Köszönettel tartozom

Valahogy az emberek mindig elsuhannak a többiek mellett. Lázadás nélkül, szenvtelen figyelik a nyomort, a kegyetlen, kínzó létet. Nem figyelnek, nem törődnek. Puszta homályos érdeklődést sem mutatnak az ember iránt, sőt, még inkább porba tiporják.
Most itt ülök az ágyamon, és a számra egyetlen szó akaródzik folyton: köszönöm.

Köszönöm, hogy megtanulhattam, vannak olyan emberek, akik a kegyetlenséggel palástolják gyengeségüket.
Köszönöm, hogy mindenekelőtt megtanítottad, hogy a magadfajtákkal nem érdemes barátságot kötnöm, szavamra nem vagy méltó.
Köszönöm, hogy rávilágítottál, a külső(!)adottságok nem juttatnak szellemileg előrébb, boldogabb, nemesebb életem lehet átlagos külsővel, átlagos arccal.
Köszönöm, hogy rámutattál arra, hogy a kitartóan gyakorolt tevékenységek gyakran meg sem mutatják magukat: lehetsz te száz éve táncos,harcos, teniszező, focista ha tested satnya halmaza nem támogat.
Köszönöm, hogy sírhattam, vádolhattam miattad magam, ezzel baljós fordulatokat előidézve a kapcsolataimban.
Köszönöm, hogy kinevetsz azért, amit én szeretek, tisztelek, pártolok.
Köszönöm, hogy elismered, nem vagyok tökéletes.
Köszönöm, hogy megtanítottál harag nélkül gyűlölni.

Ezek után pedig készülj fel arra, hogy nem segítek, nem vigyázok rád, nem féltelek, nem aggódom érted, nem kellesz többé. Nem játszhatsz velem, nem foghatod a kezem, nem érintheted a szívem, nem mutatok neked többé semmit sem!

Nem tűröm tovább némán, hogy kegyetlenül bánts.

A megszokás hatalma

A megszokás hatalma öl.
Sűrű, lassú kínokkal ér el a pusztító halál, a gyötrelmes, ígéret nélküli órák után.
Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy megszokunk. Belenyugszunk, boldog mosollyal az arcunkon többé nem várunk semmit. Aztán hirtelen, pofonszerűen ér minket a felismerés: rájövünk, nem törődtünk a dolgokkal. Minden percben azt gondoltuk, mi vagyunk a tökéletes, a lehető legjobb anyák, apák, barátnők, szerelmek, szeretők. Való igaz, mi mindig ott voltunk- passzív szemlélőként figyeltük az általunk támogatottnak hitt személyt őrlődni. Néma sakkfigurákként haladtunk a saját, önző céljaink felé- valójában céltalanul. A napok rohannak mellettünk: nem látjuk meg, hogy a legnagyobb kárt a semmittevéssel okozunk.
A kapcsolatok gyilkosa a megszokás.
A gondoskodó, értő anya megelégedve szemléli gyermekét, aki legbelül, élete legnagyobb csatáit vívja: megküzd a rosszat, harcol a jóért, igyekszik, tanul. Az anya megszokta, gyermeke jól teljesít, majd kősziklaként tapossa földbe gyermeke depressziója.
A friss, madárcsicsergős szerelemmel megáldott lány kíváncsian érdeklődik ifjú szerelme iránt. Kérdez, mosolyog, néz, választ vár, figyel. Egy idő után úgy érzi, elért egy pontot. Azt a pontot, amikor már tud egyesmást a fiúról: és itt jön a baj. Leül, megpihen: ezzel tönkreteszi a kapcsolatot. Nem érdeklődik, keveset figyel, szelíd, ártatlan marad. Nem fűti a tudásvágy, a fiú ezt érzi, a lány pedig némán zokog, s nem érti a szakítást.

Szeretet

Az örök adományod a szemed szép világa,
a csodaszép hajnal, a szélfútta, hiába
az álmok, a vad, teljesíthetetlen szépek,
ha a szívek egymáshoz érnek
az összes tovaszáll.

Elvágtat a szörnyű nehéz idő,
vége szakad, elmúlik, ami egyszer eljő
és mégis remélsz, hiszel, tudod,
hogy nem félhetsz, mert felemészt, ha unod
nincs kiút.

És te mégis őt szereted,
érzed, sosem érintheted
s hagyod a képzeletet szállni
örök időkig, végzetekig állni
mert nincs lehetőség.

Mert néha van, hogy fel kell adnom magad, valakiért, a nálad és neked sokkal fontosabb.

Részleteid

Imádom a szádat,
a lábad, csöpp arcodat,
a búbánatos hangodat,
a kicsiny kis kacsódat,
a kusza ráncokat,
a sötét karikákat.

Szeretem a hajadat,
a nyári tarkódat,
a kis csupasz nyakadat,
a formátlan derekad,
a kellemes jellemed,
a szellemes küllemed.

Kedvelem a színeid,
a bozontos, télit,
a sok apró áldást,
az ezernyi szitkozódást,
a boldog percet,
a gondtalan szerelmet.

Utálom a meddő órát,
a cifra palotát,
a ménkűs napot,
azt, ha nincs kalapod,
ha esik és fúj,
ha nem vagy, nincs kiút.

Várok

Várom, hogy rezegjen,
hogy neked kicsengjen,
mondhassam: "halló"
hallhassad hangom.

Nem üzensz, nem szólsz,
könnyeim hullatom,
várom a hívásod,
hangodat akarom.

Nem jelzel. Várjak másra?
A hajnali szívdobbanásra?
Nem férsz a bőrödbe,
én csak sírjak a zsebkendőmbe.

Köszi.

Szerető

A reggel szította gyengeségtől részegülve kászálódtam ki az ágyamból. Takaróm verítékkel teli hálójából menekülésszerűen robbantam ki, majd lábujjaimat a hideg levegő csiklandozta. A sötétben tapogatózva, zajosan szaladtam ki a mosdóba. Gyenge kezemmel a csap hideg vizes oldalát kezdtem erősen tekerni. Nehezemre esett- tudtam az éjjel nem én zártam el a csapot utoljára. Kócos, sűrű hajamat a tarkómnál összefogtam, majd forró arcomat a jéghideg víz alá szorítottam. Éreztem, ahogy a gerincem mentén folyik rólam a víz, ahogy a jeges érzés behatol arcom vékony bőre alá. Percekkel később, már egy széles, vörös színű tócsa állt alattam. Vérzett az orrom. Ösztönösen nyúltam a törölközőtartó felé. Nyújtóztam, hogy elérjem a forró ölelést nyújtó takarót: egy hirtelen pillanat múlva már a földön feküdtem. Véres volt a combom, kezem remegett a kilátástalanságtól.
Fáradt voltam és nagyon véres.
A kiszolgáltatottságból egy hangos sikollyal, és megannyi könnyel próbáltam menekülni. Ordítottam, hogy segítsen rajtam. Eleinte nem értette miért bőgök- majd a fürdőszobában nem várt látvány fogadta. Hajam vizes gócokban, hálóingem véres foltokkal tarkítva fogadta. Szemeim apró bogárrá szűkültek, a színtiszta düh sütött le róluk. Mérges voltam.
Egy gyenge kacajjal nézett le rám. Kinevetett. Eszetlen, visszataszító fejét fogta, úgy mulatott a nyomoromon. Rárivalltam, hívjon mentőt, nem érzem a lábam. Ő röhögve csilingelte el a panaszaim, majd percekig némán ült mellettem.
Most csak arra számíthattam, akire eddig a legkevésbé. Rá.

Télfútta csók

Ringat a képzelet sűrű homálya,
Altat a tél fedetlen csodája.
Arcomra hűvös csók száll,
Szépsége őrizhetetlen, szava tovaszáll.

Fekszem a sűrű erdő közepén,
A kerek, álomszép béke szigetén.
Takaróm a sűrűn szőtt moha,
Ringatóm a tél forró csókja.
Sziklán kél az bújós árnyék,
Sűrűn fázik, vacog a szél.
Arcom kipirul, testem felhevül,
A szerelem éget, a vágy fűt.
Lassan ismét fázom,
Az őrzőm másra vágyott.
Legtisztább erényem, hogy hagyom,
Elfeledem saját akaratom.

Szívemben egy halovány emlék él,
A heves csók, a szenvtelen tél.
Ismét szellőre vágyom,
Teljesítse legvégsőbb akaratom.

Új vers

Ismét publikáltam a Somogyi Hírlapban. A Zongora című versem jelent meg. Olvassátok szeretettel.

Habár az vers végén nem jelent meg az ajánlás, én Vass Dorinának ajánlom a művet.

Álmodj velem

Kesernyés álom,
magamat parlagon találom,
a forró dunyha habjaiban,
végtelen álom karjaiban.

Sűrűn cikáznak a gondolatok,
zakatolnak a pillanatok,
felébreszt a félhomály,
bajban zaklat a párkány.

Belecsókolsz a szemembe,
forrón kacagsz a tenyeredbe,
bújsz az ölembe,
lábad felhúzod, bele a kezembe.

Este van. Aludnunk kéne.
Az éjjel rémít, a sikoly félne.
Én csak nézlek, csodállak,
szavaid bőröm szívja, hallgatlak.

Álmodj velem!
Szíved vigyázom, kezed őrizem,
csókolom a ráncaid,
a forró tagjaid.

Jajjneharagudj rááááám. Én olyan balga vagyok.

Szeretlek, na!

Jajjde jajj nekem. De szeretlek!

Szerelmünk

Mi együtt,
nélkülük
láncolva,
harcolva.

Örökösen,
görcsösen,
émelyítve,
emlegetve.

Szerelmünk napjai,
vad álmunk kalandjai,
széthullni látszik,
szívünkkel játszik.

Parlagi sas

Amint hazaértem a gondolataim dühöngő viharként taszítottak a pokolba. Nem menekülhettem tovább előlük, szembe kellett néznem velük. Valójában semmi értelme nem lett volna a bujkálásnak, hiszen biztos, hogy rám találtak volna.

Nagyon felzaklatott a találkozás. Nem akartam elhinni, hogy valóban létezik szerelem első látásra. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szerelem ez, vagy csak a szeretet hiánya ébresztett bennem ekkora vágyat a szerelemre. Kívánságaim beteljesülni látszottak: minden esti imámban azt kértem az Istentől, hogy küldjön nekem valakit, aki szerethet. Aki mindent elsöprő szeretettel néz majd rám, akinek a mellkasára fekhetek, ha fáradt vagyok. Egy emberért imádkoztam, aki képes lehet elhitetni velem azt, amit a mesékben olvashattam. Azt, hogy létezik szerelem. Eddig még nem kaptam senkit, pedig vártam ám, készültem arra, hogy egyszer csak betoppan majd az életembe. Minden reggel új erővel, hittel, akarattal vágtam neki a munkának, az életemnek. Rendületlenül hittem, hogy a férfi, akit magamban magas, barna hajú, hatalmas zöld szemű férfinak képzeltem, eljön majd, boldogok leszünk a két csodaszép és makkegészséges gyermekünkkel. Aztán este fáradtan, koszosan és végtelenül boldogtalanul sírva újra könyörögtem az álomférfiért. És reggel megint új úterővel csinosítottam magam a nagy találkozóra és reménykedtem. Este megint csalódtam. És ez így ment két teljes évig. Aztán egyre ritkábbak lettek az imák, a hitem is alábbhagyott és lassan már azt hittem, örökké így kell majd élnem. Akkor jött ő.

Összetartozunk

Kézen fogás.

Egy átlagos, mindennapos kapcsolatban a közös lét egyik legalapvetőbb formája lenne ez. A mi szerelmünk közel sem mondható átlagosnak. Különböző életstílusunk, különböző vonzáskörzetünk egytől-egyig azt bizonyítja, nekünk valóban meg kell dolgoznunk a másik szeretetéért. Minden apró mozdulatunkkal, minden cselekedetünkkel a másik boldogságáért dolgozunk szüntelen. Előteremtjük a közös délutánokat, forró kávét és kakaót szürcsölünk a kanapén ülve. Olykor vitatkozunk, nem értjük meg egymást. Aztán lassan, megfontoltan rájövünk mindketten, hogy a másik nélkül élni veszedelmes kínokkal egyenlő. Harcolunk a saját igazunkért, nem értünk egyet, de mégis, mindig visszatalálunk.
Vannak gesztusok, melyek sokat érnek. Nincs két egyforma kapcsolat- mindegyikben más jelent nagyobb kihívást. Alapvető, hogy minden pár kézen fogva jár-kel az utcán. Ezzel jelzik: ők ketten összetartoznak, nincs az a cunami, földrengés, hurrikán vagy éppen tornádó, amely szétválaszthatja őket. Ők ketten egyek.
Mi sosem fogtuk meg egymás kezét. Én, jószerivel az elkötelezettségtől rettegve, mindig visszautasítottam ezt a lehetőséget. Télvíz idején kezeimet mélyen elástam a zsebembe, vagy kezembe vettem ütött-kopott piros mappám. Tiltakoztam, foggal-körömmel hadakoztam a kézen fogás ellen.
Félénken, szinte ösztönösen nyúltam a hűvös kezéért. Erősen öklömbe zártam, szorosan tartottam. Kifejeztem, hogy összetartozunk.

"Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd."
Voltaire

Kedves Olvasóim!

Amennyiben érdekelnek Benneteket a Modell-leszek magazin által indított pályázatra beküldött munkáim, az alábbi linket elolvashatjátok őket, és szavazhattok.
Minden egyes szavazatot nagyon köszönök.

http://www.modell-leszek.hu/a-horrorszineszno-esete-a-bohoccal/
http://www.modell-leszek.hu/keszen-allsz-a-modellvilagra/

A Somogyi Hírlap pénteki számában megjelent az Örök álmok című versem. Itt olvashatjátok.

Kívánságaim

Az örökkévalóság legtisztább homálya,
Az évezredek legszörnyűbb nótája
Csillog a szemedben.

A reggeli félhomályban,
Bőröd kesernyés varázsa
Ámítja szívemet.

Két tenyered forró érintése,
Szíved egyenletlen verése
Dobol a lelkemen.

Szenvedélyes csókod a számod,
Forró ölelésed derekamon
Legyen örök

Álmos mosoly szád szélén,
Vizes törölköződ kádam szélén
Legyen mindig.

Szerelmed örökös izzása,
Tested lázbeli csillogása
Legyen csak az enyém.

Diákhét- 2011

Idén, rendhagyó módon a keddi délelőtt vette kezdetét a Munkácsy Mihály Gimnázium által szervezett Diákhét. Láthatóan szokatlan volt mind az alsóbb, mind a felsőbb évfolyamosok számára a váltás, hiszen az előző években szerdán, tehát egy nappal később kezdődött a rendezvény. A 11. D osztálynak köszönhetően egy vicces vetélkedő keretein belül megismerkedhettünk a végzős osztályok diákigazgató jelöltjeivel. A sokszor komoly gondolkodást igénylő feladatokat a végzősök hamar megoldották, ezzel bizonyítva a felkészültségüket. A vetélkedőt a 12. A osztály diákigazgató-jelöltjei, a Tárkányi fivérek, Máté és Péter nyerték, az osztály jutalma egy torta volt.

A keddi nap után végzős diákjaink megkezdték igazi küldetésüket. Komoly harcot vívtak kegyeinkért. A poharakban sorakozó pattogatott kukorica, a kézfejünkön és arcunkon díszelgő pecsétek, a színes mini plakátok mind-mind az idei Diákhét alapvető kellékei voltak. Szerdán, minden szünetben hangos tömeg nevetett a videókon, majd órák után, a végzős évfolyamos diákok próbájába is beleshettünk. Feszült, komoly előkészületek és utolsó simítások zajlottak iskolánk aulájában.

Csütörtökön a szerdai feszültségek tovaszálltak: a tizenkettedik osztályosok bemutathatták élő műsorukat, amiben közreműködtek Maljusin Mihail és Bellai László tanárurak. Minden osztály igyekezett elnyerni az alsóbb évfolyamosok kegyeit, és a végső szavazatok reményében a legjobbat hozták ki magukból. A befektetett munka megtérült, hiszen minden produkciót hatalmas ováció és taps fogadott.

Elérkezett a mindenki által nagyon várt nap: a pénteki, nagybetűs Diáknap. A feszültség tapintható volt az aulában, mikor hosszas várakozás után kiderült, hogy a 12. A , a SPÁRTA névre hallgató osztály győzött a „küzdelemben”.

A Diákhéten mindig érik meglepetések az embert. Érdekes, az osztályok nem a kulcsnak, a győzelem tárgyilagos megtestesítőjének örültek, sokkal inkább a feledhetetlen emlékeknek. A teaházba betekintve több asztalnál láthattunk egymás mellett ülő, különböző színű pólót viselő végzősöket, akik önfeledten nevettek. A rivalizálás helyett sokkal fontosabbnak bizonyult a közös ünneplés élménye.

Tavasz van

Rájöttem, hogy valójában én egész életemben azt várom, hogy vége legyen a télnek.
A hűvös, kemény időjárás megviseli a lelkemet: száraz, szürke foszlányként élek, mígnem a tavasz forró sugarú keze meg nem érint. Pillanatok töredéke alatt felszívom az életet adó napsugarat, és várom a nyarat. Hosszú, mély várakozás ez, de várni tudni kell.
Mindenre.
A legapróbb csoda a rügyezés, a virágba borulás, egy új élet megjelenése. A forró tavasz üdítő élménye, mely napról-napra egyre jobban elvarázsol. Átjár a forróság régmúlt szerelem éled újra.
Tavasz van.

Kávé

Ő kávézik. Képes pillanatok alatt az illatos, forró nedűt ledönteni a torkán. Mindennemű ízlelgetés helyett ő csak iszik. Reggel, az alvás utáni hályoggal borított szemén keresztül kémleli a sötétbarna port, majd óvatosan két púpos kanálnyit beletesz a nagyfülű bögrébe. Forró vizet tölt rá, majd leül a szürke, kopott kanapéra. Belekortyol a forró, sötét lébe, majd megérzi: a levegő megtelt a kávé aromájával. Hosszan szívja magába az életet adó nedűt, hagyja, hogy életet lehelve elernyedt testébe csorogjon le a torkán. Észveszejtően szívdöglesztő, ahogy a kanapén ül. Görnyedten, beesett vállakkal, karikás, mély szemekkel: de mégis eszméletlen! A tér ragyog, elméje áthatolhatatlan bástyája támasztja a romos épületet. Szenvtelen, olykor magányos ahogy ott ül.

Emlékszem, mikor először kávéztunk. Én nagybögrés forrócsokiba töltöttem kilószám a cukrot, míg ő a hosszú kávéját édesítette. Ügyesen, megszokott mozdulatokkal nyúlt a kávéskanálért, majd, ahogy illik, letette azt a csésze mellé. Elegánsan, mégis határozottan kortyolt a kávéból. Aztán beletúrt a hajamba, s nekem alig volt időm letenni a csokit: orrával cirógatta a nyakam, majd megcsókolt. Éghetetlen vágyat éreztem a csókja után. A kávéízű, forró csók azóta is élénken él az emlékezetemben. Minden időpillanatban, mikor a levegőben megérzem a barna lé bódító illatmámorát, elfog az az érzés.

Ilyen egy ködös, de mégis tiszta emlékkép.

Az első versem

Negyedikes kisiskolásként félve őrizgettem kicsiny kezeim között a papírfecnit. Házi feladat gyanánt, a bírálattól reszketve nyomtam a tanítónéni kezébe. Az ítéletre nem emlékszem, elkopott az idők során. Sosem mutattam még senkinek a papírfecnis verset, most viszont felfedem a rigószerelem titkát.

Csendes, havas nap van,

Kisrigó ágra száll.

Havas minden mostanában,

Egy madár párjára vár.

Röppen a fűzfaágra,

Hó kezd szállni, vagy eső?

S, a párja megpillantja,

Vajon látja–e ő?

Együtt röpködnek szánok felett,

Macskák se bántják őket.

Néha letörnek egy szál jeget,

Embereknek vélték őket.

2004.tél

Ringass

Engem a szemed ringat álomba,
a szíved taszít pokolba,
a szerelmed pofoz akaratlan,
a kezed az ok, a tarthatatlan.

Tea

Sosem fogom elfelejteni az első szerelmemet.

Hűvös, hátborzongatóan hideg tél volt. Az utak csupaszak, és hidegek voltak, a januári télnek csapadék formájában nem volt látható jele. A teaillatú kócos fiú rendületlen jött mellettem: sosem volt kesztyűje, ujjai kikandikáltak rövid kabátzsebéből. Hosszú haját copfba fogta, sűrű szövésű, meleg barna sapkát húzott rá. Szelíd mosolya a Fő utcai gesztenyeáruséra emlékeztetett: minden jó benne volt, a legkisebb örömtől a legnagyobb boldogságig. Keserédes délutánon jártunk-keltünk a városban, mikor a hidegtől megfáradva leültünk a közeli parkerdő egyik pihenőhelyén. Sötétkék csavaros termoszból meleg csipkebogyó teával kínált, majd két érdes keze közé szorította tenyerem. Zavaromban mélyen belekortyoltam a forró nedűbe. Éreztem, a tea valósággal égetett. Önfeledten, és önkényesen nevette el magát: kisujjával szám sarkához ért, és a tea cseppjét félresöpörte hófehér arcomon. Pillanatokig csak néztem a jégkék szemeit, melegedtem a látványban. Később éreztem a havat az arcomon. Végre én is elmosolyodtam.
Szúrósan szegezte rám tekintetét. Éreztem, valami fontosat szeretne kérdezni. Ismertem, tudtam, hogy bármit, nyíltan megkérdez. A kérdése mégis váratlanul ért. Csupán annyit kérdezett, boldog vagyok-e. Szemei leszegeztem, állam lehajtottam a kopár föld felé. Ujjaival felemelte arcom, és mélyen a szemembe nézett.
Mindössze annyit mondott " mert én igen".

Hónapokkal később ismét láttam őt. Meleg tavasz volt, borzalmas fejfájás gyötört napok óta. A mohazöld kanapéján feküdtem, lábaim felpolcolva, kezeim között egy réges-régi fényképalbumot szorongattam. Megkérdezte, kérek-e csipkebogyóteát. Abban a pillanatban szinte azonnal éreztem a forró tea őrjítő aromáját a torkomban. Émelyítően bolondos, fiatalos íze volt az aranysárga nedűnek. Kértem hát egy csészényit.
Az albumban fotók voltak. Rólunk. Szépek és kevésbé szépek. Volt egy, amelyen kócosan, szemüvegben, narancssárga bögrével a kezemben ülök a szöszmöszös ágytakarón. Önfeledten nevetek. Kikapartam a képet a nejlonos tartóból és az orra alá dugtam.
Csupán annyit mondtam: "látod, én itt boldog vagyok".
Azzal ő megfordította a fényképet, és a hátoldalon szereplő önfeledt, téli hónapra gondolt. Megválaszoltam a kérdését.

Születésnap

Tizenhárom esztendeje, hogy Isten karjaiba zárt,
Negyvenhét hosszú éve, hogy az élet megtalált.

Nem tetszenek a számok, ugye? Pedig szépek az évek,
a napok, a percek, melyeket ajándékul a világ elé hintesz.

A szerelmesek, a boldogok, azok az apró csodák,
az elszenvedett pillanatok, a négyévenkénti varázs.

Isten nem enged el, nem hagy menekülni,
harcolnod kell,örökké csak küzdeni.

Élj még soká, vigyáz rád a világ,
leljed örömöd, s boldogságod még soká.

Isten éltessen sokáig születésnapod alkalmából!