok. Gyenge nő.
Felállok, elbotlom, gyakran megtörök.
Nem mozdulok, várom a segítségedet,
Egyedül nem vagyok semmire sem képes.

Tükröt tartok magam elé, s látom az arcomat,
Szememből forró könnycsepp indul, belezuhan az alkonyba.
Én nő vagyok, s te férfi,
Csobbanunk a Dunában, s talán az majd megérti.