Csepp vagy az óceánban, elveszel.

Én rohantam, amikor csendben kellett volna lépdelnem. Feltétel nélkül megbíztam az érzéseimben, mikor sejtettem, talán átvernek. Nem akartam mást, csak hogy megszabaduljak saját magamtól.

Most már tudom, csepp vagyok az óceánban, így is, úgy is elveszek.

Magam II.

Sokat álmodom még ma is vele. Akkoriban minden éjjel ő táncolt az elmémben, ő alakította a szálakat. Olyankor nem tudtam elbújni, úgy éreztem, figyelnek, szavam sem lehet. Nap, mint nap láttam a szemében a csillogást, az örömöt, hogy beengedtem egy olyan helyre, ahol addig más nem járt. Toporzékolt, amikor magam akartam lenni: nyugtalan, dühös és csalódott volt. Sok minden változott azóta, bennem is, benne is. 

Az utóbbi időben a saját történetemet gondolom mindig újra. a gyökereimet, az elkövetkező éveket, a változásokat, a sok-sok ráncot az arcomon... mi lettem, miből lettem? Néha még eszembe jut, ahogyan lecsaptam a telefont és üvöltöttem.

Most én toporzékolok, hogy múljon el a hiány és a fájdalom, amit az évek során magamra húztam és az, ami még rám vár az életem során.

Magam

Én sosem voltam annyira társasági lény, mint amennyire az elvárható lett volna. Védekezésnek használtam a felesleges csacsogást és a mosolyt. Amikor kisgyerek voltam, a szüleim rajzórákra járattak, közel tíz évig, minden héten kétszer jártam rajzolni. Ezután, mikor már úgy éreztem, nincs bennem több, nem tudom magam jobban megmutatni, elkezdtem írni. Amikor írok, akkor nincs senki mellettem, ilyenkor igazán egyedül vagyok, igazán magam. 

Nem tudom megszokni, hogy meg kell valakit szoknom. Nem ismerem, milyen az, amikor valaki minden érzésemet magáénak akarja tudni, amikor valakit igazán érdekel az, amit csinálok. Egyszer volt egy ilyen ember az életemben, de úgy éreztem, megfulladok. Nem tudtam egyedül lenni.

Megérett-e a meggy?

Sosem gondoltam, hogy lesz hozzá elég bátorságom, elég tudásom, elég szorgalmam. Most pedig itt vagyok negyven tétellel az ölemben, szakkönyvekkel, egyetemi segédanyagokkal, és szabályosan rettegek a holnapi emelt magyar szóbelimtől. Annyi minden múlik rajta.

A legnyilvánvalóbb az a nyomás, ami rám nehezedik. Az én emelt magyar írásbelim lett a legjobb, természetesen a bizottság tagjai elvárják, hogy nagyon jól, kiemelkedően teljesítsek. A meglátásaimnak, az elemzéseimnek szakszerűnek kell lennie, jól meggondoltnak és helyesnek.

Aztán ott van az a nyomás, amit az ember minden vizsga előtt érez. Az, hogy a barátai, a családja mind tudják, hogy hol van éppen, mit csinál, és mindenki remegve várja a telefont, hogy mikor szólok: "jó volt" vagy éppen "nem tudtam semmit sem". Ez a nyomás jelentős, hiszem meg kell felelnünk a velünk szemben felállított elvárásoknak.

És végül itt van az, ami ezen az egészen múlhat. Az egyetem. Eldől, van-e esélyem bekerülni egy olyan közegbe, ahova be szeretnék kerülni, ahova tartozni szeretnék. Eldől, van-e helyem ott, érdemes vagyok-e arra, hogy bekerüljek.

Szóval, mindezt azért éreztem fontosnak leírni, hogy tudjátok, nem azért hanyagoltam az írást, mert nem szeretem, vagy már nem élvezem, hanem azért, mert tanulnom kellett. Holnapra szorítsatok, nagyon-nagyon szeretném a nyelvújítási mozgalmat és Pilinszkyt húzni!

(Hozzátenném, jó lett volna, ha kapok egy kis segítséget, nem csak azt, hogy "úgy is menni fog" és hasonlók. Amit én megteszek emberekért, azt nem lenne rossz vissza is kapni. Bár egyáltalán nem azért csinálom.)

Párbeszéd az ideálokról

- Emlékszel még arra, mikor megismerkedtünk... akkor azt mondtad, neked van saját eseted, egy ideálod, aki tökéletesen megfelel az elvárásaidnak, aki képzeleted és vágyaid álma....?
- Akkor még elhittem azt, amit a szerelemről mondtak, tudod, hogy mindenkinek van egy esete, egy típus, aki nagyon bejön neki minden téren. Azóta sok mindent megértem, már másként gondolom...
- Tudod, én még emlékszem arra, amit vágyaid és álmaid lányáról mondtál... minden részletre emlékszem: a szemére, az alakjára, a haja színére mindenre, de komolyan!
- Mondtam már, hogy azóta ez megváltozott!
- Jó, persze, tudom, de akkor is... én nem vagyok az eseted. Nem vagyok olyan szép, mint azok a lányok, akikkel régen láttalak, én nem vagyok olyan tökéletes, mint ők. Én tulajdonképpen nem olyan vagyok, amilyennel te valaha is boldog lehetsz...
- Igazad van, nem lehetek melletted boldog, mert úgy érzed, meg kell felelned valaminek, ami már régen nem létezik. Én már most boldog vagyok veled.