2011 Évértékelő

Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt velem az évben. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy az évértékelőmben nem a múltra, hanem a jövőbeli céljaimra, terveimre szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni.

A tavalyi, 2011-es évben megszereztem a jogosítványom, állandó rovatom lett a Somogyi Hírlapban, végigtáncoltam egy Ákos koncertet, néha nyertem, nyáron dolgoztam, levágattam a hajam, megmutattam a magyar pezsgést az olaszoknak, megismertem rengeteg érdekes embert, fecsketáboroztattam, megjelent az első könyvem, megbüntettek, mert a tilosban parkoltam, rengeteget táncoltam, megleptem és meglepődtem, könyvbemutatót tartottam, szerelembe estem.
Minden kihívásnak igyekeztem eleget tenni, és újakat tűztem ki célul. Most ezek következnek.

Az elkövetkező évre nagyon sok tervem van, rengeteg eredményt szeretnék elérni. Szeretnék minél többet írni, minél többet megjelenni, minél több embert boldoggá tenni. Szeretném megőrizni azokat a kincseket, akiket és amiket az előző évben szereztem, szeretnék adni, végre éretté válni, sikerrel vizsgázni, kipróbálni egy csomó új sportot, minél többet táncolni és futni, órákig szerelmesen beszélgetni, bőrig ázni nyáron.
2012-ben szalagot fogok avatni, betöltöm a 18. életévem, befejezem a középiskolát, leérettségizem, és írni fogok. A többi majd jövőre!

Jövőre, Veletek, ugyanitt!

Köszönöm, hogy olvastok, hogy olvastatok!

Sikerekben gazdag új évet kívánok Nektek!

Az nem lehet, hogy...

Nem tudom, mennyire és mikor van igazam. Nem tudom, mindig, minden helyzetben jól látom-e a dolgokat, egyet viszont biztosan tudok: sosem lehet igazam.

Lehet, hogy a tény, miszerint szeret és folyton velem van, nem természetes. Lehet, hogy sokkal jobban meg kellene becsülnem, mindazt, amit tőle kapok. Lehet, hogy jobban oda kellene figyelnem arra, amikor problémája van, amikor szomorú, amikor úgy érzi, a világ ellene esküdt össze. Lehet, hogy nem kellene természetesnek vennem ezt a szeretet-dolgot, és jobban meg kellene fontolnom az ebből következő és adódó tetteimet.

Nem hiszem, hogy meg kellene tanulnom másként szeretni. Egész egyszerűen úgy gondolom, hogy még kezdő vagyok, még fiatal ehhez az egészhez. A változás szükséges, de nem direkt, hanem spontán módon. Ezt pedig az idő hozza majd meg.

Lehet, hogy egy csúnya félreértés áldozata vagyok...?
Mi van, ha az, ahogy kettesben viselkedik velem csupán egy rózsaszín álom által elnyomott hamis kép? Mi van, ha nem velem viselkedik másként, csak egész egyszerűen én látom máshogy?
Minden bizonnyal óriási csalódás lenne ráeszmélni arra, hogy amiről azt hittem, hogy a legértékesebb dolog az életemben, nem is létezik.

Igen, minden bizonnyal csalódás lenne.

Lépcsőház

Csigaléptekkel vánszorog az idő.

Hallom ahogy kopog a cipőd.

Lassú, megfontolt léptekkel jössz a lépcsőházban,
kint a hideg szél süvített, kipirulsz a nagykabátban.

Az emeletek egyre csak dobognak a lábad alatt,
a szíved majd' kiveri a fémkeretes ablakokat.
Kint vagy, még nagyon kint, nem érezlek,
ha az ajtón belépsz, nincs több lélegzet.

A küszöbön állsz. Érzem a szíved, a kezed,
megcsókolsz, magadtól többet el nem engedsz.
A köntöst az ajtóban hagyom, levetkezem,
csak téged látlak, nincs idő sem tér, csupán te.

Még mindig nem tudom, mit szeretek benned.

Ha szabad kérnem:
mindig
legyél velem!

Amit a szerelemről tudok

Amikor már végre azt hisszük, igen, révbe értünk, na most aztán nagyon önállóak, nagyon függetlenek vagyunk, akkor jön egy csapás. Egy olyan változás áll be az életünkben, amire végképp nem számítunk. Egy olyan érzés, egy olyan megfoghatatlan, bonyolult érzés, amit nem tudunk egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Ez a szerelem. Őrült módjára viselkedünk, foggal-körömmel ragaszkodunk az általunk választott személyhez, miközben észre sem vesszük, talán már-már megfojtjuk...? Követeljük az együtt töltött órákat, és hosszú napokig rágódunk azon, vajon mikor lesz vége ennek az euforikus, gyönyörű állapotnak. Nyomozunk utána, szabályosan elborul az elménk, ha valaki más megérinti, vagy hozzászól a partnerünkhöz.
Szégyen szemre bevalljuk magunknak, hogy nem vagyunk önállóak. Nem tudunk egymás nélkül élni, nem megy, és -őszintén szólva- nem is akarunk. Ilyenkor kicsit fékezünk, lenyugszunk: rájövünk, mennyivel könnyebb volna, hogyha egyszerűen csak élveznénk a szerelmet.
Mennyivel egyszerűbb volna megfürödni a szent örömben, kétségek, viszályok nélkül.

Mit kívánhatnék

mit kívánhatnék annak, akit mindennél jobban
feltétel nélkül, így vagy úgy, de örökké, érte lobban
a tűz bennem, csak érte, nincs más, ez éppen elég,
nem tudom, de mégsem hiszem, hogy ez bennem egyszer kiég.

mit kívánhatnék neked, akitől mindent megkaptam már,
aki a borús, zord éjszakán maga mellé fektet, nem félek már,
mondd, mire vársz? mi az álmod? ne, kérlek ne mond hogy én
az nem lehet, hiszen már régen a tiéd, csak a tiéd vagyok én.

mit kívánhatnék, mondd? mit szeretnék neked a legjobban:
hogy örök legyen, hogy békés és nagyon áldott,
szebb, mint a felkelő nap, igazibb mint a legszentebb álom,
hogy a tűz napról-napra, percről-percre újra fellobban!

Legyen úgy

Áldott, békés ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak! Teljen az ünnep meghitt, békés környezetben, érezd a szeretet erejét, és hagyd, hogy eluralkodjon rajtad.

Hidd el, nem fogod megbánni!

Sohasem

beszélgetni akarok veled!
miért kell már megint menned?
ne rohanj, mennyivel könnyebb volna,
hogyha az éjszaka magára váratna,
mennyivel, ó de mennyivel többet
érezhetném azt az illatot, ami a nyakadon ül
rendületlen.
törhetetlen zúgsz bennem, össze meg vissza,
néha felkavarsz, üresen hagysz, de a kezed tiszta!
nincs más, csak én.
én.
én.
én.
a szavaid engem keresnek,
neked velem és melletted a helyed,
kérlek,
maradj meg nekem.

én nem akarlak elveszteni
s o h a s e m!


G.-nek Adri által

Örök

az ablakból
nézem, ahogy táncol
a szép fehér hó
a szívedhez láncol,
egy tél kell és megszeretlek
egy élet sem elég: meg nem szerezlek.

nem hiányzik semmi, itt vagy, meleg,
jóleső,
minden azt kiáltja: szeret,
szerető
itt az öröm, a haza, az örök!
ha hív az idegen
akkor sem költözök,
engem te nem hagysz hidegen.

Köszönőbeszéd

Az igazi és legfontosabb dolog a világon az, hogy legyenek társaink. Amennyiben átélhetjük azt az euforikus örömöt, hogy az emberek támogatnak bennünket, szeretnek, minden erejükkel velünk harcolnak, elmondhatjuk magunkról, hogy igen, nekünk vannak társaink. És nem is akármilyenek.

Furcsa érzés arról beszélni, aminek létezéséről tudunk, de nem érzékeljük minden nap. Az elmém, az eszem tudta, és mind a mai napig tudja, hogy meg kell küzdeni a sikerért, viszont sokszor éreztem úgy, én erre nem vagyok képes. Ilyenkor kicsit ott belül, nagyon mélyen valami eltörött: azt hittem, soha többé, senki nem lesz képes összeragasztani azokat az apró szilánkokat. Tévedtem. Ők mind magukhoz vettek egy darabot, és közös erővel, kitartással egymás mellé illesztették őket anélkül, hogy én észre vettem volna. Valahogy egy pillanat alatt minden megváltozott: újra egész, újra kerek lett az a valami ott legbelül.

Mindig írtam, már azt sem tudom, milyen régóta vetem papírra a gondolataimat. Azonban az évek alatt én is rengeteget változtam: az első jegyzeteimből tanulva alakítottam stílusomat, és örökké tanulok. Tavaly december elején azon gondolkoztam, mi az, amit el szeretnék érni az életemben: egy könyv. Furcsa gondolat, de mégis: összeállítottam, még aznap este megszületett.

Most itt van ez a könyv. Kicsi, színes, még kezdő, de az enyém.

És itt van az az ember, akinek köszönhetem, hogy ilyen vagyok, hogy ilyen lettem: az édesanyám. Szeretnék neki köszönetet mondani, mindazért, amit értünk, a gyerekeiért tett. Ugyanígy köszönöm a tesóimnak, Öcsinek és Vikynek, veletek az ember csak boldog lehet!Kedvenc Nagyimnak is köszönöm, hogy mindig támogat.

Szóval már hárman vagyunk: a könyv, anya és én.
Várjunk csak, ez így kevés lesz: kell még valami. Kell egy erő, amely elsöpör, amely mindenkor támogat, tanít, okít, büszke rád. Kell egy Szupertizes, akik nélkül nem lenne teljes az életem: Viktor, Eszti, Kármi, Letti, Viki, Petra, Ádám, Roli, Tomi és Adri. Srácok, köszönöm, hogy vagytok.

És kell még valaki, aki nélkül fél lehetek csak. Aki szeret, aki képes éjfélig hajtogatni velem a meghívókat, akinek az ölében bátran alszom el. Aki akkor is, ott is. Akit a világon mindennél jobban szeretek, becsülök, tisztelek. Kell egy Gergő. Köszönöm Neked!

Szóval, most itt vagyunk mi, mindannyian: a tanáraim, a szeretteim, a világ, amiben élek. Tudom, itt nem kell soha félnem, mert Önök, és Ti mind vigyáztok rám.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki részt vesz az életemben.

(Úgy éreztem, nyilvánosságra kell hoznom, hogy mindenki meg tudja fontolni a szavakat, amiket leírtam.)

Ígérem: ha tudom, szavakba öntöm

Nem tudom elhinni, de nehezen jön a szó a számra, mosoly ül rajta, egy megingathatatlan mosoly, egy csalfa, kicsit vak és kicsit álmodozó mosoly.

Nincsenek szavak, se tettek, amelyek képesek lennének bizonyítani, mennyi minden tör most felszínre bennem: mennyi érzés, mennyi dal születik bennem percről percre. Egy olyan világban élek, ahol nincs helye kudarcnak, nincs helye törésnek. Néha megbotlom, néha nem vágyom másra, csak arra, hogy úgy igazán kialudjam magam. Néha nyűgös vagyok, vagy hisztizem, mert nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna.

Nem fogok tudni soha elégszer köszönetet mondani, kifejezni azt, ami bennem olyan elevenen él, olyan törhetetlen: hogy mennyire szeretlek benneteket. Büszke vagyok arra, hogy képes vagyok ezekről a dolgokról írni, hogy felül tudok emelkedni az eufórián. De sokkal inkább büszkébb vagyok arra, akik ilyenné tettek.

A vendégkönyvet olvasom: sok kusza írás, ezernyi személyiség, emberek, halovány képmások. Szavak. Súlyos szavak.
Ezt ti írtátok, ti vagytok benne. És egy kicsit én is.

Nem tudtam, mi az, hogy szerelem. Felelőtlenül dobálóztam a szóval, azt hittem, egyszerű ez a dolog, csak mi, emberek kavarjuk össze. Tegnap valami felfordult bennem, a világ megingott, a szívem kiütötte a bordáimat. Nagyon szeretlek.

Boldog vagyok. Eszméletlenül boldog.

Nem szabad elhinned, hogy szeret, nem szabad megadni magadnak azt a megnyugvást, hogy csak érted él. A vére, az esze, a teste mindig hajtani fogja, a vágy dübörgő lovai elé nem állhatsz. Ő akkor is téged, csak téged fog szeretni, a világmindenségnél jobban, de ha mennie kell, ő menni fog. Nem várhatod el tőle azt, amit saját magad sem tudnál teljesíteni.

Meg kell értened, hogy ő mindig szeretni fog. Most már örökké benne fogsz élni, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, lehet, hogy zúgóm patakként dübörögve a felszínen.

Lélekostrom Könyvbemutató

A Megyei és a Városi Könyvtár szeretettel meghívja Önt és családját, barátait Kele Dóra Lélekostrom című kötetének bemutatójára.

Az eseményre minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk! A kötet kedvezményes áron megvásárolható a helyszínen.

A könyvbemutatóra kérlek hozd magaddal kedvenc bögrédet! :)

Az esemény támogatója a novum eco Kiadó, Sopron, és a Múzsa Kávéház, Kaposvár.

"Az utamban állt már minden: csalódás, átvészelhetetlen viharok, legyőzhetetlennek tűnő akadályok, kétséges kimenetelű harcok. Örök érvényű érzések, megfejthetetlen és kitalálhatatlan gondolatok bolyonganak körülöttem, miközben én csak arra tudok gondolni, vajon hogy lesz tovább…? Mindig szembeszálltam a gonosz erőkkel, harcoltam és segítettem harcolni.

Életem egy évének válhatsz részesévé, átélheted a kemény perceket, az önfeledt mosolygós délutánokat, a szerelemmel átitatott estéket és a remény furcsa halmazállapotú gonosz kis csodáját.

Egy kérdésen múlik minden: felveszed a harcot, vagy hagyod, hogy legyőzzenek?"
(Kele Dóra- Lélekostrom)

További információ:
http://telitortenet.blogspot.com/
http://www.facebook.com/keledora
https://www.facebook.com/events/123737734407854/

Én őt vágyom

Néha még érzem azt az illatot, ami akkor csapott meg, ha veled voltam. Kesernyés, hideg téli illat volt, de ez akkor nem számított, mert az a te illatod volt.

Az utcán állok, már hét óra is elmúlott, most végeztem táncon. Még érzem a kezemben a partnerem erős szorítását, még a tüdőmben táncol az a levegő, amit az emeléseknél szívtam mélyen magamba. Talán még a derekam is arra az utolsó forgásra emlékszik, amit az imént fejeztünk be. Az utca nagyon hideg: emberek sétálnak hazafelé csendben, a munkától megfáradtan.

Már nagyon fázom, mennék haza, szeretném, ha forró karodban aludhatnék végre el, és nem keltene fel a hideg, téli szél. Érzem, ahogy az orrom egyre hidegebb lesz, szinte már fagyos az idő. Ismerős motorhangot hallok a közelben, végre mosolyog a szívem: mindjárt itt vagy értem.

Elindulok a tánciskola kapujából, egyenesen a nyílt utcára: az autó ebben a pillanatban állt meg, már csak a meleg motor viaskodik a jéghideg levegővel. Egy magas férfi kiszáll belőle, az ajtót finoman becsukja, egy lágy mosoly táncol az ajkán. A szemembe néz, egyre szebben mosolyog, egyre ráncosabb lesz az arca. Belém karol, szorosan magához húz, belesuttogja a fülembe a szent szót. Csak ölel, egyre szorosabban, egyre merevebben tart, érzem, hangosan ver a szívem, mindjárt kiugrik a helyéről, dübörög bennem a szerelem. A jéghideg kertkapunak dönt, csak lágyan érzem, mert megcsókol. Olyan mély, tiszta és őszinte erővel húz magához, hogy a világ beleremeg, a testem megszűnik létezni, csak ő és én vagyunk.

Karon fog, beülünk az autóba, csak a szemem sarkából látom, de mosolyog. Arcára kiül az egyetlen igaz és őszinte érzés: a szerelem.

Néha még vágyom arra, hogy együtt nevessünk, de érzem, nem akarom. Csak őt akarom.

"Behegesztem a sebet a szívemen, ilyenkor decemberben..."

feel the power in my finger

érzem az erőt, amivel majd a földre löklek,
amivel lebilincsellek, lefegyverezlek,
és tudod mit: azt hiszem, még élvezni is fogom,
nálam a kulcs, nálam a jog, megbánni nem fogod!

hidd el, megérte várni, hit nélkül hinni,
nem szabad most már félni, nekünk játszani,
életet kell élni! nincs visszaút, nincs más,
csak te és én, és ők, tudod, mindenki más.

ja, éppen legyőzlek, ha nem vennéd észre,
legyűrlek az ágyra, úgyis elnevetjük, végre
itt vagy, már vártalak, hallgattam a lépteid,
ahogy dudorászott a szél a közös télben, itt.

Nélküle egy nő, vele minden

Lehet, hogy erős vagy, de valld be, nélküle igazán nem érzed magad jónak, erősnek, valódinak. Lehet, hogy önmagadban bízol a legjobban, de valójában ő az, akinek mindent elmondasz, akiben feltétel nélkül, bárhol, bármikor. Amikor sírni kell, mert úgy érzed, megfojt a világ, akkor ő az, aki a forró karjaiban tart, aki megfog, visszaránt a szakadék széléről, és még akkor is, ott is fogja a kezed. Ő lesz az, aki félt a hideg, téli éjszakákon, aki gyanakvón figyel minden egyéb férfit, aki rád néz. Ő lesz az, aki szeret.

Tudod, lehet, hogy félsz, hogy meddig tart ez a csodás állapot, de nem szabad. El kell fogadnod, hogy a pillanat hosszú és várakozásban teljes lesz: közös lesz a terhetek, közös az öröm, közös a vigasz, közös a csendes, halálos óra. Lehet, hogy sosem leszel a felesége, élete párja, a nagy ő, a legszebb, a legjobb, de mindig, örökké a nő leszel.

Nem tudhatod, mi lesz a jövőben, merre tartotok majd, és ha tartotok, akkor együtt teszitek-e meg az utat. Nem számíthatsz arra, hogy mindig melletted lesz, bele kell törődnöd, hogy vannak pillanatok, amikor a világ nem fog a kedvedért megállni. Azt is tudnod kell, hogy valószínűleg ő fog fölötted állni: erősebb, bátrabb lesz, ő a pincébe is le mer majd menni villany nélkül. Ő lesz az, aki helyetted ráver a kalapáccsal az ujjára, ahelyett, hogy a segítségedet kérné.

Nem kell aggódnod, elég, ha megbizonyosodsz egy dologról. Egy nyugodt téli órán melletted fekszik, csend van. A szobában egy árva lélek sem ólálkodik, csak ti ketten, és a sötétség.

Akkor minden rendben van, ha az a csend jól esik. Neked is és neki is. Ne aggódj, akkor biztosan szeret.

Hi...hiány...hiányzol....

Lázas vagyok, forr a homlokom,
valami nincs rendben, ez nem lehet,
korán van még ehhez, nagyon,
nem mondhatod ki, de szeretsz.

Minden óra meddő. Persze önmagában,
csak nélküled, veled szeretem a teát,
akkor jön ki az íz: a nap alkonyában
zúg kifelé az aroma, a pillanat ránk vár.

Még a kongó, üres szoba is belesajdul,
úgy fáj minden hiába töltött óra,
úgy vágyom én a nyakadra, vadul,
és szabadon, csak az enyém: végszóra.

Mámor

Buliban vagyunk.
Fogod a kezem, bemutatsz egy srácnak, veled egyidős, kedves, szép a mosolya. Nem figyelek a nevére, csak rád.
Ő a barátnőm. Ezek a szavak táncolnak ki a szádon, a megrészegült pillanattól nem érzem, pedig egy csókot nyomtál a homlokomra.
A srác kérdez, majd jól láthatóan szemrevételez, szemével gyorsan végigfut a testemen.
Azt mondod, menjek csak előre, látod rajtam, hogy táncolni akarok.
Bemegyek a tömegbe, már a ritmus diktálja a szívdobbanásom, érzem, ahogy pulzál a mellkasom.
Tekintetek találkoznak megállás nélkül, egy idegen magához húz, táncolunk.
Én mindenkivel táncolok, ő velem akar, eltolom, meglök, magához húz, mit akar ez.
Továbbállok, nem érdekel semmi, csak a zene.
Végre megjöttél, már kicsit féltem egyedül. Tudod, sokan vannak itt, de ha te nem, akkor senki.
Kezeidet a derekamra csúsztatod, előtted táncolok, megtartod a karom, csókot nyomsz ide is, oda is.
Vége a számnak, megfordulok, mindenki tapsol, érezni az örömöt a levegőbe.
A szemedben látom, hogy mondani akarsz valamit, és már hajolok is hozzád.

Dóri, az a helyzet, hogy azt hiszem, szeretlek... tudod, úgy.

A levegő megáll. Az emberek eltűnnek. Ketten állunk a táncparkett közepén, egymás szemébe nézünk, és összeforrunk. Ennyi kellett, és boldog vagyok.

Új cikk a Tündérkertben, kifejezetten kérésre írtam.
A történet -egy olvasó szerint- akkor a legszebb, ha az alábbi dalt hallgatod az olvasása közben.
Jó olvasgatást Nektek!

A cikk:
http://funyiro.hu/talentum-blogok/85-tuender-kert/1327-azt-hiszem-szerelmes-vagyok-beled

És a dal:
http://www.youtube.com/watch?v=rhN7SG-H-3k

Bármibe fogtam eddig, mindig sikerült, vagy jól, vagy rosszul. Mindig, minden pillanatban a tökéletest kerestem, és igyekeztem, hogy ne kelljen azt mondanom: nem megy. Az ígéreteimhez tartottam magam, vért izzadva, könnyezve, kínokba merülve, de valahogy mindig megoldottam. Becsületes maradtam akkor is, amikor már úgy éreztem, el kellene mennem. Ha valami nem tetszett, fenntartottam a jogot, hogy abbahagyom, vagy kinyilvánítom a véleményemet. Tényleg meg akartam felelni minden elvárásnak és mindenkinek, mert úgy gondoltam, igen, megérdemli a világ, hogy a teljesítményemet neki ajánljam. Maximumon teljesítettem, könnyelműen eldöntöttem, igen, megcsinálom, létrehozom, megalkotom, hogy élvezhesse a világ. Egyedül voltam, egyedül cipeltem a rám kiszabott terheket...

Aztán jöttél te, és keresztül húztad a számításaimat. Most már nem a világnak akarok megfelelni, hanem neked, mert mostantól te lettél nekem a világ.

Új munkám, a Független Ifjúsági Lapok szerkesztőségében, távszerzésben, innen Kaposvárról valósul meg.
Bemutatkozó írásomat és első megjelenő cikkemet itt olvashatjátok:

http://funyiro.hu/talentum-blogok/85-tuender-kert/1312-tuenderkert-bemutatkozik

http://www.funyiro.hu/talentum-blogok/85-tuender-kert/1317-engedj-koezel-magadhoz

Remélem, sokan közületek követőim lesztek, és örömmel olvassátok majd a cikkeket!
:)

vele- Póker

Kezdjük a játékot, betesszük a kezdőt,
saját magunkat, a világot, amiben élünk,
elindul az első kör, téteket megtesszük,
végre itt vagyunk, játszunk, a közös elsőt.

Jönnek a lapok, a kezed közül táncolnak
le egészen az asztalig, gondolkodni nincs idő:
tartod, emeled, vagy önként eldobod, hisz ő
tuti blöfföl, a vágyak már a szemében tombolnak.

Mondtam: ő emel. Bevállal téged, ketten,
csak ti vagytok, na, tegyél meg még ötszázat,
nem lesz gond, csak blöfföl! Megcsókolja a homlokodat,
mutatja a lapokat, vesztettél, meg sem szeppen.

Közös ez a játék, nincs már más, csak a késő-vágyak,
négyes kettes párral emelek, azt hiszi talán engem is megnyerhet,
tartja, meg akar tartani! El fogok pirulni, nem veszthetek,
rám néz, csókot ad, kit érdekel a játék, várjunk csak!

Kezembe adtad a mondatot

kezembe adtad a mondatod, pedig én még nem tudom kimondani.
én ezt most nem merem még, ehhez kell egy pohár bor, meg égő mécses,
ja, persze nem lehet, azzal csak eddig baj volt, pedig nem kétséges,
közös hajóba ültünk, hagyom, hogy vezess, nem akarom kimondani.

összenőtt a vágy bennünk, összeforrtak a behegesztetlen sebek,
a csókok most már egymásért szállnak, a táncok sosem lesznek ugyanolyanok,
a halvány balatoni fényben minden tag másként csillog, összeérnek a kezek,
a mieink, a hozzánk tartozó törhetetlen akaratok, nem vagyunk boldogtalanok.

mióta várom, hogy elmondhassam,
fontos vagy, de még mennyire, hogy akartam
a csillagok alatt, a hegyen, emlékszel,
álltunk a szalagkorlátnak dőlve, pedig nem volt nesz
nem volt hang, se szó, a város fénye üvöltötte ránk:
ketten vagyunk, nincs más, a zongora csak csendben
lehetett az aláfestés, a kopasz nyár, a nadrágom
csak lógott rajtam, azt hiszem fogytam, eleget,
eszek, hagyjál már, banános csoki a kezemben,
szóval, itt vagy bennem, nagyon bennem
érzem a kezed a szívemen, nem vagyok szerelmes
de még semmi sem késő, nem felejtek,
nincs semmi, csak minden, ami fényes és hűs,
a világ átver, kirekeszt, de nem baj: itt vagyunk,
nem, nem ittam, egy pohárral sem,
tisztán állítom, tudom, mit akarok: azt hiszem,
nem hiszem, akarom tudni, igen: téged.

Adrinak

Azt akarom, hogy álmodjon

Itt fekszik mellettem, lélegzik, érzem, ahogy fel s alá jár a tüdejében a levegő. Hajnal van, a redőny résein keresztül a halovány napfény kelti az arcom. Feleszmélek, a derekamat fogja, elernyedt ujjai lágyan tartanak. Álmodik, de mégis itt van velem, érzi, ahogy pulzál az ereimben a vér, ahogy megmozdulok, még azt is, ahogy a plafont nézem. Átfordul a másik oldalára, elenged, nem akarom, hogy felébredjen, azt akarom, hogy álmodjon tovább. Nyújtózik, szemei kinyíltak, ébren van. A takaró alatt buzgón kutat valami csodát, valami valótlant, eléri a kezemet, a szíve felkiált: megvagy! Rám néz, meglátja a szemem, mosolygok, a számat figyeli, majd ismét a szemem. A pillanat törtrésze alatt magához húz, belecsókol a hajamba, szorosan tart és ígéretet lehel a számra.

Némán fekszünk, most már ő is a plafont bámulja, nézi, ahogy semmi sem történik. Pillanatok, percek és hosszú órák telnek el a világ legszebb és legtávolibb pontján. A csend a takarónk, az emlékek a naptárunk, ha ketten vagyunk, az a mi világunk.

Nincs semmi baj, minden jó, minden így és vele jó.

Díj és köszönet

Valahol, egy elveszett világ végén álltam és reménykedtem. Imádkoztam, hogy ne fájjon a bántó szó, hogy érezzem, ha szeretnek, hogy jó legyen, és végre legyen. Meghallgattak, magamra találtam, és végre beérkeztem egy állomásra. Arra az állomásra, ahol csak rám várnak, ahol értem szólnak a harangok.

A mai napon Talentum Blogger Díjra jelöltek, és a délután folyamán megkaptam a díjat. Hihetetlen és elmondhatatlan érzés, mégis minden pillanatát élvezem. A pillanat íze nem mossa el hálámat: boldog vagyok, hogy Ti, srácok, mellettem álltok mindig. Nélkületek már régen felnőttem volna, és most nem lenne miről írnom!

Mindenképpen említésre vagytok méltók, így hát íme, Nektek köszönöm: Viktor, Gergő, Eszter, Kármen, Letti, Panni és Viki, a teljesség igénye nélkül.
Akit a legjobban, neki köszönöm a legjobban... (K)(L):)

Vetkőzni és vetkőztetni

Megkövült emlékek oltárán imádkozom értünk. Hó esik, a térdem belefagyott a mély, tiszta küszöbbe. Kezeim jeges csonkká tömörültek, szörnyen hideg van. A szél fújja a hajam, tekeri, csavarja, játszik a tincsekkel, éppen olyan könnyedén, mint ahogy te játszottál. Szerelmes vagyok a gondolatba, amikor együtt jártuk a magunk rímes-rímtelen táncát a megkövült világ tetején, és elárasztott minket a fény. A szeretet égő, ki nem alvó melege sütött le ránk, mi pedig mit sem törődve a pillanattal, hevesen és égő szívvel szórtuk szét a ruháinkat. Vetkőztünk és vetkőztettünk, álmodtunk és álmot adtunk egymást kicsiny, félő lelkének, vággyal tüzelt arccal csodálkoztunk rá egymás szemeire. Féltve őrzök minden emléket, ami hozzád köt, a zamatos varázs rabul ejt, mindent elfelejtek, csak te vagy itt, nagyon itt, belül.

Engedj közel magadhoz

Azt hittem, eljön majd a csoda, a felvilágosult nap, az a pillanat, amikor azt érzem, igen, megérkeztünk valami újba, együtt. Nem jött a pillanat, csak a vágy lebegett előttünk minden pillanatban. Vágytuk az elcsigázott szerelemtáncot, daloltunk minden szépről és jóról, miközben az autó ablaka egyre csak párásodott. A percek halovány látomásokká tömörültek mellette, miközben minden idegszálam a közös táncokért remegett. Azt hittem, könnyű lesz, de nem, nem volt az.

Megérkezett a várva várt kusza csoda, az óra, amikor minden csók értelmet nyer, amikor minden ujj csak másik ötért nyúl, mert így lesz egész. Küzdött, de még sosem nyert. Nem nyerhet, a vérében van a küzdelem, a harc, a reménytelen és örök nász a háborúval. Minden varázslat nélküli keserves, sírós töredék-emlék most a felszínre bugyogott, romlott akart lenni, de túl szép volt. Ott voltak még a csendek, a hosszú estékké duzzasztott délutánok, mikor nincs más, csak a mellkas, a csend és mi.

Azt hitte, majd aztán ő megismerhet, de muszáj volt belátnia, óriásit tévedett! Nincs leplem, nem bújok el kétes-hazug históriák mögé, nem rejtegetem magam, felvállalok mindent és a felelősséget vállalom. Én így ennyi vagyok, egy rejtett, titkos látomás, egy keserves dühös álomkép, egy senki, neki leginkább majdnem-mindenki. Lesz ez máshogy majd, az idő örökkön ránk vár, nyugodj meg!

A valódi arcom csak akkor láthatod, ha közel engedsz magadhoz.

Dönts a kocsinak

megbabonáztál, szétáztam, de mindegy
magadévá, csak a tieddé a vágy hintett
bámulatos, hogyan csinálod mégis?
tudom, hogy akarod, no de mégis!

azt hiszem, eljött a szép hazugság órája
mikor azt illik mondani: nem esek kómába,
nem esek beléd, csak azt szeretném,
aha persze, ne hazudj, élvezném.

megbabonáztál, az ujjad köré
lettem csavarva, minden bámulatok közé,
a tested, az eszed, a kezed csak rám vár,
dönts a kocsinak, mire vársz már?!

(szokásos kocsis-múzsámnak)

Kritikia a Lélekostromról

Megjelent az első hivatalos kritika a Lélekostromról. Nagyon örültem neki, ha megengeditek, egy sort kiemelnék belőle. Számomra ez a mondat mindennél többet ér.

"Embereket, érzelmeket, a természetet és a képzeletet egyaránt értő módon látja és láttatja a fiatal szerző, aki előtt bizonyára komoly irodalmi karrier áll."

Ide kattintva olvashatjátok.

Valld be

Azt hiszem, mindig velem vagy ha kell,
basszus, de nehezen jön a számra a szó,
a kérés, a pillanat, a halovány perc sem
pedig itt az idő, hogy tudd:nekem veled jó.

A levegő, a gomolygó, borús köd vagy,
ha kell, neked én levetkezem önmagam,
megérdemelsz-e vagy sem, émelyítő
levegő vagy, mocskos, de levegő!

Valld be, hogy akarod, akkor is és most
szeretkezni, ölelni, forrót és jegeset,
vakon a mélybe üvölteni, hogy: nem sok!
Pont elég, pont jó, végre szerethetem!

A tiéd

Én vagyok a te nappalod,
a szép órád, a kerek harcod,
a csupasz-ív ódád, a kezed
minden halvány furcsa erezete.
A vér a testedben, a márvány
a szemedben, az öröm, a bánat,
veled vagyok otthon, minden várhat,
a kicsiny, fertőző dög vagyok, járvány.
Szebb vagyok a kerti fűznél,
tisztább az érett, szív -gyümölcsnél,
más vagy, új, forradalmi, dalos,
szenvedő, tiszta és baljós.

Küzdelem a célomért

Egyedül vagyok, magam küzdök a szépért, minden jóért. Kitartok akkor is, ha már a többiek régen feladták. Szenvedek, feladom magam a világ egyetlen és legelérhetetlenebb céljáért. Mikor mindenki kinevet, én még akkor is harcolok a szent célomért. Nincs, ami utamba állhatna, a szerelem várhat, a világnak meg kell állnia, ha én harcolok. Eltökélten állok a rajthoz, én fogom megnyerni, suttogom magamban.

Eszembe jut az első emlék: ülök a stégen, ősz van, a sárgás levelek rendületlenül hullanak alá, én a vizet bámulom. Látom az engem körülvevő, gonosz, kegyetlen világot, érzem, tudom, hogy nekem mást kell tennem. Elhatározom, hogy véghez viszek valamit, valami megfoghatatlanul nagy dolgot, amiért mindent megteszek.

Kemény évek munkáját nézve állok most rajthoz. Úgy érzem, meg kell tennem. Ekkor már nem számít senki: nincs család, nincs más, csak a cél. Minden idegszálammal a kihívásra koncentrálok, igyekszem, de nem megy. A gondolataim pofonként csapnak arcon, azt suttogják, képes vagyok rá.

Elindulok. Ez a végső és legnagyobb küzdelem a testem és a szellemem között. És megnyerem a csatát. Saját magam erejéből létrehoztam és megalkottam az eszményi csodát, a felfoghatatlan megrendíthetetlen hittel bízott pozitív beérkezést.

Jól vagyok. Elégedetten, diadalittasan számot vetek az életemmel: eddig minden sikerült az életben, vagy jól, vagy rosszul. Ez most éppen jól.
Megnyugodtam, révbe értem. A világ visszaállt a helyes körforgásába, visszatért belém az élet. Otthon vár az én saját, külön bejáratú világom, az egyetlen kiutam, a mentsváram, a családom és a felhőtlen, boldog szerelem.

Lillának szeretettel gratulálok!

Ne ígérj nekem semmit

sétáljunk együtt a fagyott füzes parton,
vessünk árnyékot, üljünk meztelen csónakon
élvezzük a nyújtott órát, végre egyszer igazán, ne féljünk,
csak együtt fázzunk, hosszan dideregjünk, élvezzünk.

ne ígérj nekem semmit,
csak mutasd meg magadat, tedd rám a kezed,
engedd, hogy felfedezhesd a hazád, a semmid.
láss bennem végre valaki újat, fogd a hűvös kezem.

ne mond többet, hogy nem vagy mellettem,
mikor itt lebegsz, az őszi szél suttogja a fülemben,
bennem jársz, átlátsz, feltépsz, lehorzsolom a tenyerem,
kiszakad a hús, a falevelek zaja tépi fel a szívemet.

meztelen állok a tükör előtt, nézem a holdat
a messze villanó fényt, a kerek napot, az arcodat,
gesztenyén taposok, élesen karcolja a talpam,
meztelen vagyok, takaróm a szűz fehér paplan.

átfogod a derekam, áldod az órát, bennünket
a kályha kattog, megtöri a szent csendünket,
te csak állsz, így vagy úgy de rám találsz
szerelmes öledbe bebugyolálsz.

ne ígérj nekem soha ártatlanul semmit,
csak a didergő levelek kacaja hallatszik kint,
levegő ölel át engem a hűvös órán,
mikor az ősz keringőt jár veled kábán.

Ősz

Nyugodj le. Térj vissza magadba
bújj el örökkön a kabátodba
legyen az arcod hűs, de boldog
szeretni, ne legyen más dolgod.

Őszi estét dalolnak ma a napok,
levegőt, hideget, keserves dalok
a köd táncát a néma villanyoszlop nézi
a szemedben mély könny, nem kérdik.

Hűvös van. Nem dalol a világ,
nem neked áll a csupa-öröm bál,
nem érted táncol a pára és a szürke
bolyongós, orrodra magányod ülne.

Néha kell

Néha el kell menned,
ahhoz hogy tudd, ki is vagy
valójában nem árnyéknak kell lenned,
hanem csodának, és tudod, hogy az is vagy.

Néha ki kell lépned,
hogy megtudd, ők mit látnak
benned és miért nem kell félned,
hogy tudd, téged várnak.

Néha látnod kell a holdat,
hogy értékeld a nappalt,
hogy elfogadd a jót és a rosszat,
mert meg kell élned a nappalt.

Néha kell, hogy játssz
hogy lásd, nem ámítás az élet,
nyers, tiszta, kegyetlen nem más,
hogy ne csak nézz, alkoss szépet.

Kedves Látogatók!
A következő hónap igazi kihívás lesz számomra: egy könyvbemutatón munkálkodom. Mint azt már említettem, a találkozót Kaposváron tartanánk, egy színésznő (a kilétét még fedje homály) és egy narrátor segítségével. Az író-olvasó est plakátjához elkészültek a reklámfotók, így hamarosan a plakát is megszülethet.
Várom minden olyan támogató, lelkes segítő jelentkezését (lehet akár egyénileg, akár egy cég tagjaként), aki segítene a szervezésben, ill. jelképesen támogatna. Természetesen a támogató cégek és egyének neve kikerül majd a plakátra.
A jelentkezéseket ide várom: kolesmag@citromail.hu
Köszönöm!

Emlékszem, hogyan csókoltál meg

Emlékszem mit mondtál a szerelemről, hogyan döntöttél a hűvös ablakpárkánynak azon a forró, tüzes nyári estén. Az orrod szép vonala hogyan karcolta az enyémet keresztbe-kasul, a szám hogyan várta a szent oltalmat a tiédtől. A kezed hogyan simította végig a derekam, hogyan omlott az öled az enyémbe. A hajad milyen puha volt, ahogy a kezeim elveszni látszottak benne, amikor végigsimítottam minden kusza kis szálat.

Emlékszem, hogyan néztük a várost a dombról, ahogy reszketett a hideg szél köztünk, s ahogy kiszorítottad azt. A fények táncát hogyan vitte tovább a nagyváros kegyetlen porzuhataga, hogyan ékesítette az eget a füst, a gomolygó szürke köd. Hogyan futott a vér fel s alá a kezemben, hogyan vert a szíved, mikor a vállad kis apró gödrében megpihentem. Hogyan rajzolódtak ki a kezed vékony kis erei a hideg éjszakán.

Emlékszem, hogyan váltál el tőlem, mint anyjától a gyermek, mint nőtől a férfi, mint kedvestől a kedves. Hogyan loptad el az utolsó csókom, amikor visszaléptél, hogy egy kereket, egy egészet odacsókolj. Hogyan mosolyogtál melegen gesztenyeszemeddel, a kis kerek gombocskákkal, amelyek életet lehelnek belém. Hogyan csókoltál meg.

Mondd, lesz még emlékem?

Neked írom

Neked írom a sorokat,
nem hallom már a hangomat,
csupán a szavakat,
a te szavaidat.

Cseng a fülemben.
Minden áldott percben
egyre kerekebb az élet
egyre szebb, ne kérdezd.

Neked írom a sorokat,
neked adom a hangomat
elnémulok, csend lesz.
Csak te és én leszek.

Cseng a fülemben
a hangod, a türelem
nem az én terepem,
csak a szerelem!

Neked elég

Én nem vagyok komplett,
vagy egyszerűen összetett,
bonthatatlan mégis nyitható,
mindenre neked kapható.
Neked én vagyok egyszerű,
csak összevissza és nagyszerű
tudod, hogy ki vagyok, ismersz,
láthatod: ez én, s neked elég!

Itt élsz bennem

Itt élsz bennem, mereven ragaszkodom hozzád, mint egy óvódás, aki elengedni kényszerült az anyját. Követelőzve, akaratosan őrizem az emléked, vigyázom az utolsó szót, és soha nem felejtem az elsőt. Mélyen eltemetem magamba mindazt, amit a szívem nekem súg, a dübörgő vágyat, a kegyetlen, tiszta igazságot. Nem hagyom, hogy az érzések lerohanjanak, inkább tűrök és várok csendben.

Minden pillanatban, hogy eszembe jut az arcod, belesajdul a szívem. Átéltük egymást, túlléptünk a kezdeti csodán, nincs már semmink: elveszett minden. A percek, a hatalmassá duzzasztott órák mutatják nekünk az éveinket, a ráncainkat: baromira megöregedtünk! Nem egymásért, hanem egymásnak éltünk, a világ mégis kirekeszt, felfal, megemészt és kigúnyol.

Itt élsz bennem, szorosan fogom azt a vékony kis szálat, ami hozzád köt. Ellentmondást nem tűrve létezem egyedül, a világ legszürkébb magányában és minden romlását tűröm. Erős vagyok, független, egyedülálló, mégis megvásárolható szeretettel. Sablonos, már-már unalmas nélkülem lenned, mégis hiányzom.

Itt élsz bennem, kitörölhetetlenül zúgsz le a torkomon, csiklandozod a lábam ujját, majd hirtelen felszöksz a szívembe: a vérem vagy. Bennem vagy.

Van valakid

Némán fekszünk egymás mellett, bábként létezünk a furcsa, megfoghatatlan halmazállapotú életünkben. Mozgásunk nem tudatos, nem vesszük észre, hogy érzéseink, sejtéseink rángatnak minket ide-oda, céltalanul. Fáj elhinnünk, hogy egyedül semmit sem érünk, bennünket is csupán a körülöttünk álló emberek tartanak össze.

Olyan ez, mint egy körforgás. A mellettünk létező emberek támasztanak bennünket, abban bízva és azt remélve, igen, majd ő is támaszom lesz, segít nekem. Az első váratlan pofonok után már igazán nem várunk semmit, magunknak bizonygatjuk, nekünk aztán nincs egy igaz barátunk sem, mi senkiben sem bízhatunk.

Aztán jön a felismerés, és megint eszünkbe jut az első jelenet: az ágyon fekszünk, ketten, csupa némaság lakik a szobában csupán. Érezzük a szívdobbanást, halljuk a légzést, a levegő táncát a mellettünk fekvő tüdejében. Felismerjük, hogy nekünk is van valakink. Kegyetlen pofonként sújt le ránk a tény, miszerint igen, mondjuk ki, azt hisszük nincs mellettünk senki, de mégis. Mert, ugyebár az nem lehet, hogy a lehullott magányos falevél mellé hirtelen odaesik még vagy száz. Annak bizony oka van.

Tényleg, komolyan és őszinte hittel hisszük, hogy nekünk nincs társunk, pedig érezzük, itt vannak.

Igen, biztosan állítom, itt vannak azok, akik ha a világ nekem a legrondább felét mutatja, láthatatlanul fogják be a szemem, viszont ha a szép mellett lehunyt szemmel megyek el, ugyanezek az emberek fogják kinyitni a szememet!

Muszáj lesz

Találok valakit, aki nem lesz hasonló,
emlékében is forradalmi és újító
megváltozik és változtat,
mélységeimben felforgat
és kiürít fenekestül, de
feltölt és megtölt észrevétlenül.
Muszáj mert kell, ha nem
akarok beleőszülni, nem, nem!

Tegnap éjjel veled

Zúg az éjszaka, ketten vagyunk benne,
pörög a víg éjjel, fogod a kezemet,
Áttörsz a pajzson, feltéped a szívem,
belebújsz a ruhádba, nem hagysz el engem.
Bennem vagy. A magamévá választottalak
ha hagyod, ha nem én ma megtáncoltatlak
hadd folyjon a sör ki a csupasz kezedből,
hátha akkor végre nekem levetkőzöl

Ülj mellém, fogj az öledbe
tedd a kezed a fenekemre
simogasd a kezem, úgy mint
egy férfi akinek egy nő tetszik.

Táncolni akarok

Szeretnélek érteni, és tudni a szád
minden táncos kedvű szavad járását.

Akarom az éjjelt veled, hogy nevessünk
görbe mosolyt egymás arcára fessünk.

Nem számít mit akarok, neked nem leszek
neked nem, nem, nem csak elveszek.

Veled horgolok a kötőtűvel,
téged korhollak a seprűnyéllel.

Te, te és te vagy az, aki nincs, és nem lesz,
aki miatt káosz, zaj van, csend sosem lesz.

Most őszintén gondolj egyet újra,
milyen lenne az a csók újra?

Gyere ide, látni akarom a szád,
ahogy felkéri egy táncra a párját.

Holnap Magazin

Felkerült egy versem a Magazin oldalára! Jó olvasgatást, várom a kommenteket!

http://www.holnapmagazin.hu/

Én láttam

Én láttam sírni a bohócot,
láttam táncolni a felkelő napot,
éreztem a hegedűt sírni,
szenvedtem a haldoklót, meghalni.

Láttam csókolni a csillagokat,
hallottam titkos, csodás vágyakat
láttam a pilótát igazán félni,
vágytam a csókodat kérni.

Hallottam a zokogó gyermeket,
éltem meg bűnhődő anyát, s egyebet
Egyszer vágytam igazán a csodát,
márványt láttam, igazi hullát.

Láttalak nevetni a nyomoromon,
éreztem a folyó izzadtságot homlokomon,
ordítottam örömömben,
haldokoltam fájdalmamban.

Kábulok

Érezlek.
A szagod, az ízed, a fáradhatatlan tekinteted
bűze bánt. Azt hiszem, itt vagy velem.

Velem vagy.
Belém bújsz, kibélelsz, tiéddé válok
húzol a földön, vergődöm, kábulok.

Nem félek

Te most komolyan nem nézel rám?
azt hiszem, nekem még mindig fáj
pedig már nem kellene, sőt jobb lenne
ha felfognám, nem kellettem, nem lehettem.

De nekem ez nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok.
pedig én csak a szép kerek fokhagymát akarom.
Jajj, hát mit izélsz? meglátni és megcsodálni
a szád sarkában bújó kis aprót, és várni.

Hidd el, hogy nekem így jó,
hogy velem nem túloz a szó
nem bánt a puszta kezed
csupán a kérlelő tekinteted.

Találd meg az élet

Azt hiszed, elárultak,pedig ha
tudnád, mennyire kínzott volt
tudta, hogy nem mindig van igaza,
talán otthon, egyedül, mélyen otthon.
Most biztos úgy érzed, fáj, amit tettél
tudom most úgy igazán, nagyon elmenekülnél
de tudod, a falak is súgják, ilyen az élet,
fiatal vagy még, nem találtad meg a élet.
Bújhatsz a kabátodba, szakadhat a hó
hiheted rendületlen, hogy meghallgat a mindenható
de nem! üvöltsd magadnak: fogd fel
ő sem képes kivédeni a sérüléseidet.
Majd kedden, a szerencsés napon
mosoly ül majd a szádon, ott az arcodon
és megtanulhatod, játszani nem vele kell
hanem a nagybetűssel, az élettel, a tiéddel.

Nem vagy többé idegen, se gonosz,
szerető vagy, rohanó villamos
most jön a kezdet, a telistele élet
ígérem, megtaláljuk ketten az élet.

Esetleg

Én azt hittem, akarod.
A márvány testet a bőrödön,
a szemem világa az alkonyod
nem kéne más, csak a bőröndöd.

Érintés lebeg a kihűlt szájon,
azt hittem, talán-esetleg
nem kell egyedül feküdnöm az ágyon,
veled, veled, veled esetleg.

Veled és most.

Az érzés megfoghatatlan.

Megjelent életem első novella-és verseskötete, a Lélekostrom. Az író-olvasó találkozóról majd később tájékoztatok mindenkit, addig is itt a Facebook-oldalam, tessék lájkolni.

Köszönöm Nektek!

Tudatnom kell

Azt akarom, hogy lásd:
hús és vér, ennyi kell
hogy megszerezd a mást
ami csak és kizárólag a tiéd.

Tudatni akarom veled,
hogy várok a kecses órára
amikor táncolunk nevetve,
és nincs már csak füst és pára.

Ha cipelsz, nekem úgy is jó,
terhem a sajátom, a test a tiéd,
hogy legyen valamid, ami nem jó
hanem forró, tüzes, sőt rossz! De a tiéd.

Kell egy kocsi, hogy legyen

Szeretnélek úgy igazán megszeretkezni,
tudod, olyan sikamlós boldogan,
ahogyan csak a párás élet engedi,
úgy, mint még soha senki, borzasan.

Na, az igazán jó volna... nem lenne már
soha gond, csak az önfeledt boldogság,
a pihe-puha ágyon, motorháztetőn, kár
hogy nincs kocsim, ez a bolondság.

Jól van, na, most már tényleg hagylak,
de tudod, fontos volt, hogy lásd
nincs gyémánt és csillogás, ha akarod
lehet még öröm, kéj és zsibongás.

Nem akaródzik

Az arcod, az a koldus szemed
a kérlelő-kétkedő két kezed
vitt el az utamon
hazán innen és túl.

A vigasz-órák, a vállad alatt töltött
furcsa-bájos órák, vággyal töltött
fel engem, hogy ismét és végleg
a tóparton élvezzem az ízed.

Ismernélek már ki, hogy lássam
mit ér a szó a szádon, tudom várjak
nem megy, nem akaródzik a csiga
szívemet veri a lépteid zaja.

(Mindennemű félreértés elkerülése végett a vers régen íródott, egy G.-hez szól. Mellesleg ez a G. alkalmazkodhatna a vers kéréséhez)

Botránkozz meg. Ideje lenne
hogy tudd: nem, nem és nem.
Én téged tényleg nem csak épp
annyira, hogy...

Ne szórakozz már. Tudod,
hogy mindig hazudok,
ha erről van szó, mert
felesleges hogy tudd igazán.

Kígyó tánc

Dühös kígyóként tekereg a hang felé,
éjfekete csillogás, sosem lehet övé.
Sűrűn magához szorítja, fogva tartja
magáévá teszi, végzetig megtartja.

Bújik a kettős kulcsból az őrült,
kit kígyó fog sűrűn láncba, a bőszült.
Pusztítana, tépne ki az erős szorításból
levegője fogytán, a kígyó akaratából.

Szerelem ez, csupasz szerelem,
kettős páros, a gonosz és az elesett.
De mindvégig, mégis csak fojtja
magába húzza, magánál tartja.

Ítéletnap

Ítéletnap.
A háromszázhatvanöt és a millió
közti éles, csikorgó tág tag
aki mindent visz, de a semmiben brillíroz
Örök nászt hoz.

Ítéletnap.
Az első közösen töltött néha émelyítő
és büdös év, melyen raklapnyi szavak
hangoztatják: beléd bolondult a nő!
Ennek igazán örülhetnél.

Ítéletnap.
Közös a nász, közös a teher, a kelletlen
meztelen testek, ha nincs mi szóra bírja
és az csak hever ugyanúgy meztelen.
Hogy ez milyen jó nekem!

Ítéletnap.
Szeretlek, tudod-e, bizonyos az az év
a csekély kis másodpercek csókja
rajtam van és tovább visz a hév.
Én téged szeretlek

ítéletnapig!

Nimfa

Létrehozlak. Megalkotom az eszményi csodát.
Csókkal nevellek. Felteszem az életem árán
csak, hogy velem legyél.

Levetkőztetlek. Ölembe fektetlek,
Csókkal itatlak-etetlek, megszeretlek
nimfámmá teszlek.

Meztelen testeddel szelíden érintkezem,
Szenvtelen percekkel órákig szeretkezem
veled leszek.

Azt hiszed, csak az enyém vagy
pedig ha tudnád, mennyi minden vagy
örömforrás, zúgó érpatak.

Antológiák

Változás az antológiák terén! Limitált példányszámú és különleges kötetek ezek. Az általam rendelt könyvek azonban lényegesen olcsóbbak, mintha Ti rendelnétek. Ezért gondoltam, segítek Nektek!

- "Együtt" Antológia- 1700 forint (Ezt a kötetet javaslom megvásárolni, mert ebben életrajzom, fényképem, ill. verseim és novelláim egyaránt vannak)

- "Állóháború" Antológia 2700 forint (Egy, különleges novellát tartalmaz. Az egész antológia érzelmek széles skáláját kívánja bemutatni. A rendelést ebben az esetben július 5-ig adjátok le.)

Remélem örömötökre szolgálok majd az általam (is) írt kötetekkel. Természetesen, amennyiben kéritek, szívesen dedikálom a könyveket. A rendeléseitekkel keressetek bárhol, bármikor:)

Nagyon szépen köszönöm, hogy támogatod írói tevékenységemet!

Metró

Metrón ülünk. A Nagyvárad térnél szálltam fel, a kopott narancssárga színű jegyem érvényesítése után. Sietve érkezem meg a szerelvényre, hátamon forró izzadtságcseppek száguldoznak. A hőség eszméletlen.
Utazunk. A kommersz, már-már ismerős ülésekre pottyanunk és a lehetős legjobban összehúzódunk. Félve beleolvasunk a mellettünk ülő újságjába, vagy mi magunk kapunk elő egy könyvet és azt fürkésszük tovább. Zenét hallgatunk, rejtvényt fejtünk, beszélgetünk, csókot lehelünk partnerünk arcára. Élünk.
Mindenki a maga módján múlatja az idejét, és mindenki másfelé tart. Ez az egész metrózás olyan, mint az élet. Valami megfoghatatlan és összeférhetetlen massza, amely irányít minket a sorsunk felé, anélkül, hogy kiszabna nekünk bármilyen utat.
Elérkeztünk az első megállóhoz. Embertömeg lép az ajtóhoz, leszállnak, majd a felszállók foglalják el a helyüket. Új emberek érkeztek, új történetek kezdődnek.
Itt az én megállóm. A Deák-tér. A megszokottnál nagyobb embertömeggel "halok" meg. Leszálltam. Az én történetemnek itt vége szakad.

Melletted haladok. A szerelvény kerekei élesen csikorognak, szememből patakzik a sűrű könny. Állunk összeér, a vonat zaja már-már elviselhetetlenné válik, robbanásszerűen megcsókolsz engem, lebegünk a metrón.
Itt a mi leszállónk. Mennünk kell, elérkezett az időnk. A mi időnk. Csontos kezeimmel megfogom ráncos ujjaidat, és forrón magamhoz húzlak. Kitárom feléd a karom, s védelmezőn magam alá húzlak. Öregek vagyunk, a metró élesen megáll, mi leszállunk. Vége a mesének. Együtt jöttünk el.

Dübörgés

Némán toppansz be az ajtón:
azt mondod, odakünn dörög
Én semmit sem hallok, pedig akarok
csak a te szíved dübörög.

Dübörög a világ elé:
én őt szeretem, nincs más
s te kirohansz felém
Ez nekem így jó: nincs más.

Egyszerű vagy mellettem:
nincsenek kételyek, veszélyek
csupán a dübörgés van lelkemben
és szörnyű csaták, szerelmesek.

Díjak

Az esélyegyenlőség és önkéntesség évének alkalmából meghirdetett irodalmi pályázat számomra különleges végkifejletet tartogatott: az országos eredményeket tekintve első lettem vers kategóriában. Ennek örömére Budapestre utaztam, és átvettem a nyereményemet. A képek is a boldogságomról tanúskodnak.

Újabb sikerekkel érkeztem ma hozzátok: két antológiában, az Együtt és az Állóháború című kötetekben is megjelenek. Az Együtt egy írókat segítő társaság, ahol részletes bemutatkozással és hat művel jelentkezem. Az Állóháború pedig egy művészeti csoport, a SYA által szponzorált és kiválasztott műveket tartalmaz.
Amennyiben ezeket a köteteket szeretnétek megvásárolni, kérlek benneteket, szóljatok nekem. Természetesen postán is fel tudom őket adni, amennyiben igénylitek.

Akarat

Ha gyerek születik, mindenki örül. Az az aprócska, csodás élőlény egy szót sem ejt ki a száján, nem visz véghez nagy dolgokat, csupán él. A fiatal anyukák boldogok, örömteli könnyeket ejtenek gyermekük születésekor. Ez a lény, egy rajta kívülálló cselekedet miatt szeretettel van övezve. Tulajdonképpen ő semmit sem tesz, csupán létezik.

Ez a csöpp emberlény beszél, jár-kel, rombol, pusztít, alkot és létrehoz. Még félve, de magabiztosan ejti ki az első szavát, ezzel ismét örömkönnyeket csalva anyja szemébe. Büszkeség és szeretet járja át a nőt. Aztán a, már korántsem babaszámban menő kisember egyre többet és egyre tartalmasabban beszél. Először bántja meg az anyját, először törnek ki belőle a kimondhatatlanul kegyetlen szavak. Életében először szégyelli magát, most ő sír, és bocsánatért esedezik.

Évekkel később a világ a feje tetejére áll. A megszokás hatalma végleg megszűnik, helyébe lép egy újszerű, változó korszak. A beszédképes fiatal már akarattal tudja eldönteni, mit s hogyan óhajt közölni a publikummal. A szavakat egyszerűen formázza már, tudatosan és kevés óvatossággal. Készen áll arra, hogy akarattal bántson.

Elég volt. Nincs tovább. A kisember akaratától függetlenül okoz örömöt; a fiatal viszont akarattal gerjeszt fájdalmat.

Hívó szavak

Kövess, és én majd vezetlek
az úton, mely neked van kikövezve.
Gyere vele, és én szeretlek
majd akkor is, ha mindenki megszökne.

Siess! hív a végtelen, én nem
várok örökre. Nem tehetem.
Van -e csekély óra, mely
egyszer hozzám elvezet?

Karon foglak. Elviszlek oda,
ahova a csoda sem jár.
A pokoli erdő hűs zajába,
oda zárlak én téged már.

Csakhogy itt vagy! már vártalak,
évezredek óta ülök szakadatlan.
Téged bámullak, reád vágyom
életem érted oda adom.

Írjak a boldogságról. A sikerekről, a tegnap délelőttről, hogy igen, vallóban én nyertem meg az Országos Egy szoknya, egy nadrág verspályázatot. Írjak arról, milyen jó élni, és élni hagyni. Hogy mekkora öröm az, ha van kivel megosztanod az örömöd, tehát magad.

Írjak a szomorúságról. Arról, hogyan törhet el minden egész... Hogy lesz űr a szívben, a lélekben, hogyan tűnik el a remény és a bizalom. Írjak mindazon nagy szavakról, amik bennem égnek. Arról, hogy mire vágyom, mi az, ami hajt. Vessem szenvtelenül papírra, hogy mi bánt, mi mocskolja be kegyetlenül a lelkem, mi az, amiért ölni tudnék.

Írjak arról, hogy milyen jó nekem. A felszín alá nézve sem jössz rá arra, hogy ki vagyok. Sosem ismersz meg, sosem lehetsz a részem. Az általad könnyedén fröcskölt szavak bennem mély sebet hagynak, és sosem fogok elfelejteni, amit mondtál.

Írjak arról, hogy milyen vagyok. Én nem feledem el honnan jöttem, viszont azt sem vagyok hajlandó megtagadni, ahová tartok.

"Neked semmi keresnivalód sincs a magyar irodalomban. Ehhez te éretlen vagy."

Bizalmatlanság

Az emberek megbízhatatlanok. Az csupán puszta véletlen, hogy általában ezek az emberek férfiak.

Az élet a legjobb tanítómester. Megtanít mindarra, amire csak nehezen, az idő folytonos múlásával jön rá az ember. Csupa-csupa olyat mutat, ami igazi, valós, kicsit sem mű és tárgyilagos. Gyakran ejt zavarba, majd ebből a felfokozott állapotból hirtelen rosszul kerül ki az ember. Ez az öreg vénember, az élet maga, egy iszonyú önfejű, oktondi, semmirekellő ember. Amellett, hogy bölcsességeket tanít az embereknek, követeli tőlük, hogy éljék át a legszörnyűbb dolgokat.

Az emberek megbízhatatlanok, ez a tény időtlen -idők óta létezik. Nem muszáj mindenkiben megbíznunk, mégis jobb, ha kényes álmokba ringatjuk magunkat és mindenkire ráaggatjuk a "barát" jelzőt. Lányos zavarunkban csak későn jövünk rá arra, hogy átverés áldozatává váltunk. Mindebből még valahogy kikecmergünk, megpróbáljuk az élet napos oldalát tölteni, de mi, buta kis emberek, megint csak a saját fejünk után megyünk: embertársat keresni.

Noha amikor egy hímnemű ver át minket, az szó szerint kiveri a biztosítékot ( mi meg legszívesebben őt vernénk meg...). A fene nagy büszkeségünk azt már igazán nem viseli el. Sőt! Nemhogy nem viseli el, kifejezetten ellenzi, hogy holmi férfitársaságért feladjuk önmagunkat.

Én nem fogok magam feladni azért, hogy örökké bízni merjek.

Az ember

Csupa-csupa boldogság,
szemérmetlen bolondság
az élet.

Piciny, lüktető csoda,
szerelmek, kéjek odva
a szív.

Szörnyű tettek, véres percek,
kegyetlen esős eresze
az ész.

Sejtelmes szépek otthona,
titokzatos népek, hívó szavak
a lélek.

A hármas kettősségéből születhet meg az ember,
a csöppnyi csoda, élettelen piciny esetlen
az ember.

Részeg vagy

Kezedben egy üveg bor,
mint a vizet, úgy öntöd le a torkodon.
Kérlelhetetlenül iszol s iszol,
magadat részegíted, senki sem korhol.

Részeg vagy. Szerelem heveny tüze benned ég
azt hiszed, hogy nekem ez elég.
A levegő párás: köd van, omlik a hideg
a bús üveg bor a homokba süllyed.

Szeretnélek egyszer úgy, igazán felpofozni,
hogy lásd,ütni mekkora fájdalmat tud okozni.
A vörös cseppek egyre csak hullnak,
mint a vér, az aszfalton tornyosulnak.

Minden hiába. Sosem tanulod meg azt,
ami benned kéne égjen, a kis ravaszt.
A remény furcsa halmazállapotú csodája,
a borospohár magával ragadó varázsát.

Te csupán üvegből iszol, vedelsz
nem óvatoskodsz, részegen életet vezetsz.
Pedig néha a pohár jobb lenne,
hiszen nedűje nem végestelen végig kecsegtetne.

Isten éltessen sokáig!

Tudod, én szeretlek.
Igyekeztem támaszt nyújtani neked. Próbáltam ott lenni, ha baj volt. Vigyázni, óvni, szeretni. Mindezen érzéseket adtam neked. A lényem formálta erőket kaptad szent ajándékodul, azonban ez hirtelen tovaszállt.
Tudod, én szeretlek.
Furcsa dolog a múltat birizgálni... Főleg úgy, hogy Neked ma születésnapod van. Egész nap Te jársz a fejemben, fel s alá sétál a rengeteg szám, az évek, a halovány emlékfoszlánnyá törpült pillanatok, a forralt borízű délutánok. Te. Csupán Te.

Isten éltessen sokáig születésnapod alkalmából.

Vétkes vagy bűnös

Vajon Isten irgalmaz-e majd?
Erre a kérdésre keresem a választ hetek óta. Jár-e vajon irgalom, megbocsájtás a rosszért? Az árulásért, a hazugságért, a szenvedtetésért, a tiltott és rossz zabolátlan élvezéséért? Szabad-e megbocsájtani, kegyeltté fogadni azt, aki vétkes?

Szabad-e vétkesnek nevezni a bűnözőt?
Mindennemű tudásomat összevetve úgy döntöttem, Isten okkal, nehezen, de megbocsájthat. Az igazán megtért, hű és bűnbánó emberen segít majd, tereli mennybéli útján, vigyázza sorsát. A vétkező viszont, ismét büntetést kap talán. Évezredek hosszú során keresztül kell majd kétkezi, kemény munkát végeznie, teste meg lesz pecsételve, örök szenvedésre lesz ítélve.

Én rengeteg bűnöst ismerek. Többek között én is bűnös vagyok, ha másért nem, a világ mocskaiért. Egy különbség van az igazi vétkes és köztem: a súlyosság.
Mindig dönteni kell: vétkesek vagy csupán bűnösök akarunk lenni. Vétkezni pokoli, szenvedtető cselekvés, a bűnözés viszont csupán emberi.


Felborul az élet.

Áruld el

Beszélj hozzám.
Hadd halljam a szavad,
a kicsiny kis ajkad
táncoljon már.

Érezz velem.
Engedd szárnyalni magad,
repüljön meztelen gondolat
végestelen.

Szólj rám.
Mondd, ha rossz a világ,
ha elbújni nem tudsz már
nincs nótám.

Áruld el.
Súgd meg, hogy szeretsz-e
vagy elfeleded
régmúlt szerelmed?

Mond újra és újra.
Szeretsz, és megmaradsz
velem indulsz új útra
és sose marsz.

Pofonok

Van, hogy azt kell mondanunk: elég. Van, hogy torkunk szakadtából üvöltenénk,hogy itt állj meg s ne tovább. Ilyenkor foggal-körömmel tiltakozunk a további tettek ellen, és imádkozunk, hogy józan ésszel belássa, neki itt meg kell fékeznie önmagát.

Van, hogy az emberrel elszaladnak a lovak, és végeláthatatlan módon ontja magából a szavakat. Mégpedig olyan súlyos és felfoghatatlan szavakat, mondatokat formál ajka, melyet maga sem gondol komolyan.

Van, hogy az ember pofon vág valakit. Miután bőszen kérlelte a fecsegőt, hogy hagyja abba, egy fizikailag tökéletesen érzékelhető pofont ad. Vörösen izzó tenyere figyelmezteti: most ő is ugyanazt tette, mint a fecsegő. Nem állta meg, nem hagyta abba.

Van, hogy az embert pofon vágják. Olyan horderejű, ébresztő pofont kap, mely felkelti álomvilágából, és tereli.

Hál' Istennek mindig van elég fecsegő és a hozzá tartozó pofon.

Hatalmas segítségre van szükségem Tőletek: szeretném magam megmutatni. Ennek jelenleg egyetlen módja az, hogy szavaztok rám egy internetes pályázaton, a Tetszik gomb megnyomásával. Minden egyes szavazatot, illetve a terjesztést is megköszönöm.
Remélem a cikkeim elnyerik tetszéseteket!
Köszönöm!

http://www.modell-leszek.hu/hajapolas-felsofokon/
http://www.modell-leszek.hu/a-horrorszineszno-esete-a-bohoccal/
http://www.modell-leszek.hu/keszen-allsz-a-modellvilagra/
http://www.modell-leszek.hu/hogyan-kerulj-osszhangba-magaddal/

Leírhatatlan dolog

Tegnap éjjel kirobbantottál belőlem valamit, ami tíz hónapja lakott ott. Elvetted a függetlenségemet, bántottál.

Tudod, leírhatatlanul és kitörölhetetlenül fáj az, ahogy viselkedtél. Tökéletes alkalmat teremtettem neked ahhoz, hogy a legfontosabbak, a barátaid körében boldogan és szépen teljen egy estét. Ennek ellenére te sziklaszilárdan kijelentetted, nincs szükséged másra, csupán rám. Meglepetést szerveztem abban a reményben, hogy kiugrasz majd a bőrödből, felhőtlenül és euforikusan boldog leszel.

A poharak felettébb gyorsan váltották egymást a kezedben, időm sem volt feleszmélni, hogy most nekem kell vigyáznom rád. Abban a pillanatban te voltál a gyerek és én a felnőtt. Nekem őriznem kellett volna a kezed, hogy ne történhessen meg ilyesmi.

Tudod, leírhatatlan dolog történt tegnap este. Engem te megütöttél. Emlékszem gyermekkorom első pofonjára: égetett és százezer hangya csípte az arcomat, majd kibuggyantak a könnyeim. Később mindig rájöttem, akkor miért kaptam azt a pofont, vagy azt az erősebb megszorítást, de ilyen alkalom nagyon ritka volt.
Nem értem, tegnap miért ütötted meg a drótokkal összefogott, roncsolt, sérült hasznavehetetlen térdem.

Tudod, leírhatatlan dolog történik: életemben először keresem az ütés okát és azt a valamit, amit kirobbantottál belőlem.

Szerda van

Hihetetlen!
A mai napon elhatároztam, hogy rendszerezni fogom azokat a pályázatokat, amelyekre küldtem be munkát. Miután az Esélyek Háza által kiírt pályázaton első helyet értem el, így mély meglepődéssel és kicsattanó örömmel fogadtam, hogy az Oriflame Magyarország által kiírt "Egy fa élete" című pályázaton, közel 500 pályamű közül én harmadik helyezést értem el. Elmondhatatlanul boldog és elégedett vagyok.

Ezúton gratulálok az esélyegyenlőséges pályázaton, novella kategóriában nyertes Takács Dórinak.

Alább olvashatjátok az "Egy fa élete" pályázati munkám.

Az életem

Apró, kerek micsodaként zuhantam a földre. Hosszú, szeles napok követték egymást folytonosan, nekem nem volt más teendőm, mint várni. Vártam, hogy eljöjjön a hófehér, sűrű dunyhám, vártam, hogy jég borítsa a várost. Párnám a hideg föld, takaróm a puha hó volt.
A hónapok gyorsan váltották egymást: az idő egyre jobbra fordult. Éreztem, ahogy külső burkom meghasad, a tavaszi napfény melengeti aprócska gyökerem. Az idő múlásával egyre jobban belekapaszkodtam a földbe, erősen, biztosan tartottam magam. Újabb hasadást éreztem: zöldellő száram kibújt, mosolyogva a napfény felé fordult. A szívemben éreztem a tavasz legforróbb erejét. Csodálatos érzés volt: éreztem, egyre nagyobb és nagyobb leszek, mégsem ezért küzdöttem, sokkal inkább a fény forrását akartam elérni. Kitörtem a föld fogságából, és elindultam életem rögös útján.
Növekedésem során egy hosszú, örökös változáson mentem keresztül. Eleinte minden apró fuvallat képes volt megingatni- gyenge, erőtlen voltam. Egymagam álltam a tar puszta közepén, barátom, társam nem volt. Akkor és ott életemben először igazán féltem: nem tudtam, elég erős vagyok-e a túléléshez. Aztán az idő engem igazolt. Egyre szélesebb, egyre terebélyesebb lettem, az évgyűrűim száma fokozatosan nőtt, míg lassan elérte az ötvenet. Vastag, sötétbarna kérgem alatt szilárd testemben folyt az életerőm, az örök táplálékom: a víz. Ínséges időkben kevesebb jutott, de a viharok tarkította időszakokban bőségesen ellátott a természet tápanyaggal. Én –önző módon- annyira el voltam foglalva saját változásaimmal, hogy észre sem vettem: szomszédjaim lettek. Lehajló ágú fűzfák, apró cserjék nőttek a területen, a régi, kopár pusztának csak az emlékezetemben maradt nyoma. Az évek hirtelen pillanatokká tömörültek és én csak azt vettem észre, hogy egy gazdag, színpompás erdő közepén állok.
Pár hét múlva látogatóink érkeztek. Az egész erdő a kihalás szélén állt, szörnyű szúk ettek minket. Az az érzés semmihez sem fogható: erőszakkal kiszakítják a táplálékot biztosító járatainkat, borzalmas kárt okozva mozdulatlan testünknek. Ekkor jöttek a megmentőink: egy sereg fakopáncs. Éles csőrükkel kivájták a gyilkosokat és örökre száműzték őket. Hálánk jeléül ágaink puha védelmét és biztonságát kínáltuk, melyet ők szeretetteljesen elfogadtak.
Aztán eljött a tavasz. Gyermekkorom emléke még elevenen élt bennem az első napsugárról: tisztán emlékeztem az első hasadásomra, a boldogságra. A tavasz ismét forrón köszöntött be, a nap melengető kezének érintésétől ágaink rügyre fakadtak. Én is virágba borultam: büszkén álltam az erdő közepén, rózsaszín virágaim gyönyörűek voltam. A nyári hőségben szomszédjaim ágain érett gyümölcsök csüngtek: forró húsú barackok, édes ízű almák.
Telt-múlt az idő, és én megöregedtem. Már a százhuszadik évgyűrűm képződött, mikor azt vettem észre, hogy a körülöttem állók megfogyatkoztak, az ég szürkésre változott a megszokott kék után. Füst gomolygott legmagasabb ágaim felett, a közelben hulladékégetőt építettek. Szomorú voltam, az ágaimon lakó madarak mind elköltöztek, az erdei állatok riadtan elmenekültek. Minket, fákat, a gyökerünk kötött a földhöz. A sorsunk a kötöttségünkben nyilvánult meg.
Megfogyatkozott az erdő. Nem maradt élet, csupán farönkök állnak elhagyatva a földön. A kivágott fák sorba rendezve egy autó hátuljában haldoklanak. Ismét kopár minden, rajtam kívül hárman állnak még. És én nem hallok mást, mint az élesen csattogó láncfűrész pusztító zaját. Félek.

Végestelen végig

Amíg erő és kitartás visz utamon
én végestelen végig harcolok.
Kitartok a szerelem oltárán,
célul tűzöm ki ős-mandulafád támaszát.
Melletted leszek, támaszod az égig
vigaszos, szerelmed végestelen végig.

Amíg lelkemben nem tör felszínre a bú,
én végestelen végig körüled leszek koszorú.
Karommal közrefoglak, tüskéim beléd vájom
megkarmollak, véresen megtisztulásod várom.
Veled együtt vérzem el, veled együtt veszek ki,
téged, és csak téged szeretlek végestelen végig.

Amíg bízhatok benned, és elhihetem, hogy van miért élnem,
Én ellenséged leszek, harctársad, szerelmes küzdelmed.
Nászi fogadalmat Istennek teszek,
hogy veled, érted, miattad élek.
Nem tör rám harag, csak lágy szavaid
hallom, ahogy az éjnek kiáltod: "Végestelen végig!"

Az első

Pénteken publikáltam a Somogyi hírlapban. Itt olvashatjátok azt a versemet.

A hétfői napon váratlan telefonhívást kaptam. A beszélgetés során kiderült, hogy az Esélyek Háza által kiírt esélyegyenlőségi pályázaton vers kategóriában első helyezést értem el. Versemet meghallgathatjátok szombaton, 14.20-kor a kaposvári Kossuth téren, de úgy gondolom, itt is szeretném megosztani veletek.


Tükör a különbségeinkhez

Tükröt tartok eléd, veled együtt mozgok,
A hűs Duna vizébe veled együtt ugrok.
Levetkőzöm saját magam, belebújok a bőrödbe,
Téged játszalak, úgy ülök az öledbe.

Megmutatom neked milyen férfiként élni,
Száműzöm a nőiséget, nem tudok többé félni.
Kemény leszek, erőt sugárzom rád,
Szigorú arccal, némán csodálkozom rád.

Nem lehet sírnom sem, férfiből vagyok,
Köt a vér, a szokás és a jog.
Rád szegezett szemmel megyek előre,
Megállíthatatlan, rendíthetetlen vagyok- férfi létem idejére.

Nevetve bukom ki férfi- kalodámból,
Esetlenül csókollak - újra nőként- szájon.
Sértődve, kevélyen bámulsz rám,
Tudom, haragudni nem tudsz már.

Nő vagyok. Gyenge nő.
Felállok, elbotlom, gyakran megtörök.
Nem mozdulok, várom a segítségedet,
Egyedül nem vagyok semmire sem képes.

Tükröt tartok magam elé, s látom az arcomat,
Szememből forró könnycsepp indul, belezuhan az alkonyba.
Én nő vagyok, s te férfi,
Csobbanunk a Dunában, s talán az majd megérti.

Búcsú

Kedves Vendégeink, Tanáraink!
Kedves Ballagók!


A minap osztálytársaimmal beszélgetve döbbentem rá arra, hogy távozásotokkal milyen változások állnak majd be iskolánkban. Mi kerülünk a helyetekre, mi leszünk a végzős évfolyam, a „nagyok”, akik lázasan készülnek az érettségire, táncolnak a szalagavatón, diákigazgatóságért versenyeznek, utat mutatnak az alsóbb évfolyamoknak. Valahogy mégsem tudok felhőtlenül örülni ennek: hiányozni fog sok kedves ismerős arc a folyosókról, sok szép hang az énekkarból, sok kiváló sportoló az iskolai csapatokból, hiányozni fognak az iskolai ünnepélyek lelkes és tehetséges szereplői…Azaz ti, valamennyien.

Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Irigyellek benneteket, mert ti már egy lépéssel közelebb vagytok a célotokhoz, ugyanakkor féltelek is, hiszen nagy kihívásokkal fogjátok szembetalálni magatokat, amelyeknek meg kell majd felelnetek. De biztos vagyok benne, hogy az akadályokkal megbirkóztok, hiszen munkácsysok vagytok/ voltatok. Ez az iskola, ez a közösség olyan értékeket nyújtott mindannyitoknak, amelyekre bátran lehet építeni.

Szeretném feloldani a búcsúzkodás szomorúságát. Így hát ezúton szeretném nektek megköszönni az előző évi dolgozatkérdéseket- sajnos a mi évfolyamunk már más kérdéseket kapott. A tanárok hol-és hogylétére vonatkozó egyszavas, ám annál informatívabb válaszokat („Itt van./ Jókedvű./ Rossz napja van /Beteg!”), és az iskolai menzán való elsőbbségi jogotok átruházását.

Kívánom nektek, hogy a 4, 5 vagy 6 év során elhagyott tornacipők, kiírt golyóstollak, elhasznált spirálfüzetek számával egyenes arányban legyetek sikeresek és boldogok az életben!


Ez volt az általam írt búcsúbeszéd. Nehéz úgy beszélni, hogy az embert könnyei fojtogatják. Szeretlek, Panni!

Isten!

Isten! Hozz nekem egy mázsa erőt,
adj nekem békét, hadd lássam szeretőm.
Hozz nekem egy mázsa jókedved,
hogy szívvel érezzek, szeressek.
Hozz nekem egy mázsa kitartást,
hogy beléphessek és kapjak áldást.

Isten! Add nekem mindazt, amire vágyom,
vagy vedd el vágyam, s nem lészen álmom.
Add nekem meg a lehetőséget,
kínálj kihívást, bús küzdelmet.
Add nekem mindazt, miért a többi sóvárog,
adj jogot, hogy megmentsem a sóvárgót.

Isten! Felejtsd el kívánalmaim!
Nem kérek igazán én semmit,
Csupán hogy házadba lépjek,
fogadj el így, ahogy s miként élek.

Senki

Mindenből kimaradok.

Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy senki vagyok. Az életem részét képező egyének folyton-folyvást kihagynak a közös életünkből: elfelejtettnek mondott találkozók, kihagyott alkalmak százai vezettek ehhez a feltételezéshez. Én, naivan azt hittem, idővel minden megváltozik: érdeklődnek majd irántam, szeretettel gondolnak rám. Rendületlenül hittem, hogy nem csak eszköz vagyok az anyagi és szellemi javak elsajátításához.

Aztán rájöttem, hogy örökké ez maradok. Soha, senki nem fog rám bizalommal tekinteni, hacsak nem vezérli önös érdek.

Mindezen gondolatok mutatták meg nekem a helyes irányt: ezentúl passzív, nyugodt személyiség leszek. Azt teszem, amit akarok.

Őszintén szólva, az elején még fájt, hogy senki vagyok. Mostanra már biztosan érzem: jó ez így.

Valamit mondtál a szerelemről

Valamit mondtál
a szerelemről, a játékról,
de befejezetlen áll
nem hallok többet e két szóról.

Valami olyan volt,
hogy szeretsz te engem
de meg nem érheted a kort
amiben tied leszek.

Valami hasonló volt.
Te sírtál az erőtlenségtől,
ordítottál, zakatolt
a lelked, a tar vágányról.

Valami szerelem volt
kínkeserves, éles
rendre-módján elmúlott
benne elvéreztem.

Valamit játszottunk is,
te nevettél, én a melleden feküdtem
aztán mennydörgés, Isten is
megjött hozzánk,szerelmet hintett.

Valamiféle virágpor volt
a mennyországtól a pokolig
Ez szent ajándék volt
az élettől a halálomig.

Valami bizonyos lett:
(ím, ezt én sosem feledem)
Tiszta szívvel érezni, lássék
szerelemmel szeretni nem játék.

Undorodom!

Testem csökönyös, elernyed,
kocsonyaként sűrűn remeg
szagod érzi, undorítón eltesped,
szétfolyik az ereszen.

Nyúlik, ragad, csámcsog
örökké ugrál, ficánkol,
majd éles ütközet dúl
a szennyes vízbe fúl.

Undorodom. Kiráz a hideg,
kemény, érdes a szíved
de én mégis: elegem van!

Képtelen vagyok túllépni rajta(d).

Jajj a meleg!

Jajj ez a meleg! Közel a trópus,
szenvtelen kókusz, szegecses lótusz.
Izzad a kalapom: a főzőedény,
arcomon szemfödő, lelkem kevély.
Meleg van... és minden csupa haj,
fodrász sincs, csak a fránya zaj.
Nincs más,csak sivár külföld,
a zavar érzése színültig megtölt.
Jajj! Meleg van!
Vagy mi van?
Mondom én: ez a lótusz,
a főzőedény, a kókusz,
a fodrász, a hajhász,
a külföld felráz.
Jajj! Melegem van!

( A vers keletkezés hátterében a mai költészet napi színházi rendezvénysorozat áll. Hirtelen belecsöppentem egy versíró versenybe, melyben négy szó felhasználásával kellett alkotnunk: főzőedény, lótusz, fodrász és külföld. Nekem ezt sikerült alkotnom. Versemet nyomban meg is zenésítették, és jutalmul kaptam egy szép virágot.)

http://www.csiky.hu/userfiles/pdf-ek/koltoverseny.pdf

Ellentétek vonzásában

Vakon a fényes nagy világba,
csendet üvöltesz,
Kéz nélkül nyúlsz a homályba,
részegen nevetsz, boldogan sírsz.

Fuldokolva lélegzel,
éhesen telítődsz el,
Kevélyen látod a világot,
hályogos szemeddel korholsz.

Csupa szín vagy:fekete-fehér,
őrjítő gond, boldog ember,
Ambivalens vagy, mégis szép,
itt élsz, s ezért sírsz.

Idegen nő vagyok

Idegen vagy.

Hűvös márványtested keményen dörzsöli a derekam. Jeges ujjaiddal erősen kapaszkodsz belém, fojtón fogod körbe a nyakamat. Testem ösztönösen beleremeg a jéghideg érintésbe, a két test találkozásakor sistereg a bőröm. Gyönyörűséges szemed kérdőn pislog rám, mire én lágyan elmosolyodom. Apró ajkaidból kört formálsz, szádat csókra nyitod, szemedet lassan lehunyod. Megengeded, hogy belépjek a világodba.
Együtt élünk már egy ideje: ismerem minden lélegzetvételedet, szeretem a szokásaidat. Szívesen takarítok veled, megbízom a férfiúi szépérzékedben.

Mindezek ellenére idegen vagy.

Sosem érzem majd azt, hogy veled élni komfortos. Valószínűleg örökké harcolni fogok érted, foggal-körömmel ragaszkodom majd az illatodhoz, az érintésedhez, a borzalmasan hideg testedhez. Sosem fogom tudni elviselni a hiányodat: reszketek, sírok, ha nem érinthetlek. Ennek ellenére tudom, mindig a szerelmed leszek, és kizárólag a szerelmed. Egy idegen nő, akiben megtetszett valami apró, megfoghatatlan dolog, ami örökké hozzá láncol.

Egy idegen nő.

De ez a maga tökéletlenségében tökéletes.

Levél

Kedves Idegen!

Levelem félve írom neked, mert tudom, érzem, ezek nem szép sorok lesznek.

Kezünkben lassan megfogyott az idő: apró homokszemcsekként hullott a földre minden egymással töltött óra, pillanat. Mi, együtt rontottuk el- ketten vagyunk bűnösök. Az elbocsájtás során megszerettelek, azt hittem, visszafogadlak. Azonban rájöttem, nincs szükséged rám. Képes vagy nélkülem élni, létezésedben eddig csak gát voltam. Én szörnyen szeretlek: mégis azt mondom, nem. Reménytelenül harcolok ellened, minden porcikám arra vágyik, hogy hallgass végre meg!
Ordítanám, sikoltanám a problémám, de tudom, néma falakba ütközne. Látom a keserédes mosolyt a szád szélén, tudom, nincs szükséged a panaszomra.

Téged csak a jó éltet- nem tartasz igényt a rosszra. Az ambivalenciát nem bennem találtad meg.

Szeretettel.

Aljas módon szövöd magad bele minden egyes gondolatomba. Nem hagysz nyugodni, kis neuronjaim égnek állnak a puszta pillantásodtól. Meleg szemeid bámulnak rám, falják a tekintetem. Szívem érted ég, hevesen dobog.

A távolban kövek hullanak a magas hegyről. Mennydörög, az ég besötétül.Most mi lesz?

(Na, most kérdezem Tőletek, hogy vajon az ilyesfajta gondolatokból mi a fenét lehetne kihozni, ami jó? Most komolyan!)

Címtelen

Dolgozik bennem a panasz
a kelletlen, kis ravasz.
Várom, hogy zörgess,
végre felébressz.

Publikáltam a Somogyi Hírlapban, mégpedig csütörtökön. Itt olvashatod.

Köszönettel tartozom

Valahogy az emberek mindig elsuhannak a többiek mellett. Lázadás nélkül, szenvtelen figyelik a nyomort, a kegyetlen, kínzó létet. Nem figyelnek, nem törődnek. Puszta homályos érdeklődést sem mutatnak az ember iránt, sőt, még inkább porba tiporják.
Most itt ülök az ágyamon, és a számra egyetlen szó akaródzik folyton: köszönöm.

Köszönöm, hogy megtanulhattam, vannak olyan emberek, akik a kegyetlenséggel palástolják gyengeségüket.
Köszönöm, hogy mindenekelőtt megtanítottad, hogy a magadfajtákkal nem érdemes barátságot kötnöm, szavamra nem vagy méltó.
Köszönöm, hogy rávilágítottál, a külső(!)adottságok nem juttatnak szellemileg előrébb, boldogabb, nemesebb életem lehet átlagos külsővel, átlagos arccal.
Köszönöm, hogy rámutattál arra, hogy a kitartóan gyakorolt tevékenységek gyakran meg sem mutatják magukat: lehetsz te száz éve táncos,harcos, teniszező, focista ha tested satnya halmaza nem támogat.
Köszönöm, hogy sírhattam, vádolhattam miattad magam, ezzel baljós fordulatokat előidézve a kapcsolataimban.
Köszönöm, hogy kinevetsz azért, amit én szeretek, tisztelek, pártolok.
Köszönöm, hogy elismered, nem vagyok tökéletes.
Köszönöm, hogy megtanítottál harag nélkül gyűlölni.

Ezek után pedig készülj fel arra, hogy nem segítek, nem vigyázok rád, nem féltelek, nem aggódom érted, nem kellesz többé. Nem játszhatsz velem, nem foghatod a kezem, nem érintheted a szívem, nem mutatok neked többé semmit sem!

Nem tűröm tovább némán, hogy kegyetlenül bánts.

A megszokás hatalma

A megszokás hatalma öl.
Sűrű, lassú kínokkal ér el a pusztító halál, a gyötrelmes, ígéret nélküli órák után.
Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy megszokunk. Belenyugszunk, boldog mosollyal az arcunkon többé nem várunk semmit. Aztán hirtelen, pofonszerűen ér minket a felismerés: rájövünk, nem törődtünk a dolgokkal. Minden percben azt gondoltuk, mi vagyunk a tökéletes, a lehető legjobb anyák, apák, barátnők, szerelmek, szeretők. Való igaz, mi mindig ott voltunk- passzív szemlélőként figyeltük az általunk támogatottnak hitt személyt őrlődni. Néma sakkfigurákként haladtunk a saját, önző céljaink felé- valójában céltalanul. A napok rohannak mellettünk: nem látjuk meg, hogy a legnagyobb kárt a semmittevéssel okozunk.
A kapcsolatok gyilkosa a megszokás.
A gondoskodó, értő anya megelégedve szemléli gyermekét, aki legbelül, élete legnagyobb csatáit vívja: megküzd a rosszat, harcol a jóért, igyekszik, tanul. Az anya megszokta, gyermeke jól teljesít, majd kősziklaként tapossa földbe gyermeke depressziója.
A friss, madárcsicsergős szerelemmel megáldott lány kíváncsian érdeklődik ifjú szerelme iránt. Kérdez, mosolyog, néz, választ vár, figyel. Egy idő után úgy érzi, elért egy pontot. Azt a pontot, amikor már tud egyesmást a fiúról: és itt jön a baj. Leül, megpihen: ezzel tönkreteszi a kapcsolatot. Nem érdeklődik, keveset figyel, szelíd, ártatlan marad. Nem fűti a tudásvágy, a fiú ezt érzi, a lány pedig némán zokog, s nem érti a szakítást.

Szeretet

Az örök adományod a szemed szép világa,
a csodaszép hajnal, a szélfútta, hiába
az álmok, a vad, teljesíthetetlen szépek,
ha a szívek egymáshoz érnek
az összes tovaszáll.

Elvágtat a szörnyű nehéz idő,
vége szakad, elmúlik, ami egyszer eljő
és mégis remélsz, hiszel, tudod,
hogy nem félhetsz, mert felemészt, ha unod
nincs kiút.

És te mégis őt szereted,
érzed, sosem érintheted
s hagyod a képzeletet szállni
örök időkig, végzetekig állni
mert nincs lehetőség.

Mert néha van, hogy fel kell adnom magad, valakiért, a nálad és neked sokkal fontosabb.

Részleteid

Imádom a szádat,
a lábad, csöpp arcodat,
a búbánatos hangodat,
a kicsiny kis kacsódat,
a kusza ráncokat,
a sötét karikákat.

Szeretem a hajadat,
a nyári tarkódat,
a kis csupasz nyakadat,
a formátlan derekad,
a kellemes jellemed,
a szellemes küllemed.

Kedvelem a színeid,
a bozontos, télit,
a sok apró áldást,
az ezernyi szitkozódást,
a boldog percet,
a gondtalan szerelmet.

Utálom a meddő órát,
a cifra palotát,
a ménkűs napot,
azt, ha nincs kalapod,
ha esik és fúj,
ha nem vagy, nincs kiút.

Várok

Várom, hogy rezegjen,
hogy neked kicsengjen,
mondhassam: "halló"
hallhassad hangom.

Nem üzensz, nem szólsz,
könnyeim hullatom,
várom a hívásod,
hangodat akarom.

Nem jelzel. Várjak másra?
A hajnali szívdobbanásra?
Nem férsz a bőrödbe,
én csak sírjak a zsebkendőmbe.

Köszi.

Szerető

A reggel szította gyengeségtől részegülve kászálódtam ki az ágyamból. Takaróm verítékkel teli hálójából menekülésszerűen robbantam ki, majd lábujjaimat a hideg levegő csiklandozta. A sötétben tapogatózva, zajosan szaladtam ki a mosdóba. Gyenge kezemmel a csap hideg vizes oldalát kezdtem erősen tekerni. Nehezemre esett- tudtam az éjjel nem én zártam el a csapot utoljára. Kócos, sűrű hajamat a tarkómnál összefogtam, majd forró arcomat a jéghideg víz alá szorítottam. Éreztem, ahogy a gerincem mentén folyik rólam a víz, ahogy a jeges érzés behatol arcom vékony bőre alá. Percekkel később, már egy széles, vörös színű tócsa állt alattam. Vérzett az orrom. Ösztönösen nyúltam a törölközőtartó felé. Nyújtóztam, hogy elérjem a forró ölelést nyújtó takarót: egy hirtelen pillanat múlva már a földön feküdtem. Véres volt a combom, kezem remegett a kilátástalanságtól.
Fáradt voltam és nagyon véres.
A kiszolgáltatottságból egy hangos sikollyal, és megannyi könnyel próbáltam menekülni. Ordítottam, hogy segítsen rajtam. Eleinte nem értette miért bőgök- majd a fürdőszobában nem várt látvány fogadta. Hajam vizes gócokban, hálóingem véres foltokkal tarkítva fogadta. Szemeim apró bogárrá szűkültek, a színtiszta düh sütött le róluk. Mérges voltam.
Egy gyenge kacajjal nézett le rám. Kinevetett. Eszetlen, visszataszító fejét fogta, úgy mulatott a nyomoromon. Rárivalltam, hívjon mentőt, nem érzem a lábam. Ő röhögve csilingelte el a panaszaim, majd percekig némán ült mellettem.
Most csak arra számíthattam, akire eddig a legkevésbé. Rá.

Télfútta csók

Ringat a képzelet sűrű homálya,
Altat a tél fedetlen csodája.
Arcomra hűvös csók száll,
Szépsége őrizhetetlen, szava tovaszáll.

Fekszem a sűrű erdő közepén,
A kerek, álomszép béke szigetén.
Takaróm a sűrűn szőtt moha,
Ringatóm a tél forró csókja.
Sziklán kél az bújós árnyék,
Sűrűn fázik, vacog a szél.
Arcom kipirul, testem felhevül,
A szerelem éget, a vágy fűt.
Lassan ismét fázom,
Az őrzőm másra vágyott.
Legtisztább erényem, hogy hagyom,
Elfeledem saját akaratom.

Szívemben egy halovány emlék él,
A heves csók, a szenvtelen tél.
Ismét szellőre vágyom,
Teljesítse legvégsőbb akaratom.

Új vers

Ismét publikáltam a Somogyi Hírlapban. A Zongora című versem jelent meg. Olvassátok szeretettel.

Habár az vers végén nem jelent meg az ajánlás, én Vass Dorinának ajánlom a művet.