Az én évem

Idei, 2010- es évemet zárom a mai napon. Köszönöm mindazoknak, akik kicsit is részt vettem, felbukkantak az életemben. Fontos volt látnom, mennyi változás történhet egy esztendő alatt. Meg kellett tanulnom, hogy a világ képlékeny, minden jó elmúlik egyszer, és beköszönt egy rossz időszak.
Az idei évet egy tökéletes és nagyszabású diákhéttel kezdtem januárban. Megtanultam, hogy a szeretet, és a tisztelet nem kerül pénzbe, mikor láttam, hogy a végzős osztályok hogyan viszonyulnak a kudarcokhoz és a sikerekhez.
Februárban a Diákhét kapcsán jelent meg egy cikkem a Somogyi Hírlapban, ami megmutatta, hogy kitartással bármit elérhetek. Többek között azt is, hogy kell megválni több, mint 20 centi hajtól.
Március egyértelműen az egyik legfelemelőbb hónapom volt. Sikereket sikerekre halmoztam, boldog és szeretetteljes voltam, ja és kicsit szerelmes. Fizikai és szellemi erőmet használva OB-bajnok lettem Telki városában, majd majdnem (...) kitűnőre szint vizsgáztam.
Az év negyedik hónapja a bátorságra fordította a figyelmet. Áprilisban megtanultam bátornak lenni, kiálltam ismerőseim elé, és bemutattam nekik a rajzolt, festett munkáimat. Részt vettem a keszthelyi Helikonon, ahol a zeneközpontúság került előtérbe. Hirtelen, váratlanul estem el, majd egy nap múlva a baleseti rendelőben zokogtam. Pár hétre rá ismét könnyekben törtem ki, mikor elbúcsúztam a végzősöktől.
Május havában nő lettem. Megismertem a hagyományos esküvői ceremóniát, majd egy hetet töltöttem három srác társaságában.
Júniusban a beleérző-képességem és az empátiám került központba. Szívszorítóan figyeltem egy másik nép, vallás kultúráját, majd hallgattam az őket ért tragédiák sorát. A saját világommal dacolva befonattam a hajam, levéve ezzel egy gondot a vállamról. Íjászok társaságában szenvedtem a térdfájástól, végigcsináltam két hónapnyi elektromos- és mi egyéb kezelést. A verseny és az időjárás forró hangulatot teremtett, megkérték a kezem egy karszalaggal. Belevetettem magam a munkába, interjúkat készítettem.
Meg is lett mindennek a gyümölcse: júliusban ismét publikáltam szülővárosom megyei lapjában. Kétségkívül ez a hónap volt a 2010-es esztendő legjobbja. Mindenben volt részem: vereségben, sikerben, csalódásban, boldogságban. Kiderült, megműtenek - elvesztettem egy csatát a betegségem ellen. Sikeresen teljesítettem a focifesztiválon a tőlem elvártakat. Csalódtam, mikor azt hittem, minden könnyen megy. És eszméletlenül boldog és hálás voltam (vagyok), hogy a hétfői délelőttön leszólítottam a zebránál várakozó Pannit, aki azóta is jóban rosszban kitart mellettem, vigyáz rám, szeret. Köszönöm. Nos, és lett egy Lükém is...
Augusztus a szenvedés hava. A hőn várt nyaralás alatt is idegtépő várakozás, hamis mosoly és álca fedte a lelkemet. Életemben először aggódtam az életemért. Aztán, pillanatok alatt lepergett a műtét, már csak a fájdalmas heg, és a gyötrő emlékek maradtak meg.
Szeptember és október egyhangú. Pannival megmásztam Pestet, hol mankóval, hol anélkül. Bíztam magamban, lehetőségem adódott egy közösségi portálon publikálni. Éltem a lehetőséggel. Emellett találtam két igazán lelkes ( a szó szoros értelmében) és támogató olvasót, akik lépten -nyomon figyelnek, bírálnak.
Novemberben a megpróbáltatások ideje volt. Megkaptam az utolsó esélyt, amit egy nő megkaphat. Visszakaptam egy barátot, és szereztem egy újat. Betekintést nyertem egy színház életébe, miközben fájdalmas emlékeket temettünk a föld alá. És végre, lelkileg is lezártam a műtétem. Örökre emlékezni fogok arra, hogy erős vagyok. Már nem csak a hegek miatt.
December van. December 30. Bántó, hogy ilyen rövid egy év. Az utolsó hónapban Graz-ban ittunk (csak a nagykorú barátnőm, Panni) forralt bort, nekem az átkozott Kinder(!) punch jutott. A hónapot végigénekeltem, és a lehető legbékésebben ünnepeltem. Lelkileg visszatértem márciushoz.

Köszönöm, hogy létrejöhetett ez az év.

Boldog, áldott új esztendőt kívánok mindenkinek!

Az ünnep

Fenyőfaillatú, csendes, békés ünnep- mindig erre vágytam. Idén megkaptam.
Gyermekként mélyeket sóhajtva szemléltem a hatalmas fát, amint zöld ágaival beteríti az egész szobát. Örömtől csillogó szemmel, tátott szájjal vártam az ünnep minden ízletes cseppjét- ismertem a recepteket, két kézzel majszoltam a mákos bejglit. Mélyen szippantottam a forró halászlébe, majd gyermeki kacajjal bújtam édesanyám ölébe. Szerettem a karácsonyt.
Kicsit nagyobb lettem, és az ünnep más lett. Szentebb, boldogabb, egészebb. Valahogy minden lassan, a maga karácsonyi tempójában átalakult, az idő lassan vánszorgó kereke nem engedett elsietni semmit sem. Délután alvás helyett a konyhában sürgölődöm, keverek, pakolok, főzök. Ezen a napon mindenki a tökéletességre törekszik. Azt mondják, az ünnep a várakozással egyenlő. Valójában mire várunk? Én idén rájöttem.
Kémlelve-kutatva néztem a szüleim nyugodt arcát, és akkor megütött a felismerés szele. Ők pontosan erre a nyugalomra, önfeledt kacajra, békére várnak. Ilyenkor megszűnnek az évek, a hónapok, és ők is gyermeki örömmel figyelnek minket. Mi, akárhány évesek is vagyunk, örökké a gyerekek maradunk. Mert az ünnep így egész: kicsikkel és nagyokkal.


Kívánom, hogy mindezen élményeket Ti is átéljétek! Boldog karácsonyt!

Nem bízol bennem.
Feltételezett, -és, már tudom- téves bizonyossággal hittem, hogy bízol bennem. Szenvtelenül elhittem, hogy bármit és akármit elfogadsz tőlem, pedig nem így van. Az életemet adnám érted, ennek ellenére, te mégis úgy gondolod, átverlek. Hamisnak hiszed a szavakat, a szerelmes félmondatokat, a bizakodó, olykor nyugtató hangot. Szörnyen mar a tudat, hogy az általam biztosnak és megrendíthetetlennek hitt kölcsönös(?) bizalom egy szempillantás alatt képes tovaszállni. Te nem mered magad odaadni teljes mélységig, mert félsz, hogy bántalak, törékeny lelked porrá zúzom. Eddig nyugodt voltam, hiszen rendületlenül bíztam benned, de ez mostanra kihalt. Úgy érzem, nincs más választásom, mint hogy visszalépjek három teljes lépést. Most önkénytelenül hasba szúrom magam, aljas módon tőrt döfök a saját hátamba. A sziklaszilárd elveim romba dőlése következtében nem hagyhatom, hogy így menjen tovább minden. Változásra van szükségem, változni fogok, mert érzem, különben bennem meghalna valami.
Mi, nők, ilyenek vagyunk. Nem lehet bennünk megbízni.

Öt hónap

Pár napja múlott el a dátum. Az ötödik hónap.
Még élénken él az elmémben a pillanat, mikor először játszott a hajamon a szél úgy. Mikor először csengett hangom a levegőben úgy. Örökké él bennem a perc, mikor először éreztem: élek. Robajló, pezsgő vérrel ereimben töröm-zúzom a nagyobbnál nagyobb kihívásokat, miközben újra lehetőségem van mindenre. Nehezen találtam önmagamra- küzdés és erő kellett hozzá. Ezután lehetetlen erővel csapott földhöz a tény, miszerint én is öregszem, és velem együtt vénül az idő is. Szempillantás alatt telnek a napok, a felgyorsult csiga lépteivel szaladnak a hónapok előre megállíthatatlanul és örökösen.
Rohan az idő.
Egyre nő, egyre terebélyesedik azoknak az óráknak, napoknak a száma, mikor élek. Lehetőségem, alkalmam van magamra találni. Folyamatosan, kíváncsian szemlélem saját életemet, miközben virágzom. Meleg, élettel teli bimbókat növesztek, létre hozok, alkotok, úgy hogy mindaz az én szememnek láthatatlan. Rájöttem, a teremtés felér egy csodával. Saját lelkemmel, szívemmel ragadhatok tollat, míg nem szűnő múzsám segít. Öt hónapja segít.

Az idő kereke

Mindenen lehet változtatni. Nincs megfordíthatatlan, kitörölhetetlen, elferdíthető valóság. Minden, bármily csekélység legyen is az, megváltoztatható. Hosszú, lobogó szőke hajunk vörösbe hajlítása csupán anyagi helyzetünkön múlik, egyszóval pénzkérdés. Minden megtanulható - nem kerül semmibe komoly erőfeszítések által főzni, horgolni, nyelveket tanulni. Életünk lovának gyeplője a mi kezünkben pihen nyugton: mi dönthetjük el, merre irányítsuk, merre menjünk, illetve mi határozzuk meg, hol és mennyi időre pihenjünk meg. A lehetőség mindig a mi kezünkben van, pusztán élni kell vele. Azonban ez a változtatási lehetőség egyetlen egy dologra nem vonatkozik: az életkorra. Sötét strigulákat húz a sorsunk életünk megviselt, rögös falára. Minden évben újabb és újabb vonalakat húz a világmindenség kitörölhetetlen és megmásíthatatlan tollával, ötösével összegzi azokat, majd minden évfordulón kegyetlenül, szívtelenül eszünkbe juttatja azt. Kérés nélkül az orrunk alá dörgöli elszenvedett éveink hányadosát, majd kényszerít a továbblépésre. Persze felesleges csatát indítanunk korunk ellen, hiszen mi magunk is tudjuk: mind hiába, öregszünk. Az idő súlyos kereke örökké mozog, hajt előre szüntelen, megállás nélkül. Mindig forog, az idők végezetéig.
Az idő megszépít. A szájsarkában ülő mosolyráncok, az apró, nevető szarkalábak, mind a szépség jele. És így már érthető: ha az idő, akkor a szépség is örök.

Zongora

Szalad a kezed,
keresed az ütemet,
remeg a tested
ritmusra ver a szíved.
Fut az ujjad,
játssza a dalt
szemeden hályog
az ihletet várod.
Zuhog a zongora bele,
játékod életet lehel bele
cseppnyi álom,
nem bánom.
Robban az ötlet,
kész a kvintett.
Mindörökké játszol
a zongorába bízol.

Mentális mosoly

Vannak dolgok, amik olyan megfoghatatlan-meghatározhatatlan boldogsággal töltenek el, amit nehezemre esik tökéletesen megfogalmazni. Más érzés, mikor az ember szája mosolyra görbül, és mikor a lélek felhőtlen mosolyog a világra. A mentális mosoly egyszerű, és tiszta tükre a szemünk. Apró csillámok villannak a tükör tiszta lelkiismeretben, hevesen fénylik a világra. Ilyenkor valóban minden szebb.
Lelkem apró tündérkéi folytonosan, megállíthatatlanul nevetgélnek, ha átélem mindezen élményeket:
halk szavakra ébredni, meleg leheletet érezni a hűvös bőrömön, reszkető kézbe markolni bele erősen, határozottan.
Remegő szívvel és biztos lélekkel állni elé, mélyen a szemébe nézni.
Csókot lehetni forró arcára, mikor a hűvös esőcsepp sisteregve cseppen rá, kis körben.
Bőre minden sajgó repedését betölteni, szíve minden fájdalmát megérteni, boldogságát könnyekkel jutalmazni.
Szája szélét lesni, mosolyt csalni fásult arcára.
Szép ruhában tetszelegni, bálkirálynőt játszani, betegen gyengén, életet vonszolni.
Az ágyon feküdni nyugton, békésen, örökké.

Ilyenkor csillogok.

Közlekedési lámpa

Az élet pontosan olyan, mint a közlekedési lámpák. Alapvetően meg van a lehetőséged arra, hogy olyan utakon járj, amelyeken nincsenek lámpák. Akkor alapvetően is szabályozva vagy, minimális sebességgel mehetsz, igaz, nem kell fékezned. Az életed csendben csordogál kicsiny kis medrében. Van, hogy akármennyire hajtasz, alkalmanként pirosat kapsz, megálljt parancsolnak neked. A piros után azonban mindig zöld jön, amit egy kevésbé rögös úton érhetünk el. Az a köztes állapot a sárga jelzés. Van, hogy a zöld lámpával megnyílnak előttünk kapuk, lehetőségek gördülnek utunkba, melyeket könnyedén legyőzünk, és élünk velük. Elfogadjuk, és használjuk, amit az élet kínál. Azért, hogy sorozatos dicsőségünk ne fedje jellemünket, és ne váljunk érzelmileg fukarrá, gőgössé, önteltté, néha hirtelen és szükségszerű fékezés következtében piros jelzés gyúl fel előttünk. Akkor mindig kicsit lassítunk, majd új úterővel, ismét küzdünk a zöldért.

Én mindig a zöldért küzdök. Tudom, hogy egyetlenegy kulcs lehet csak a kezemben: a hitem. El kell hinnem, hogy képes vagyok zöldhullámot teremteni. Minimális fékezéssel...

Telefon

Süket a telefon,
a szívem zakatol,
kilátok a sötét ablakon,
sűrű hó zuhog.

Kicseng a kagyló,
roppan a padló,
eszeveszett súly
ami a földre húz.

Jön a válasz- "haló",
rekedt hangom fakó,
nem szólok,
csak bámulok.

Éles csattanás,
letette- hm, csalódás.
Csupa hó a föld,
estére leszáll a köd.

Hangosan tárcsázok újra,
lelkem nem térhet nyugovóra,
míg a hangot nem hallja,
bármily' későre jár az óra.

Kikapcsolta. Géphang szól hozzám.
Monoton, unos-untalan traktál.
Vihar zörren az úton,
jeges a szívem, hangtalan hever a pulton.

Álmosan pilledek,
reggel sikoltva kelek fel
várom az üzenetet,
helyemet nem lelem.

Jégvirág az ablakomon,
befűtenék, nagyon fázom
de ott az a fránya hiány
mely lelkéért kiált!

Robban a jég az úton,
marja a só, megfojtom
a zaklatással,
a csacsogással.

Felhívom, kicseng,
bájos hang krákog kelletlen
azt mondja, elázott,
megfázott.

De szeret!
Azt mondja, nem felejtett,
csak a hó, meg a jég, ja, meg a fagy,
mind baj, jó nagy.

Leteszem a telefont,
ülök a szeretetben, szorosan körbefont,
és várok,
üzenetet akarok.

Kapcsolatban vagy

Szingli vagy.
A szó legtermészetesebb értelmében élsz a különféle jogaiddal: többek között nyugodtan, szabályokat meg nem szegve flörtölsz, ismerkedsz, bámulod a csábos hátsókat, kacéran ámde végtelenül szinglisen kacsintgatsz. Bátran kapcsolatot kezdeményezel, nyitsz a különböző partnerek felé.
Kapcsolatban vagy.
Még szingli korodban kiválasztottál egy potenciális, minden elvárásnak megfelelő, már- már tökéletes, hím-vagy nőnemű egyedet, akit párodként, társadként kezelsz. Mindent megosztasz vele, ennek ellenére fenntartod a jogot, hogy megnézhesd egy másik, ellenkező nemű személy külsejét (ebbe beletartozik az a nemes hátsó fertály is) vagy akár szóba elegyedj valakivel. Mindeközben felsőbbrendű, kitartó és mindennél csodálatosabb szerelemmel rajongasz partneredért. Szerelmetek oltárán feláldozod a szabadságod, a függetlenségedet, amit szingli korodban bármikor feladtál volna....
Nos, mindezek alapján rájöttem egy örök érvényű igazságra. Ha kapcsolatban vagy, a legnehezebb elfogadni azt, amit sokan önámításként tartanak számon: egy jogod megszűnik abban a pillanatban, hogy te társat választasz. Az a szent, hamisíthatatlan jog nem más mint a függetlenség. Abban a pillanatban neked el kell fogadnod, hogy hozzá tartozol, nem máshoz. Hogy vele vagy, nem mással. Hogy őt szereted, nem mást. Ezentúl nm lesz szabad kacéran mosolyogni, szemezni, flörtölni, sőt, igazság szerint még szóba elegyedni sem tisztességes. És lássuk be, nagyon is jól van ez így! Nincs egyáltalán szükségünk arra, hogy azt akit igazán szeretünk, átverjük. Nem akarunk mást, csak feltétel nélkül, mindörökké, boldogan szeretni azt, akit MI párul választottunk.

Téli tükörmese

Tél van. Hó zuhog.
A körúton sétálsz, állsz,
némán, csendesen csodát vársz.

Hallik az éjszaka legtisztább hangja,
Harang kondul, beledobban a hajnalba,
Ritmusra, erős szívdobbanásra.

Tél van. Hó zuhog.
Pesti köd ül az orrodra,
De te tovább sétálsz, elindulsz Álomországba.

Fekete ballonkabát színes esernyővel,
Bódító illatmámor, s tüdőd színültig levegővel,
S ettől ismét feltöltődsz erővel.

Tél van. Hó zuhog.
Mosoly szökik a kabátos arcán,
Piros karszalag feszül vékonyka karján.

Ismerős az írás, a balra dőlt betűk,
Egyedi, formás, de az emlék már tovatűnt
A sötét éjszaka rabságába.

Tél van. Hó zuhog.
Rémlik egy gyerekkor, a Város,
A Duna-part, a part menti lángos.

Megzavar a mohó emlékek villogása,
Kacér fürtök meglepő sokasága
Ez oly' furcsa ilyen korai órába.

Tél van. Hó zuhog.
Szüntelen kacagva keresed magad
Kirakatbabán szenvtelen tekinteted akad.

Kiráz a jeges északi szél,
Felráz az álomból, ne félj,
A tükör többet nem mesél.

Tél van. Hó zuhog.
A körúton sétálsz, állsz,
igazán, semmit sem vársz.

Mellkas

Ösztönösen nyúltam a lüktető mellkas felé. Rásimítottam hűvös tenyerem, és homlokommal előredőltem, pont a szíve felé. Ütemesen dobogott, lüktetett benne a forró, bordó vér. Engem erősen rázott a hideg, fogaim karcolva súrolták egymást. Csendben álltam a mellkasának dőlve, mindennél jobban vágytam az érintésére, de ő megmerevedett kőszoborként nézett rám. Elutasító szemeiből forrón sütött a düh, a harag, és az állhatatos utálat. Minden porcikájával arra a tudatra koncentrált, hogy ne érjen hozzám, ne mutassa egyetlen apró jelét se a szeretetének. Valójában, a szíve legmélyebb bugyrában, Lucifer otthonában, engem igazán, nagyon szeretett. Jobbnak látta, ha bűneimért azzal sújt le rám, hogy megmutatja, mennyire tud utálni. Sikerült neki.
Ingerülten viharzottam ki a szobából, és a kanapéra kuporodtam. Felhúztam a térdeim, szorosan elrejtettem magam a világ elől. El akartam menni, de a érzékeim a lakáshoz láncoltak. Kíváncsi voltam arra, vajon megölel-e még. Nem tudhattam a választ, így csak némán, csendesen vártam. Vigasztalhatatlanul ültem a bézsszínű kanapén, és a falon levő tükörbe néztem magamat. Láttam a nevetőráncaimat, a hosszú szempilláimat, és a megfogyott hajam. Kémlelve kerestem ifjúkorom ártatlan sugarait, miközben vártam, hogy megtörténjen a csoda. Reménytelenül, bosszúsan figyeltem az óra mutatóinak táncát, majd félénken ismét a tükörbe bámultam. Láttam a gyermeket, a szőke, kócos kislányt, hatalmas érdeklődő szemekkel a körhintán. Göndör fürtjeivel játszott a déli szél, mosolyát messzire vitte az emlékek örvénye. Rájöttem, képzelődök. Halk suttogást hallottam a tükör irányából. Félve odapillantottam, majd lehunytam a szemem. A férfi suttogott andalító szerelmes dalokat, lágyan a fülembe. A zene bejárta az egész testem, remegési hullámok törtek rám, kelletlen. Immár éberen, tágra nyílt szemekkel bámultam a tükröt. Megpillantottam a ráncos önmagam, és a férfit, miközben fedetlen felsőtesttel áll a szoba közepén, és gondolkodik. Éreztem a saját kezem erős dobogását a mellkasán, láttam, ahogy könnyek gördülnek a szemeiből.
Élettelen lettem. Lezuhantam a földre, hangos villámlással széttört a falon függő tükör. Ő kirohant a hálóból, leroskadt mellém, majd némán zokogott felettem. Mert én, akkor és ott, meghaltam.

no one

no one cries
at xmas times
don't break my heart
it comes from my mind.

Nyugodalmas Solitas

Haza megyek, nyugalmam nem lelem,
Kihűlt testem lebeg az éterben
kelletlen nyugtalan, láthatatlan
kabátom levetkezem, ah, hallatlan.
Súgnak a falak, rólam beszélnek,
néznek, bámulnak, értethetetlen kérnek
hogy álljak odébb, ne féljek.
Ami nem öl meg, az erősít
a fájdalom az, mi felbőszít.
Az ablak is ferdén néz rám,
a macska sem várt rám.
Ah, semmim sincs!

Állok a fagyos folyosón
hideg futkos sűrűn a hátamon.
Kapar, mászkál, bizsereg
a fogam megkoccant, úgy didergek.
Nem szabadna tőled függenem,
veled álmodnom, ébren.
Kósza remények ringatnak hiúságba,
rám száll az összes ember kapzsisága.
Nyugodt vagyok. Megteltem veled.
Kelyhet képzek, csorogsz folyton bele,
elöntesz kelletlen,
mindig ott vagy mellettem.

Darabos az éjszaka,
felébreszt a éj hívó szava.
Jeges szél tépi a hajamat,
hold hallgatja siralmas szavamat,
mert bevallom, néha fáj.
Égető, örök lyukat belém váj.
Kitörölhetetlen vagy nekem,
létem magamban foglal, cipelem terhem.
Egyedül vagyok. Nincs senkim.
Csak te, áldatlan magányom, semmim.
Ölj belém reményt, halaszd meg a sorsom,
csak kérlek, hagyd üresen a koporsóm.


Líviának szeretettel lelke megnyugtatása érdekében...

Mögöttes jelentéstartalom

Hosszú, kimerítő beszélgetés után érdeklődő szemeimet kutatod folytonosan. Nem értem kétkedésed, de tisztán látom, nyomja valami a szívedet. Kérdést szegezel nekem. Kíváncsian tudakolod, boldog vagyok-e? Habozás nélkül, hangosan és hihetően kiáltom: igen. Rám hunyorítasz, kételkedve összevonod sűrű szemöldököd, majd zavartalanul beszélsz tovább, miközben mélyen kortyolsz az erdei gyümölcsös teádba. Gőz párásítja a kockás szemüveged, lefelé nézel, sűrű szempilláid beleremegnek a forróságba. Mesélsz, szinte szárnyalsz-pedig csupán az életed nehézségeiről regélsz szüntelen. Sietve rápillantasz a kávézó nagymutatós órájára, majd a saját, márkás változatodra, és nyugtázod,rohannod kell. Szürcsölve kiiszod a teát az öblös bögréből, beleremeg az asztal, amint felállsz. Rohanva két puszit nyomsz az arcomra, majd felhúzod a kabátod. Hirtelen megáll a kezed a sálad mentén, és bizonytalanul, immár mosoly nélkül rám nézel. Újabb kérdést irányozol felém. Ez csupán egyetlen szóból áll: tényleg? Tényleg boldog vagyok?
Akkor és ott jöttem rá ennek a szónak az igazi jelentésére. Az ember valójában ezt két okból kérdezi meg: azért mert ez jut eszébe először, vagy mert nem hiszi el a hallottakat. És -valljuk be- többnyire azért használjuk ezt a szót, mert mi sem hisszük el, igaz lehet amit hallottunk. Hihetetlen, és döbbenetes tények közlése után a "tényleg" szó szenvtelennek tűnhet. És valójában az is.
Mélyen a szemedbe néztem, és éreztem, könnycsepp születik szemeim sarkaiban. Felnéztem a mennyezetre, megöleltelek, és némán visszaültem az asztalhoz, a kávémat bámulva boldogan.

Nekünk

Neked fejmosás, nekem hajmosás,
neked csupa máz, nekem csigaház,
neked trigonometria, nekem grammatika,
neked apróka, nekem kis róka.
Neked bogyó, nekem golyó,
neked hűs levegő, nekem szélforgó,
neked komor éjszaka, nekem tiszta álom,
neked paprika, nekem csípős álom.
Nekem baba, neked kajla
nekem törődés, neked zagyva,
nekem csupasz rosszullét, neked öröm és kéj,
nekem jó, neked sosem elég.
Nekem alvás, nekem ámítás,
nekem szépség, neked mind más,
nekem csoda, neked bolha,
nekem te, neked ő volna.

Aludjál!

Jaj hagyjál már,
aludj már,
ne kiabálj
még felvered a házat.

Ha nem megy, alkossál
létre hozzál,
csak valamit csináljál
vagy vesd be az ágyat.

Ha álmodnál,
tán meglátnál,
éreznél, akarnál
ismernéd a vágyat.

Na, mi az? Alszol már?
Ne kergesd, számold a báránykát,
szemedeit becsuknád?
A reggel magára még várat.

Ettem

Éle van mindennek
a zajnak, a csöndnek
az üres sötétségnek
mindennek.

Az ablak, a párkány,
a kabát, az orkán,
a fű, mind bolond,
szemem kopog.

Korog, pöccen,
éhesen döccen
odébb a szegény pára
zsemlében lel örök párra.

Nyílik a kapu,
a kerek izom tabu,
szájad keretezi,
kedved nem szegi.

Amott csöppen a lekvár,
ne félj, megvár
az étek,
nem vétek.

Pocak telik,
kicsi szívem melegszik
szerelemmel vetekszik,
de sose verekszik.

Jóllaktam.
Mind befaltam.
De nem híztam,
csak mosolyogtam.

Egyedül akarok lenni!

- Egyedül akarok lenni!

A szavak keserűen hagyták el a számat, miközben belül mart a fájdalom, s én csak ordítottam veled. Felvetted a télikabátodat, felhúztad a napok óta akadozó cipzárt, a kopott sapkádat, majd elmentél. Becsaptad magad mögött az ajtót, a szívem is beleremegett. Amint elmentél, a szívem megszűnt dobogni. Hatalmas kalapáccsal lukat ütöttek a szívem helyére.
Fájt.
Amikor azt mondtam egyedül, azt úgy gondoltam, veled. Ketten. Csak mi, senki más. Akkor és ott nem volt szükségem emberekre, nézőkre, lesajnáló, kedves tekintetekre. Valójában pont arra volt szükségem, amit te kevélységgel elvettél tőlem: rád. Mindez pusztán azért történt meg, mert hittél nekem. A kapcsolatunk már régen túljutott a feltétel nélküli bizalom kialakításán. Mi már nem ezen munkálkodunk, minket sokkal inkább foglalkoztat mostanában a hit. Fontos, hogy elhiggyek neked mindent: ha te azt állítod, kék a fű és zöld az ég, én elhiszem azt. Csak azért, mert te mondtad. De te megszegted a szabályokat.
Nem nekem hittél, hanem bennem.
Elhitted, hogy vagyok valaki. Hogy képes leszek felállni, tovább lépni, küzdeni. Hogy megtanulok majd egyszer élni. De most én is megszegem a szabályokat. Elhiszem, hogy képes leszel engem is túlélni.

Szapphó él

Vágj pofon
csapj arcon
hagyj parlagon
sivár alkonyom

elérkezni látszik
kint a boldogságom alszik
hangom elcsuklik
könnyem kifolyik

és csöppen a földre
szétszed a béke
ami nincs, vége
elmentél végre.

Szapphó is áthajlott
meghasonult
sosem hazudott
mindent elmondott

hogy érezd
ne kérdezd
nem félek
még élek.

Mind gyilkosok és áldozatok vagyunk egyszerre

Mind gyilkosok és áldozatok vagyunk egyszerre.
Nyers, barbár módon törünk-zúzunk, miközben rendíthetetlenül haladunk a legelérhetetlenebb célunk felé. Mit sem törődve az embertársainkkal, porba tiporjuk őket, mocskosul átgázolunk rajtuk, törtetünk . Gyilkos énünk megjelenik a kapcsolatainkban is: szerelmünk könnyes szemeibe hazudjuk utálatunkat, ezzel pofonként csapva magunkat arcon. Eljátsszuk a mártírt, hősi halált halunk életünk értelméért- ezek mind-mind csak üres, erőtlen szavak, ezt jól tudjuk mi is. Bántjuk a kicsit, a nagyot, a kereket, a soványt, ölünk, gyilkolunk, lelkeket rombolunk. Emberi kapcsolatok szűnnek meg, szakadnak szét- mindez csupán az önző, akaratos emberek miatt. Kérdezhetnénk Évát, vagy akár Ádámot: miért hagyták eluralkodni ezeket a tulajdonságot? Miért zsarnok az ember? Kellett nekik a kegyetlen, rossz szó, a bántás, a düh, a harag? Nyilvánvalóan nem, ám ők ketten is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a megfelelő időpillanatban kimondott szónak ereje van.
Ha téged gyilkolnak, te vagy az áldozat. Viszont ha te gyilkolsz, már nem lehetsz áldozat.
A szerepek pozitív felcserélődése kedvez az emberek kényelmének, és -valljuk be- nem is próbálunk tenni a zsarnokság ellen. Erős védőburkot képzünk magunk köré, kialakítva ezzel a megközelíthetetlenség eszméjét. És ez tulajdonképpen senkinek sem jó, főleg nem nekünk. Csupán kényelmes megoldás. A megfelelő időpillanat azonban, talán a legfontosabb. Egy "nem" képes változásokat hozni, pusztító orkánként lesöpörni a régi, elöregedett érzéseket, újakat, tartalmasabbakat hozni. Ha mindezt alaposan végiggondoljuk, és alapjaiban próbálunk megoldást találni, akkor egyetlen lehetőség marad: nem szabad hagyni, hogy a gyilkos, vagy az áldozat szerepe beérjen. Várni kell, és türelmesen, de tudatosan szemlélni. Minden időpillanatban azon kell dolgoznunk, hogy se a gyilkos, se az áldozat ne jöjjön ki belőlünk, mert sajnos, önmagunknak semelyik sem jó.

Játékmackót vesztettem

Játékmackó fekszik a földön
élettelen, kihűlt- hűvös a bőröm,
mert fáj, éget a hiány
a szenvtelen, a keserű magány.
A medve csak néz maga elé,
tekintete üres, réved az ablak felé.
Vágya vinné, de kezei kötve vannak,
reménysugarat vinne annak lánynak.
Zúg, rabol, zavarba ejt- eltűnik a bocs,
áruló tépi fel a földről,s a korcs
elrabolja tőlem,
megtöri a lelkem.
Ordítok, sírok, kacagva
az ablaknál állok és várok, akarva
hogy a mackó visszajöjjön
pajtásom leljem, s így örömöm.
De nem jön- üres minden,
csak fagyos szoba vár, ez az összes kincsem.
És az emlék, a halovány foszlány
a perc, az óra, ha az idő megáll
majd ez emlékeztet arra,
hogy szeretni kell, nem nézni másra.
Kitépték a kezemből a medvét
amivel sosem játszanék.
Én nem azt akarom,
a játék veled nekem fájdalom.
Csak bízzál,
ne sírjál.
A játékmackó mellettem alszik
vigyáz, óv, véd, sosem haragszik.
A földre nem zuhan,
velem van, vígan- boldogtalan.


Eriknek

Kávé

Csurran-cseppen a pohár szélén,
aranyfénnyel csillog éjfeketén.
Ím, a félhomály látszani enged,
az akarat elszökött belőled.
Mélyen kortyolsz a fekete lébe,
néha gondolsz, semmit téve
mész tovább dolgodra.
Hátha akad valami késő alkonyra.
Öreg vagy- nézed a visszás tükröt
belé csapsz, vérzel, félsz - széttörött.
Arcképed göröngyös mása darabokban hever
az élet örök játékra nevelt.
Vágyom zúgni le, nyílt titok,
Csorognék a torkodon.
Étlen-szomjan, de együtt
mennyit ér az, ha testünk
hamu és sűrű sötét por,
mely örökre elfed és megtorol?
Tenyérből lágyan hull alá,
eltéve az életet az örök föld alá.
De én nem veled lennék
én csak melletted, érted élnék.
Ott is, akkor is, ha csak
nézhetnélek, nekem elég az.
A kávád csak én vagyok
ha kell, neked megmásulok.
Öreg vagy- a tükör sem másít,
életéved kettős szám, csalfán ámít.
Lennék én minden reggel a sűrű fekete
aztán a füst, a bolygó és a szád közös kerete.
A te szádon távoznék ki és be,
tested átjárnám, csodálnám, nem tenném tönkre.
Imát mondanák, hogy a füst
ne szője be magát a tüdődbe.
Ne öljön, csak segítsen meghalni
hogy az illatot tudjam őrizni.
Míg én élek, nem felejtem az ízt,
a sűrűt, a nedvest, a bántó pírt
amit akkor kaptam,
ha cukortalannak találtattam.
Ha egyszer kemény kávészem törte nyelved,
gyomrod bús haragra gerjedt.
Miattam, értem
hogy ihass, nekem az a keresztem.
Öregek vagyunk- de köt az íz,a pillanat,
a zamat, a cserje, a ködös varázslat.

Kedves Katica!
Nem azért írom levelem, hogy bántsalak. Kérlek, ha valaha kezedbe kerül, ezzel a tudattal olvasd.
Egy gyermek nem állhat az anyja útjába. Egy férj nem gátolhatja a feleségét. Egy barát nem tarthatja vissza a barátját. Egy társ nem szegülhet ellen a társa akaratának. Nem kérhetem tőled, hogy örökké legyél velem, mert tudom, önmagam ringatnám hiú és reménytelen ábrándok közé. Éppen ezért nem is kérem. Ezenkívül nem kérhetem tőled, hogy álmaidnak nemet mondj, csak azért, hogy az én kezemet fogd, és kísérj az utamon. Ennek ellenére, most először és -ígérem- utoljára kérek tőled ilyet: gyere haza. Remény- és fejvesztve állok saját káoszom tetején, és szomorúan tekintek a mélybe. Tudatosul minden pillantásomban, mennyire hiányzol az életemből ilyenkor. Másnak ez lényegi felüdülést jelentene- nekem mindez üresség, hiány, fájdalom és szomorúság. Mindezek mellett pedig erő, harc, kitartás, küzdelem és véres bosszú mind az elszenvedett tizenhét évért. Mindegyik kegyetlenül sorstalan, cél nélküli évért, minden elvesztegetett időpillanatért, ami születésemből kifolyólag a számládra írandó. Bánt a tudat, hogy világra hoztál, ezzel akarva-akaratlanul akadályokat gördítettél elém, megmérettettél. De én nem találtattam könnyűnek- egészen máig. Ma gyenge, esetlen, védtelen vagyok. Képtelen vagyok felnőni egy olyan feladathoz, amelyhez nem kellene még. Lehet, hogy érettebbnek tűnök, de én még kicsi vagyok. Kicsi, mint egy parányi borsószem a levesben; képtelen vagyok egyedül az egész leves zamatát, ízvilágát megteremteni, mindehhez szükségem lenne még borsókra. Viszont nélkülem egyetlenegy borsó sem létezne, mert lehet, hogy pont én lennék a hiányzó íz, a zamat. Viszont a sok sok borsószem által alkotott íz nem ér fel semmi mással, nem fogható másik ízekhez. Nekem a feladat elvégzéséhez szükségem lenne segítő elemekre, akik velem együttműködve, hatékonyabban oldják és teljesítik a feladatokat. De sajnos eddig rajtad kívül mással még nem találkoztam, aki segített volna a célkitűzések mihamarabbi megvalósításában.
Köszönöm neked, hogy megteremtettél. Hogy létrehoztad emberi formám, életet leheltél a piciny magba, ami egykor voltam. Viszont hálás lennék, ha azt a magot továbbra is formálnád.
Szeretettel: Lárvácska

Van most

Béke honol kicsiny szívemben,
derűs pára száll szememre.
Hályogom elmúlóban,
szerelmem feltörőben
van.

Kitisztult az ég,
a felhők elrohantak a világ pereméig.
Várom az utat,
akarom a hangodat
most.

Bamba

Nem akarok idő előtt beléd őrölni,
át akarom magam fejleszteni
bamba nővé, aki csak néz,
bámul maga elé, szava nincs, csak emészt
gondolatokat, szavakat. Ordítottál,
s ő csak állt ott bután.
Nem értette, fel nem foghatta,
mennyit ér szerelme összes szava.
Buta akarok lenni- akkor talán
nem fájna otromba szemeted- néznék bambán.
Én most meg akarok halni
fel akarom adni.


Miattad.

Sír

Sétálok. Lábam előtt száraz falevelek élesen karcolják a betont. Lelépek az útról, elsétálok a márványoszlopok előtt, hirtelen elhallgatnak a lépteim. Földes úton csoszogok tovább, a falevelek is egyre ritkulnak előttem. Leszegett fejjel törtetek előre, szemeimből könnyek hullnak alá. Kis kerek vízcseppek zuhannak a föld felé rendíthetetlen... Nehéz a szívem, holnap születésnapod lesz. Nem tudlak felköszönteni, nem adhatok csókot az arcodra, nem foghatom meg a kezed, nem ölelhetlek szorosan át. Csak a hűvös szellő jár-kel még a temetőben rajtam kívül. Mindenhova beférkőzik, gondtalan kúszik fel s alá a sírok között. Én meg csak bámulom, magam elé révedek, miközben gyertyát gyújtok és várok. Várom, hogy elérkezz. Tudod, mindig Te mondtad: én még kicsi vagyok, meg kell tanulnom felejteni. Soha sem felejtelek, soha sem engedem, hogy emléked a szellővel tovaszálljon, soha sem hagyom, hogy megszűnj létezni a világomban. Mindig részese maradsz.
A gyertyák csonkig égnek, viasz pereg az ujjamon, felszisszenek: az emlékek a viaszon keresztül égetnek, marnak sebet a lelkemben. Leesett a viasz a földre, alakja változatlan, s benne rejlik az ujjnyomom. Fejfádhoz lépek, megcsókolom, és földre rogyok. Kiszakad a sírás belőlem.
Kérlek, Istenem, adj erőt, hogy tovább éljek!

Mar az emlékörvény, kiszárad a kezem,
Gyertyalángban füstként száll tova a lelkem.
És csak várok rád.

Virágot szakítottam késő ősszel,
Nincs senki,hogy kisegítsen egy tőrrel.
És csak várok rád.

Emléked sosem hagy el engem,
Izzó vörös foltként hagyott sebet bennem.
És csak várok rád.

Miért áltatom magam? Hisz' te nem jössz többé,
Kezem nem melengeted, mosolyod eltűnt mindörökké.
És mégis csak várok rád.

Szél szárítja arcomat,
Könnyem csorog, nem látja, csak az alkonyat.
És csak várok rád.

Vége van. Mindenki megy tovább,
De arcomon többé nem ugyanúgy játszik a téli napsugár.
És mindig várok rád.

Rest In Peace

Nincs jogom rendelkezni feletted.
Nincs jogom bántani Téged. Nem ölhetlek meg, nem harcolhatok sem ellened, sem Veled. Nem kaptam elég erőt ahhoz, hogy akaratodon kívül döntsek rólad. Nem tehetek ellened semmit.
Az a különbség, hogy én nem is akarok.
Nincs joga rendelkezni feletted.
Nincs joga megölni Téged. Nem bánhat Veled kutyaként, nem taposhat lelketlenül a földbe, nem tiporhatja szét az életed. Nem adtál neki felhatalmazást arra vonatkozóan, hogy kezelje az életed.
Az a különbség, hogy ő mindezt megtette.

Ez a gyertya örökké érted ég.

Nincs megváltás, ideje bűnhődni.

R.I.P.

Rabnő

Túl sok minden van, amit bánok. Bánunk.

Emlékszel? A tóparton öltünk szerelemtől részegülve, mikor felpattantál, és kérleltél, ússzam veled egyet a hűs tó vizében. Együtt ugrottunk a stégről, együtt merültünk alá ezernyi ölelő hab rabságában.

Túl kevés becsülendő tulajdonságom van. Tulajdonságunk van nekünk.

Akkor és ott nagyon csúnyán viselkedtünk. Megígértük, időben otthon leszünk, és véget vetünk életünk első közös hétvégéjének. Ennek ellenére ismételten kint aludtunk a parton, ezzel megszegve a szabályokat.

Annyit hibázok. Hibázunk.

Másnap kiábrándultan, fázva ébredten kócos hajamat rendezgettem szorosan a fülem mögé. Te mellettem szuszogtál, védtelen voltál. És én kegyetlenül otthagytalak. Lesétáltam a partra, és nem jöttem többé.

Én annyira félek.

Akkor és ott engem elraboltak. Török rabnő lettem. Én nem akartalak téged elhagyni, de ők kérdezés nélkül kötözték össze kezeimet. Véresre kapartam, hátha a szoros kötél elgyengül. De nem gyengült.

Apró emlékfoszLÁNY

Akarjál,
csak egy kicsit gyűlöljél,
gyöngyöt láncra fűzzél,
virágot hajba tűzzél.

Hagyjál már!
csak aludj már,
hamutartót mocsokba ürítsél,
szenvtelen szeressél.


/csak egy apró emlékfoszlány ihlette papírfecnis vers/

Múlt

Életem legnagyobb tragédiája a szerethetőség kérdése körül forog. Évekkel ezelőtt fel sem fogtam, mit jelent az, ha valakit szeretsz. Magától értetődik, hogy szereted, szerves részét képezi az életednek. Azonban nem ismertem a másik oldalt sem: nem tudtam, milyen ha engem nem szeretnek. Tökéletesen tisztában voltam azzal a lehetőséggel (sőt, számtalanszor éltem is vele), hogy eldönthetem, kit utáljak és kit becsüljek meg barátomként. Aztán az erős kezű élet émelyítően csapott arcon, és ettől fogva minden megváltozott. Eltűnt a nagyzási hóbort, az olykor-olykor zavarba ejtő nemtörődömség. Váratlanul köszöntött be az életembe egy függő,köztes állapot,amiben én -életemben először- csak egy eszköz voltam. Azóta tudom, nem szerethet mindenki. Szörnyen éreztem magam, de tisztában voltam azzal, hogy az életem lehetőséget kínált fel ezzel a változással.
És én ezzel a lehetőséggel éltem.
Az emlékeim halovány képmásait fejvesztve töröltem ki az életemből, miközben mindvégig azt hittem, a vesztembe rohanok. Ekkor döbbentem rá igazán: mindenkinek megvan az esélye a változásra, változtatásra, csak van, aki röstell élni ezzel a kiindulási ponttal. Ismerem a nehézségeket, az akadályokat. Sőt, tökéletesen tisztában vagyok mindennel, ami ezzel az egész emberiség bántó és formáló problémával együtt jár. De, mint ahogy már említettem, én döntöttem. A régi életemre emlékeztető dolgok az általános iskola befejeztével megszűntek létezni.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy lásd, honnan jöttem. Mert én sosem fogom elfelejteni.

Bánts már! Mire vársz?!

Képes vagyok megújulni, időről-időre megváltozni, de nem vagyok képes átalakulni egyik napról a másikra óvónéniből kurvába. Nem tudok tollvonásnyi változtatásokat felvállalni, nem vagyok spontán döntéshozó. Képtelen vagyok féken tartani az indulataimat amikor rólunk van szó. Kis ideje már nem létezik nő és férfi külön. Egyben vagyunk.

Bánts!

Tekinteted pofonként csapja meg az arcom,
Parázslik, harag gyúl benne- féltem szemem, takarom.
Gyűlölj!Üss! Ölj már végre meg! én azt akarom.

Szíts szöges, gyilkos átkot csalfa fejem felé,
Verj láncra, csókolj szüntelen, hogy vágyjak hóhér elé.
Bánts már! hulljon fekete kendő szemem felé.

Irracionális

Az idő komorrá vált, a vörösesbarna faleveleket a hűvös őszi szél kergeti maga előtt. A távolban roskadozó, letűnt fák halovány emlékei körvonalazódnak, életlen, sivár képet hagyva maguk után.

Irracionálisan boldog minden.

Fehér pelyhek hullnak alá a hatalmas égi dunyhából, szelíden megpihennek orromon, furcsa hidegséget égetnek a bőrömbe. Bőrkesztyűvel félrekotrom a pelyhet, az lassan vízcseppé gömbölyödik, és lehull a mocskos földre.

Irracionálisan boldog minden.

Ezernyi feltörő szilaj

Köd-szítta ajkadon a szavak csöpögő mézként hulltak alá a tudatom zavaros tengerébe. Szavak ezreit ontottad, miközben én csak a fejemet kapkodtam, nem értettem az érzést. Erős, kitartó harcosként küzdöttem az emlékhullámok ellen, letaszítottam őket a tudatalattim legsötétebb bugyrába, hogy ne idéződjenek fel. Ennek ellenére a legszégyenletesebb és legkimerítőbb harcomat elvesztettem. Zabolátlan lovakként száguldott végig az elmémen minden egyes illat, szó, kedves félmosoly, szelíd érintés, bátortalan kézfogás, émelyítő csók. Láttam magam előtt az erőtől duzzadó testedet, a forró érintésedet ismét a derekamon éreztem. Annak ellenére, hogy nem néztél a szemembe, én láttam a szemed. Kimerült, fáradt tekinteted zavartan nézett más felé, lopva tekintett csak bele a szemembe. Óvó hatalmadat mindig érzem, és ez alól ez a nap sem volt kivétel. Érdeklődtél, faltad a szavaimat, átérezted a félmondatokat.
Őszinte kell maradjak, éppen ezért emlékeim szilajként feltörő hullámait nem áll szándékomban megakadályozni. Tudnom kell, miért történt mindez- éreznem kell, hogy fáj, hogy kibírhatatlan. Nem áll jogomban kitaszítani a múltamat a jelenemből, a jövőmből.
Hogy tárgyilagosan fogalmazzak: bal oldalamon ült a jelenem, szemben velem a múltam. Csak voltam ott, lélekben viszont máshol szárnyaltam. Rab madárként ismertem a börtönbeli múltamat, a szabadságot hozó jelenemet, de nem láttam a jövőmet, nem tudtam lesz-e köze valamelyiknek hozzá. Ugyanígy éreztem akkor és ott: fogalmam sem volt arról, mitévő legyek. Szerelmes szívemet ezer fehér paripa húzta balra, miközben százával érkeztek a fekete szilaj testű lovak, és élesen téptek át a túloldalra.
És én döntöttem.
Zavartan kaptam fel magam alá gyűrt lábaimat, és -ahogy májusban- a jéghideg délutánban szaporáztam lépteimet, miközben óvón vigyáztam egyetlen érted ejtett könnycseppemre. Meg akartam tartani, azt akartam, hogy velem éljen -örökké. Ennek ellenére az aláhullott, és hatalmas krátert hagyva maga után eltűnt az örök idők homályába.

"...bal oldalamon ült a jelenem, szemben velem a múltam. "

Házad

Cigarettaszaggal átitatott bőrkabátba temetkezel,
menekülsz, bújsz, titkolsz- csak hogy elfeledhess.
Meleg sálad szorosan takarja szádat,
szemed elárul- tekinteted nem áltat.

Forró könnyekkel- kacagva borulsz le a padlóra,
egy pillanatig csak beletekintesz a világba,
s némán, mély fájdalommal nyugtázod,
ha így folytatod, még ráfázol!
Sürget az idő, éveid vannak csak-ki tudja mennyi,
cselekszel, harcolsz, élsz, vidulsz- a végén azt mondod:ennyi!
Olykor elönt a bánat, máskor kacagni van kedved,
de kedélyed igazmondója csak a szemed.
Őszintén kémleli a világot, nem tudja hova szabad néznie,
hogy tudja, ahhoz még fiatal (vagy már túl öreg)- de nem is kell felmérnie.
Hívogat az ég, mennél a végtelen messzeségbe,
nem te lennél a világ vesztesége.
Törsz, zúzol-lélekben meghaltál, kivéreztél,
s most fejvesztve az érzés elől menekülnél.
Ordítod a nevét, őrjöngve várod,
vacsorát főzöl,kikészíted puhafa tálon.
Nem eszik veled senki, nem osztozik a kínodon. Összetörsz.
Megint a földön fekszel, némán bömbölsz.

A kabát már a fogason pihen, s te meztelenül sétálsz a házban
a hideg megráz, s nem hagy többé álomban.
Kattog a kályha, kihűlt a tér,
megvilágosulsz: a szerelmed soha vissza nem tér.

2010.szeptember 25.

Bogaras

Bogaras vagy!- nevetve kiabálom rád
sértéseim zuhatagát.
Arcodba hulló tincseid elfogván
katicás hajcsatot tűzöl rá.

Lila harisnyásan, rakott szoknyásan
huppansz a székre nagyasszonyosan.
Eljátszod a drámakisasszonyt,
nevetsz, kurjantasz nagyot.

Hernyó szalad a teraszon,
sikoly távozik az ajkaidról.
Hirtelen felpattansz a fotelból,
ha tehetnéd, kifutnál a panelból.

Hangos kacajjal öleled a nyakam,
szorítasz, elakad a szavam.
Bogaras a lány, nem vitás,-
de tudom, ebben is a hernyó a hibás.

Olvass...

Sosem vártam el, hogy tisztán lássam a jövőm. Egyáltalán nem is számítottam semmiféle sziklaszilárd ambícióra, törekvésre, önnön segítségre. Egyszerűen csak hagytam, hogy az életem folyjon a saját, olykor meglehetősen mély, durva medrébe. Vártam, hogy magától megtörténjen a csoda, hogy gyenge, élettelen kezemben megfeszüljön életem lovának képzeletbeli gyeplője.
Várhattam, nem történt semmi. Magamon kellett segítenem, törekednem a legjobbra, minden lehetséges kis apró lehetőséget meg kellett ragadnom. Élnem kellett az általam nyert képességgel, bár valójában még én is csak kerestem azt. Fogalmam sem volt arról, hogy létezésem célja miben rejlik. Elképzelésem, árva gondolatom sem volt arra irányulóan, hogy miért élek. Hiszen bármely pillanatban tovatűnhetek, elszállhatok, halottként zuhanhatok, hamuként hullhatok a földre -de mindez eddig nem történt meg.
Keresem, buzgón emberként kutatóm a jövőm, az utam. Minden próbálkozásom arra irányul, hogy a tökéletes egyensúlyt létre hozzam a képességeim, és a vágyaim közt. Érezni szeretném a siker ízét, kritikát, bántást, kemény szavakat akarok hallani- csak végre olvasson valaki...

Eső

Eső kopog az ereszen,
Öklöd dobol a szívemen.
Bejönnél, nehogy megázz,
Engedem, vigyázok rád.

Eső kopog az ereszen,
Halkan lépdelsz szívemen.
Óvatosan szemlélsz körbe,
Szád is mosolytól görbe.

Eső kopog az ereszen,
Nyugton fekszem melleden.
Halkan, szaporán lélegzel,
Ellenem sosem-csak velem vétkezel.

Eső kopog az ereszen,
Már bent lakom a szívedben.
Óvón védelek örökké,
Azzal teszlek szemem fényévé.

szeptember 19. /2010/

Vágy

Forró vággyal taszítanálak a Pokol legmélyebb bugyrába,
Égő tekintettel szórnám szanaszét a ruhámat.
Dobálnám, gyűrném, hajigálnám messze a világba,
Hogy majdan együtt keressük azt- egy szál kabátba.
Hagynám, hogy tépd le rólam, ha örömre szomjazol,
Kérném tőled, ha magam arra vágyom.
Kíváncsiságtól pajkos szemeimmel mindened órákon át bámulom
Hangos kacajjal jelzem minden akaratom.
Felégetném az összes fehér gyertyát a szobában,
Viasszal betűket festenék az ablakpárkányra.
Hűvös kezemet égetné a bőröd,
Sziklaszilárd védőfalamat talán legyőzöd.

szeptember 14. /2010./

Döntés

A döntés terhétől roskadozva írod soraidat, miközben tökéletesen tisztában vagy a ténnyel: okos, értelmes ember vagy. Mindenkin képes vagy segíteni,akarva-akaratlanul folynak belőlem az életerőt adó szavak. Tengernyi gondolatomat vetted át, és mondtad ki hangosan: sokszor olyanokat is, amikről magam sem akartam elhinni, hogy valóban léteznek. Tudod, egyszer említetted, hogy utálsz lelkizni: felnagyítani az átlagos problémákat, bolhából elefántot csinálni. Megnyugtatlak: most sem ezt teszed. Egy tökéletesen valós, ám annál bonyolultabb érzésvilágba csöppentél percek alatt, ahonnan kikeveredned csak velem sikerül majd. Mert én számítok arra, hogy mellettem leszel, fogod a kezem láthatatlanul, vezetsz, azon az úton, amit nekem szánt a sorsom. Nem akarok butának tűnni előtted, de most mégis csak egy szó jut az eszembe: köszönöm. Igazán, tényleg szívből hálás vagyok a létezésedért, a gondolataidért, a lényedért, azért aki ilyenné tesz. Megértetted, amin mások sírva-kacagva viccelődnének, felfogtad a problémám súlyát, és hogy könnyíts rajtam, levetted a terhet a vállamról.

(Igen, Panni ez egy nyilvános válasz a bejegyzésedre)

"Barát az, aki úgy tud segíteni és megszólítani, mint te...

és benned én barátra találtam."

Rachel Joy Scott

(Rá)ébredés

Az ébredés fájdalmánál nincs meredekebb dolog. Lassan, óvatlanul kinyitod álmosságtól roskadozó szemeid, körbetekintesz ártatlanul, végignézel a szobán. Végigkíséred a tárgyakat gardrób kilincsétől egészen az ablakpárkányig. És hirtelen megérzed. Érzed, hogy nincs bent semmi, üres vagy, kiürültél. Belepillantasz a saját lelkedbe, és szembesülsz a ténnyel, amin nem tudsz változtatni: szereted. Realizálod a dolgokat, majd felülsz a forró ágyadban, amelyet az éjszaka során teleizzadtál szerelemmel. Óvatosan kibotorkálsz a fürdőszobába, majd találkozol a hajnal első sugaraival. Égetik gyűrött arcodat, kényszerítenek, hogy fordulj a tükörrel szembe, és nézz farkasszemet saját magaddal. Félve pillantasz a párás tükörre, és megbizonyosodsz róla: igen, szereted.

Veritas

A kopott padon ülve,
csodákról merengve,
képzeletembe merülve
bámultam rád.

Kék szemedbe mélyedve,
forrón ölelve,
álmomból ébredve
vártam rád.

Csúf igazságot hallva,
meg-meg botolva
álltam fel mellőled.

Porba tiporva,
megrökönyödve
zuhantam a földre.

szeptember 6./2010./

I have no reason to smile

Tökéletesen ismersz: tudod, hogy mennyire fáj, ha némán sétálsz mellettem, átnézel rajtam, lyukas szitaként tekintesz rám. Mindezzel természetesen eléred azt, hogy fájjon, vérezzen a szívem, és tudod, ezernyi könnyet ontok érted. Tisztában vagy a könnyeim súlyával: tisztán látod, hogy szavaiddal mekkora űröket vagy képes létrehozni a már amúgy is kráteres lelkemben. Célod, hogy megölj, de ahhoz még mindig kevés vagy.

'I never needed you to be strong,I never needed pain,I never needed strenght,I never needed you for judgement,I never asked for help, I take care of myself, I don't know why you think you got a hold on me.'

Au revoir, l'été!

A nyár egybeég a szabadság, önállóság gondolatával. Betölti a rég várt űröket a szívedben, helyet hagy a saját lelki megnyugvásodnak, felszabadít, barátságokat, szerelmeket, mély, sarkalatos tetteket indít el.
Minden nyár végén magunknak ígérgetjük, hogy sosem felejtjük el ezt a nyarat, majd fogadkozunk, hogy ez volt az eddigi legjobb. Titkon megvallva önmagunknak rájövünk, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul, nem feltétlenül kell mindent feladva igazán mindent magunk mögött hagyni. Rádöbbenünk, hogy közel sem tettünk meg mindent, amit szerettük volna. Mert tisztában vagyunk vele, hogy nem mentünk el arra a nyári angol gyorstalpaló tanfolyamra, nem utaztunk külföldre, és egyáltalán nem is találkoztunk a gyerekkori barátnőnkkel. Hamis ígéreteket teszünk magunknak június elején, pedig lelkünk mélyén tudjuk, nem teljesítjük őket.
Fiktív ígéretek helyett valós élményeket élünk át. Íme az enyémek.

Nem túl nagy segítségnek bizonyultam a kaposvári íjászverseny rendezésben. Megkérték a kezem egy rózsaszín PTE-POLLACK feliratú karszalaggal ezen a versenyen. Némán tűrtem a veszekedéseket. Rózsát ajándékoztam egy Krisna- völgyi hölgynek. Leveleket váltottam egy ismeretlen, ámbár felettébb kedves férfivel. Interjúkat, cikkeket készítettem, majd publikáltam. Zenéltem Bársony Bálinttal, akivel később többször együtt ebédeltünk (Ugye-ugye Emese....) Fát vágtam az öcsémmel, sérült térddel, akkor még mit sem sejtve az igazi fájdalomról. Olasz tanfolyamra jártam (azért nekem a gyorstalpaló bevált), utcazenéltem. Hennáztattam a jobb lábamra, majd ismét megkérték a kezem (a hennától függetlenül). Naivan, komolyságot remélve jártam a tetoválószalonokat a Petivel.Sírtam, mert bántottak. Tinával emlékeztünk a sokadik, sajnos már nem létező szálra, ami összetartja a barátságunkat. Spontaneitásomat kihasználva mentem strandolni a legspontánabb emberekkel. Csapatot kísértem, bűnbakot, óvónénit, szexicsajt, mérges átlagos tinédzsert játszottam, miközben idegennyelven éltem a hétköznapokat egy teljes hétig a focifesztivál ideje alatt. Azt hiszem, szerelmes lettem. Fájó szívvel, megszakadva búcsúztam a külön bejáratú, saját Lükémtől. Nyaraltam, ismét megkérték a kezem (ezúttal a kettő összefügg). Megőrültem, bántottam azt, akit szeretek, porrá zúztam a lelkét két mondattal. Fogytam tíz kilót.
Kiolvastam nyolc könyvet. Barátokat szereztem, Pannival lettem gazdagabb. Ismét rettegtem, szörnyen éreztem magam, gyenge, és elpusztítható voltam. Forró könnyeket ejtettem, ezzel bántva a családom. Azt hittem, nincs mellettem senki, de erre rácáfoltak a kedves, törődő szavak. Megműtötték a térdemet, és én tűrtem a kiszolgáltatottságot.

Most itt fekszem, lábra állnom még nem sikerült. Visszatekintettem, és rájöttem, az igazi emlékek sosem a jó emlékek, sokkal jobban, tisztábban emlékszem a kimagaslóan gyönyörű, és a borzalmas emlékekre. Az egyszerűen jó emlékeimet az elmém kitaszítja. Mindez abszolút nem zavar, sőt: tökéletesen elégedett vagyok a boldog pillanatokkal, és semmit sem bánok.

Köszönöm

Nem volt egyszerű, küzdenem kellett- de nem erről szeretnék beszélni.
Szeretném megköszönni, hogy láthatatlanul, vigyázva, engem óvva mellettem álltatok. Minden közhelyt bevetnék, ha igazán meg tudnám köszönni, de tisztában vagyok vele, hogy nem lehet szavakkal kifejezni a hálám. Minden apró szó, tekintet elárulja, hogy mennyire boldog vagyok a tudattól: ennyien szerettek.
Mára már jól vagyok. A lábam sem fáj annyira, igyekszem vigyázni magamra. Még szükségem van a mankóimra, ám már egészen szépen mozgok.Figyelnem kell az egyensúlyomra, a tartásomra, koncentrálnom kell. A segítségetekkel minden sokkal egyszerűbb, egyszerűbben leküzdhetőnek tűnt- bár lehet, hogy az is volt.

Köszönöm Nektek.

Köszönöm Panni, Vera, Kármen, Bence, Pisti, Ákos, Mérinéni, Csillu, Ati, Tomi, Öcsi, Eszter, Betti, Petra, Bani, Lilla, Eme, Gréti, Csabi, Szandi, Dominika, Tádé, Adri, Merci, Niki, Dóri,Dorina, Ági, Ádám, Soma, Ágoston, Vivi, Éva, Máté, Klaudia, Ivi és Nektek is többiek, ismeretlen ismerősök, láthatatlan olvasók, titkos barátok, régmúlt szerelmek!

pannikedv

Panni szomorú, kissé nyűgös, utál korán kelni.
Panni mosolyog, nevet, szárnyal a gondolatai között.
Dóri szomorú, kissé nyűgös, fél. Retteg.
Dóri mosolyog, nevet, önfeledten szórakozik.
Panni nagyon röhög, könnyei csurognak az arcán.
Dóri nagyon röhög, könnyekben fürdik.


Köszönöm a pannikedvet Panninak. Nektek, meg hogy vagytok. Hogy éltek, gondolkoztok, barátok, társak, kedvesek vagytok. Köszönöm.

Félek!

Idegességtől összeszorított ajkaidat kórházzöld maszk borítja miközben elernyedt, ugyanolyan zöld lepellel takart testem fölé hajolsz. Alszom- pár perce te varázsoltál el megnyerő, fecskendőbe tömörített "koktéloddal". Pillanatok alatt lezuhantam az álmaim és a kóma közti érzékeny határra, most is ott vergődöm, várom a végét.
Asszisztensedet szólítod egyszerű, kifejezéstelen hangon, mire ő szikét nyom a kezedbe. Ránézel a körülötted álló orvosseregre, pillantásokkal kommunikáltok, majd ejtesz egy apró bemetszést rajtam. Nem érzek semmit, de a vérem egy pillanat alatt kibugyog, elölti a fakózöld törlőkendőket vörös színével. Tökéletesen hófehér térdeimen ez igazán impozáns látvány- feltételezem, nem viccelődsz rajtam.
Befejezed a munkád, tökéletes pontossággal elkezded összeölteni a szakadt sebet. Megfontoltan, odafigyelve tereled a húsomat a varráson belülre- igyekszel szépen varrni.
Kék szempár mered rám, majd a hozzá tartozó száj megszólal: "ébredj"!
A szemeim felpattannak, csodálkozom, bambán nézek a világra. Nem tudom, hol vagyok, csak egy valamit akarok, suttogok: "vizet"!
Nem kaphatok. Félek.

Csak ezt ne...

Mindenki sajnál, leszegett szemmel fogja meg együtt érzően csontos kezemet, majd halkan, szinte észrevétlenül elsuttog egy "sajnálom"-ot. Én kifejezéstelen arccal bámulok magam elé, azon gondolkozom, vajon miért kell minden ilyen pillanatban a saját hibámmal, önnön problémámmal szembenézni. Nem értem, miért kényszerítenek a lesajnáló, szánó tekintetek arra, hogy magyarázkodjak, eláruljam, mi történt, mi is pontosan a bajom.
"Szorítani fogok"-fogadkoznak az emberek, miközben mindenki tudja, úgyis el fog felejteni. Nyilvánvalóan, ez egy gesztus, számomra viszont egy teljesen felesleges és értelmetlen gesztus. Ilyen alapon minden dolgozó embernek szorítani kéne nap, mint nap- hiszen én -pontosabban velem- is azt csinálom(csinálják), amit kell.
Nem igénylem, hogy rám gondoljanak, nem kell, hogy ujjakat tördelve, megfeszült idegekkel értem szorítsanak. Mindezt össze lehet tömöríteni egy arckifejezésbe, de sokkal inkább egy pár szívdobbanásba. Nekem ennyi tökéletesen elég.

(Én)halál

Mellettem ülsz- csendben szuszogsz,
Élsz, létezel, szerves részét képezed a világomnak.
Fontos vagy- egy jó ideje már, hogy ez áll az arcképed mellett.

Tele vagyok szúnyogcsípésekkel- Te ezt tényként közlöd, majd finom ujjaiddal lassan összekötöd apró, piros pöttyeim sokaságát,
Játszol, szórakozol, természetesen velem, nem rajtam.
Csodálkozol, mikor forró teával köszöntelek,
Elámulsz, mikor magam készítem azt.

Sírok, mindenem sajog.
Fáj, ha rám nézel, velem vagy, vigyázol rám.
Apró pontjaim lángokban égnek, testem elölti a láz.

Felégek, megsemmisülök, a testemben átkozott vérszívóméreg lángol.
Akarlak még egyszer, de már késő.

Felemésztődtem. Vége.

kisegér a télben

Zord időben meg kell becsülni az erőtlen téli napsugarat is- mindig erre tanítottak. Ahogy osontunk a hideg padlón, apró lábunk mindig szörnyen fázott. Télen amúgy is nehéz volt élni- nem volt élelmünk sem, a hatalmas búzászsákokat a szakállas öregúr folyton elpakolta a pincébe, így nem fértünk hozzá. Igazából esélyünk sem volt táplálékhoz jutni, hiszen pár éve a házban-rajtunk egereken kívül- lakott még egy szörnyen gonosz, hatalmas macska is. Féltünk, rettegtünk attól, hogy egyszer ez a macska elpusztít minket.Éppen ezért, sosem mentünk a közelébe.
A szükség nagy úr- mindig erre tanítottak. A jeges időben sem lehet éhezni, az egereknek is kell valamit enniük. A macska tálja elérhető közelségben lenne, ha az az átkozott dög nem feküdne folyton mellette. Mintha csak ránk várna- persze, mi eddig nem mentünk oda. Igen, eddig. Mert most én megpróbálom, kockáztatom magamat a családomért. Nem hagyhatom, hogy éhezzenek- gondoskodnom kell róluk.
A bátraké a szerencse- mindig erre tanítottak. Ezzel a szellemiséggel elindultam a hatalmas, kerek zöld tál felé. Szinte beleremegett a föld, ahogy a macska pihent. Szuszogott, szemei csukva voltak, mégis úgy éreztem, figyel engem. Szaporán szedtem apró kis lábaim, majd elcsentem egy apró kerek micsodát, aminek egészen finom illata volt. A győzelemtől felajzva iszkoltam el a tál mellől, mire hirtelen hátrahőköltem. A macska és én farkasszemet néztünk. Tekintete perzselően éhes volt, robusztus teste elállta az utat előttem.
Ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján- mindig erre tanítottak. A macska leszegte tekintetét, apró mosollyal az arcán megszólalt: A tiéd. Vidd el, nyugodtan! Összerezzentem, és indulni készültem, mire puha mancsával apró testemet körülfogta és ezt mondta: Bármikor gyere, ha éhesek vagytok. Nem hagyhatom, hogy éhen haljatok, különben engem is kidobnak, és én is éhen halok.
Köszönöm- mindig erre tanítottak. Illedelmesen kifejeztem a hálámat, majd elmentem. Nem értettem sokáig, hogy miért hagyott életben. Aztán én is taníthattam valamit az én kisegereimnek.

lépjük át a határokat.

Vesszünk el ketten, együtt a világban.
Fussunk el egészen a piciny Föld peremére, tegyük a talpunkat az éles szakadékra, és vessük magunkat a mélybe. Zuhanjunk métereket, viselkedjünk madárként, szálljunk. Repüljünk el egy zord, sötét erdőbe, keressünk apró, pici zöld tündérkéket, tanítsuk őket nektárt enni, harmatcseppet inni, váljunk apró, pici zöld tündérekké. Szeressünk, éljünk csupán egy teljes napig, majd haljunk meg. Támadjunk fel, ússzunk a pisztrángokkal a heves sodrású patakban, csókolózzunk szüntelen az áramlatban. Mosolyogjunk önfeledten, hozzunk boldogságot az erdőből.
Lépjük át a saját határainkat.

nem adom, nem akarom

Nem adom a kezemet, ha adhatom a szívemet
Nem akarom hallani a Te nevedet.
Nem akarok Rád gondolni szüntelen,
Nem adom a szívemet sem, rabold el.
Nem adom az lelkem bonyolult járását
Nem akarom arcod bódító illatát.
Nem akarom forró kezedet simítani sem,
Nem adom az enyémet, féltem kicsiny szívemet.
Nem akarlak nem akarni,hisz' az enyém vagy már rég
Nem adom a szívemet, hisz' nálad van már rég.

július 29./2010./

viszontlátás öröme

Boldognak tűnsz.
Arcod minden egyes csodálatos szeglete az örömödet sugározza rám. Szemeid sarkában rakoncátlan szarkalábak figyelnek a világra. Önfeledt, boldog időket élsz át, természetes ezt is -mint minden mást- magadnak köszönheted. Többek között azt is, hogy eltűntem az életedből. Messzire költöztem, távol tartottam magam tőled, mert rájöttem, fájdalmat okozok neked akaratlanul.
Sajnálom, hogy elmentem, de a te érdekesben nem tehettem mást. Szeretnélek visszakapni, de tudom, igen csekély az esélye annak, hogy én jövök ki győztesen a harcból. Rámehet mindkettőnk lelke, és tudod, az enyém egy pillanat alatt képes ezer apró szilánkra törni. Mint a csend érzékeny membránját az üvöltő farkas, úgy zúzná porrá a lelkemet az újabb találkozás.
Tudod, ilyenkor jön a bizonytalanság: nem akarlak, akarlak, nem akarlak... nem tudom. Látni akarlak.

Balaton

Izzadó felsőtestek, finoman illatozó lángos, helyenként már-már piruló testrészek és forró napsütés- ez vár arra, aki az elkövetkező pár napját kis hazánk legnagyobb tava mellett tölti, csakúgy , ahogy én tettem tegnap.
Vízicsibe vagyok- nálam ez azt jelenti, hogy igénylem, szükségem van a vízre. Persze ez nem azt jelenti, hogy az öcsémhez hasonló módon húsz perc alatt kitombolom magam a vízben, aztán "kimerültségemben" meglátogatom a parti lángos árust. Nem, nálam ez annyit tesz, hogy kb. három órán keresztül fekszem a sárga gumimatracom tetején, két kezemet a vízbe lógatva, eszméletlen nyugodtsággal .(persze ez csak akkor teljesül, ha az öcsémtől minimum harminc kilométeres körzeten kívül tartózkodom)Imádom, ahogy a könnyen áthatolható selymes vízréteg fedi a testemet, és ezen keresztül pirít le a nap. Ez így mind szép és jó, ám nem várt események bármikor történhetnek. Ilyenek nálunk is előfordultak az elmúlt pár évben: kihízott bikini, elszakadt bikini felső,naptejhiány, jeges vihar és zord időjárás, megégetett kezek, törött csukló és miegymás. Idén az én térdemre kellett vigyázni -ez tökéletes kifogásnak bizonyult (elméletileg!) az öcsém elleni akcióban. Anyáék fennhangon figyelmeztették: "Hagyjad a nővéredet, vigyázni kell a térdére!" Persze, a puding próbája, ha megeszik. És ezt meg is ettük, így idén is jó párszor landoltam a Balaton vizében akaratomon kívül. Bár lehet, hogy enélkül unalmas lenne az életem:)

Inspiráció

Hazafelé azon gondolkodtam, vajon mi inspirál engem igazán. Emlékeim között kutatva rátaláltam rég elveszettnek hitt pillanatokra, hosszú, forró, izzó percekre. Szavakat is láttam, éreztem kimondva és leírva, rég elfelejtett hosszú, fáradtságos szavakat, sok ponttal végződő mondatokat, csodálatos csendeket. Közösnek hitt varázslatos élményeket, átlagos, felejthető éveket. Poros, dohos szagú kora estéket, mosoly illatú szép éjszakákat, és rengeteg borzalmas, elviselhetetlen magányos órát... És akkor rájöttem! Az egyedüllétem, az irracionális, már-már elviselhetetlen hiány nyújt nekem kellő inspirációt a folytatáshoz. Nincs szükségem megnyugvásra, mert akkor a múzsám -feltételezhetően a nyugtalanság- elszáll, és tovarepül egy pillanat alatt.

Délután

Arcomon béke, hajamban ezer napsugár, ajkamon a tükröződő burgundi vörös tető, szemeimben a macskám kacarászó tekintete. Ilyen egy délután nyáron. Egészen addig, míg meg nem érkezel.
Lágy szellő formájában délután, kopogó, titkos zajként éjjel, édes kávéillatként reggel- így látogatsz meg mindennap. Messze vagy, de igazán közel is.
Befurakodsz, láthatatlanul helyet csinálsz magadnak a lelkemben, aztán elköltözöm a szívembe. Most is itt vagy, figyelsz, látsz, örülsz velem az éjszakának, könnyeimet láthatatlanul itatod fel. Forró arcom hűvös kezeddel hűtöd nyáron, télen jeges vonásaimba viszel egy pillanat alatt életet forró voltoddal. Mindenhol Te vagy: a pattogó villanykörte éjjel, a roskadozó szobainas, a levelét hullajtó virág és a porosodó váza. Mind Te vagy.
Délután kergetsz a hűs pázsiton, játszol velem, epret, málnát, cseresznyét kínálsz- persze é elfogadom. Ha éretlen szemet kapok, azt is elveszek, hátam mögé rejtem, majd örök emlékként elteszem.
Mert Tőled kaptam.

doriNorma

Gyermekként az ember azt hiszi, hogy felnőttfejjel mindent másként lehet majd csinálni. Nem számít majd napszak, elkötelezettség, szerelem, háború, szokás se jog. Persze hinni kell, a hit -akármibe is veted azt- fontos. Ha reálisan tekintesz az életedre, rájössz, ahhoz, hogy az előbb felvetett állítást megcáfold, előtte fel kell nőnöd. És nem egyszerű felnőni sem.
Nem egyszerű a manapság elfogadott tökéletlen és valószerűtlen emberi normáknak megfelelni és eleget tenni. Sőt, mindemellett még felesleges is, úgyis mindenki más igények alapján él. Szeretném, ha meg tudnám határozni a saját igényeim és szükségeim által előre felállított normát. A saját egyszerű és hálátlan kis életem által kijelölt utat, amiről letérve bűn, harag és bosszúság kísér utamon. De nem: a doriNormák majd láthatatlanul is fogják a kezemet és ismeretlen ismerősökbe költöznek alkalmanként, hogy bennük és általuk segítsenek engem. Azért jó lenne, ha néha valakibe hosszabb ideig égne a Norma.
Nem akarok vakon, a sötétben tapogatózva lépdelni, botladozni az utamon. Magabiztosan, előretörve szeretnék bejárni mindent, ami lehetséges. Látni az embereket sírni, nevetni, játszani, boldognak, önfeledten kacarászónak és szépnek.
Hívom a "normám".

publikáció

Ismét publikáltam a Somogyi Hírlapban. Íme:

"A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket...", avagy nemzetközi világranglista FAWR íjászverseny Kaposváron


A magyarság történelmében, csakúgy, mint az angolokéban is, nagy szerepet játszott az íjászat. Népünk már évszázadokkal ezelőtt híres volt egyedi és sajátos harcmodoráról, amelyet a mai kor Tell Vilmosai és Robin Hood-jai igyekeznek továbbvinni. Ennek ellenére nehéz az íjászatban nem túl jártas laikusoknak erről a sportról beszélni, csakúgy, mint más ősi eredetű tevékenységről. Azonban ha valaki bekerül ebbe a körbe, az bizonyára megszereti, és sosem felejti el ezt a sportot. Mindezt bizonyították azok az íjászok, akik a múlt hétvégén ellátogattak a kaposvári Tókaji Parkerdőbe, és részt vettek a Kapos Íjász Egyesület nagy múltra visszatekintő, hagyományos terepversenyén.
A verseny előtti héten már javában zajlottak az előmunkálatok: az egyesület tagjai az erdőt tisztították, célokat helyeztek el, a könnyebb tájékozódás érdekében szalagokkal jelölték az útvonalat. Mindeközben készültek a díjak, az oklevelek, a külön meglepetések is. Az egyesület tagjai, az elnök, Fehér János vezetésével készítették a pályát a kétnapos, már-már hagyományos íjászverseny helyszínéül szolgáló erdőben.
Szombat reggel kezdetét vette a kétnapos verseny. A terep természetesen idén sem volt egyszerű: míg tavaly a hatalmas, elviselhetetlen hőséggel kellett az elszánt íjászoknak szembenézni, addig idén az előzetes viharok, esőzések okozta károk jelentettek nagyobb akadályt. Ennek ellenére a megmérettetésen tizenkettő egyesület vett részt, köztük kiemelkedő teljesítménnyel a Kapos Íjász Egyesület. A verseny fényét emelte többek között az, hogy az idei terep világbajnokságon (ami Visegrádon kerül megrendezésre) résztvevő válogatott kerettagok közül többen ellátogattak Kaposvárra versenyezni. Nemzetközi verseny lévén a biztonságtechnikai ellenőrök, más szóval a bírók sem maradhattak el: a terepet Fehér János és Vidéki István biztosították. Ők ketten figyeltek a verseny tisztaságára, és állandó jelleggel őrizték a terepet, néhol - szükség esetén- korrigáltak, javítottak az előre megtervezett úton. Hosszú várakozás után, három óra felé érkeztek az első, igencsak éhes és fáradt csapatok a táborhelyre. Ebéd, és kaposvári ismerősök várták őket (talán ennek köszönhetően járnak vissza évről évre). Miután az összes csapat leadta a beíró tömbjét, az egyesület "pályaátépítő" brigádja kivonult az erdőbe, és átkarózta, átmérte a távokat mind a 24 célon.
Elindult a második nap, kicsit fáradtabban, kimerültebben, ám annál nagyobb lelkesedéssel az íjászok részéről. Míg szombaton a jelöletlen, általában kicsivel rövidebb távokat lőtték, addig vasárnap a jelölt, helyenként 50 métert meghaladó távokat kellett teljesíteni az íjászoknak. Hamar beérkeztek a csapatok, ezáltal hamar kiosztásra kerültek a díjak, oklevelek, különdíjak, jutalmak és apró meglepetések. A megérdemelt jutalmak kiosztásával és tombolasorsolással zártuk le a kétnapos kaposvári versenyt.
Úgy gondolom, hogy külső, nem kaposvári versenyző szemmel lehet igazán reális képet alkotni az egyesület versenyéről. Az egyik ismert, íjászok által kedvelt weboldalon Gombor László (aki szintén lelkes íjfeszítő) a következőt írja versenyünkről: "A somogyi betyárok kitették a lelküket, hogy a róluk kialakult kép változatlan maradjon. Az maradt. ". Azt hiszem, ez kellően nagy elégtétel ahhoz, hogy azt állíthassam: elégedett lehet az egyesület, jó minőségű, kellemes és biztonságos versenyt biztosítottunk az összes versenyzőnek.

satilevelek

Szeretnék megosztani mindent Veled, amit csak lehetséges. Az eddigi, és a későbbi életemet is. Nem szeretném, ha elhagynál, porba tipornál, kizsigerelnél. Bízom benne, hogy nem ezt teszed majd, bár az eszem azt súgja álljak meg itt és most. Amíg még nem késő.
De mi történek, ha nem állok meg időben? Ha majd kicsúszik minden a talpam alól, eltűnik a boldogság, a nyugalom, és helyettük félelem és zavarodottság költözik a lelkembe... és én megint nem tudom, mit csináljak.
Akkor és ott segíts majd.

bátorság kellene...

Csak azt bánom, hogy nem vagyok elég bátor. Nincs elég vakmerőség bennem ahhoz, hogy higgyek bennünk. Nincs elég erőm és kitartásom ahhoz, hogy akármit elhiggyek rólunk.
Bátornak és önfeledten boldognak kellene lennem melletted, de én még attól is félek, hogy valójában ki vagy. Persze Te is hibás vagy: miért nem mondod, mit akarsz. Azt hittem, nem kell majd kérnem hasonlókat, bár titkon tudtam...
Mondd, miért nem vagyok elég bátor? Mit tegyek, ha le szeretnék ugrani a szikláról, de félek, vajon mi vár lent, a hegyek alján és tartok attól, hogy sosem mehetek vissza a hegytetőre?
Kérlek, ne kímélj. Inkább hagyj el, minthogy kábíts.

barátságból szerelem...

Megismertelek. Mintha tegnap lett volna: magas, erős férfi voltál, én az ajkaidat néztem, ittam szavaidat. Emlékszem, együtt mosolyogtunk, és te a szemembe néztél. Megbabonáztál. Nem érdekelt a külvilág, erős védőburkot képeztem magam köré. Ez a vékony hártya védett meg a támadásoktól, amit érted kaptam. Kiszűrtem a kritikákat, a sanda mosolyokat, a kíváncsi tekinteteket. Vitatkoztunk, diskuráltunk vágyakról, álmokról, világról, művészetről, szerelemről és magunkról.

Összebarátkoztunk. Bíztál bennem, érdeklődtél irántam, vágytál arra, hogy beszélhessünk. Mégsem beszélhettünk a szó szoros értelmében, hiszen csak írtam neked, róttam a sorokat és vártam a véleményedet. Nem veszekedtünk, tiszteletben tartottuk egymás véleményét. Aztán először leírtam a bűvös szót: szeretlek.

Beléd szerettem. Változott a szám, személy, már egyes számban kell beszélnem. Vágytam rád. Mindenképpen látni akartalak, kisírtam magamból a csalódottságomat. Tudtam, hogy messze vagy, de mégsem akartalak elveszíteni...

Aztán fogytak a sorok. Már a végét jártuk, de nem adtam fel. Ez az örök harcom, amit kijelöltek nekem. Ebben biztos vagyok.

És most itt tartok. Az egészet elkezdem egyes szám első személyben elölről...

Ahogy tetszik

Ahogy az időjárás, úgy a szívem is melegszik.
Ahogy a gyerekzsivaj a játszótéren, úgy a háború is felerősödik.
Ahogy a poros, háborúban őrlődő katona, úgy vágyom én is a gyengédségre.
Ahogy a tovaszálló madarak, úgy szeretnék én is szabad lenni.
Ahogy a kék tenger örvénylő morajlása a part mellett, úgy hallatom a hangom én is.
Ahogy az új könyvek ujjszaggató lapjai, úgy bántalak én téged.
Ahogy a kacagó kisgyermek felnőtt férfiú lesz, úgy változom én is.
Ahogy a forgó világ folytonos mozgása, úgy szeretnélek megszokni téged.
Ahogy a börtön rabja a szabadságra, úgy vágyom én rád.

június 26./2010/

álmodtam??

Nem tudom, mi történt. Álmodtalak? Vagy valóban létezel? Lassan bekúsztál az életembe, egyre többet tudsz rólam. Nem láttalak még soha, képek alapján ítélkezem feletted, és mégse bánom. Én nem hazudok: hirtelen nem tudom, ki vagy, és miért vagy. Akár lehetnél egy újabb büntetés a márciusom miatt, de lehet, hogy éppen a szerelem miatt kapok új lehetőséget. Veled, vagy nélküled.




Haladok a regénnyel. Egyre biztosabban érzem, hogy jót teszek majd a karaktereddel. A sorsa a kezemben van, és nem hagyom meghalni. Még mindig fontos nekem, én akarom őt.Szeret(t)em, és soha nem fogom elfelejteni. Ez lesz az én emlékiratom.
Szeretlek.

out of control

Van olyan pillanat, perc, óra vagy éppen nap, amikor olyat teszel, amit azelőtt soha. Szétszakítod, kirepeszted a saját világod különleges, erős és addig áthatolhatatlan burkát, és kiszabadulsz. Vörösre lakkozod a körmeidet, szádat gondosan fested, ügyelve arra, hogy csodás formáját megőrizze. Szőke hosszú hajadat feltupírozod, lófarokba kötöd magasan a fejtetődön. Kedvenc, vörös színű ruhádat magadra öltöd, magassarkú lakkcipőbe bújtatod sima, szőrtelen lábad. Kilépsz az ajtón, kis táskádat a hónod alá szorítod, mire észreveszed, hogy szemerkél az eső. Berobbansz a rád várakozó taxiba, és belenézel az alkalmi sofőröd szemébe. Aztán rájössz: fogalmad sincs, hogy hova mennél.

tűzoltó s katona

Mit gondolsz, mit érez a tűzoltó, aki életét feláldozva veti magát érted a tűzbe? Vajon mennyit számít akkor a szerelem? Minden bizonnyal, semennyit, hacsak nem a a tűzoltásba vetett örök és vak szerelemről beszélünk. Ma nem egy tűzoltó érintette meg a lelkem és a fantáziám írást vezénylő részét, hanem egy rendőr. Hogy konkretizáljak, egy tanuló, újonc rendőr.
Lőgyakorlatot tartott egy középkorú, tapasztalt, erős férfi három másik társának: ketten terepnadrágban, rendőrségi pólóban, védőmellényben, a másik férfi pedig civil ruhában volt. Én csak szemléltem őket távolról, biztonságból. Rövid, párszavas utasítások által értették meg egymást, és lopva figyelték a másik tekintetét. Kezdetben azt hittem, mindannyian kezdők, hiszen a másik érzései felé furcsán viszonyultak, de aztán láttam, hogy a tapasztalatlan társuk kíváncsi. Érdekli, szemléli a többieket, feszegeti a határokat. Próbál alkalmazkodni, tudja, hogy mi a kötelessége. Néha szelíden, hatalmas szemekkel hátrapillantott, élvezte, hogy a tekintetemben fürödhet. Elképzeltem magam a helyébe: több ezer élet, áldozat, sérült ember terhének súlyával a hátamon, újoncként rangért harcolva. Együttérzésképpen kaphatott volna egy puszit...:)

anonymus

Száraz, fehér, erektől duzzadó dagadt bokám világított ki kora reggel a takaró alól. Vörösre festett körmeimet csodálta éppen egy apró pók. Gondosan körbejárta a nagylábujjamat, lágyan csikálta a talpamat. Álmomban, elernyedésemből hirtelen erőteljesen és kényszeresen összerándultam, a tudatalattim érzékelte csak a pókot. Hűvös szél fagyasztotta le a lábamat, a talpam önkénytelenül hámlott, és vörösödött a szellőtől. Minden jelezte, hogy eljött az ideje a felébredésnek, a megvilágosulásnak. Keserű szájízzel léptem az előzőleg lekörömlakkozott régi, poros szőnyegemre, majd tovább támolyogtam, egészen az ablakomig. Karikás szemeim, kócos hajam, és gyönge, cserepes ajkam látványa tárult a szobanövényeim elé. Egy erőteljes, határozott mozdulattal elhúztam a sötétkék függönyt, és belenéztem a felkelő napba. Felhők védelmezték a tekintetem elől, erős pajzsként álltak ellen a támadásomnak. Minden erőmet összeszedve igyekeztem koncentrálni, hátha megenyhül a védőbástya, és betekintést nyerek a nap látványvilágába...

folyt.köv.

válasz a leveledre- please, remember me

Azon gondolkozom, vajon hogyan emlékszel rám? Mi az, ami a legmeghatározóbb számodra az egész személyiségemben? Minden bizonnyal, erre sosem kaphatok valós és tökéletesen őszinte választ. Nem tudom, mi üthetett belém, hogy ismét ilyeneket kérdezek. Nem fenyeget olyan vészesen (...) az elmúlás veszélye, nem érzem bizonytalannak, kilátástalannak az életemet, mégis felmerült bennem ez a kérdés. Tudom, távol kerültél tőlem, mint mindenki más. Sajnos, te hamarabb, mint a többiek, pedig sokak közelségét lecserélném a tiédre... Kérlek, emlékezz rám úgy, ahogy én szeretném: porosan, fáradtan, a harctól kimerülve, félig lehunyt szemekkel, kiszáradt, cserepes ajkakkal, hófehér, néhol felsértett bőrrel, szakadt, mocskos, használt ruhában, csapzott, lógó, gubancos hajzuhataggal, valósan, kicsit sem valótlanul, őszintén, és boldogan. Emlékeztesd magadat, hogy te ki voltál, amikor velem voltál, és bocsáss meg magadnak. A megváltás erejével térj aludni, és sose bánj, semmit. És ha kérhetném: amikor az éjszaka elér minket, és felerősödnek az erdei zajok, és a kisgyermek egy utolsó esti imát dörmög el, akkor is, ott is, emlékezz!
">

emlékiratok

Már megint a hófehér, hatalmas, robusztus falnak beszélek- rólad. Mondd, miért nem lehetne, hogy kivágjuk a történetből az üres, ám annál fájdalmasabb részeket? Még nem tudom, hogy fogok rád nézni akkor reggel. Nem akarok találkozni a tüzes és vágyakozó tekinteteddel, mert tudom, hogy a saját pillantásom elárul engem... Megmutatja, mit érzek. Főleg, az emlékiratok miatt. Emlékszel, beszéltem arról, hogy az emlékirataimban megemlítenélek, ha lehetne. Most, ebben a szent pillanatban azt hiszem, hogy az egész világ tudomást fog szerezni a Titokzatos Szeretőről. Csak -rajtunk kívül- senki nem tudja majd, hogy ki is vagy valójában.
Majd kiemelem az őrülten forró kezedet. Magadra ismersz majd, de akkor már késő lesz.

nyár- búcsú a tizediktől

Újabb iskolaévet zárok le. A tizediket. Röviden összeszedem ennek az évnek a legemlékezetesebb pillanatait, amiket mélyen őrzök a szívemben, emberekkel, illatokkal és ízekkel együtt.

Legelső: Szeptember. az első tanítási nap, két új osztálytárssal. Majd év közben még kettővel. Az új, már közel sem ismeretlen lassú, és fokozatos megismerése éltetett akkor.

Legmegrázóbb: November . a Miki. Emlékszem, nagyon boldog voltam, mentem a Mamihoz. Zenét hallgattam odafelé, szinte hangosan dúdoltam az utcán. Megmásztam négy emeletet, ekkor megláttam Mamit az ajtóba, csípőre tett kézzel, az egyik kezében egy használt papír zsebkendővel. Ekkor már tudtam, hogy baj van. Aznap éjjel nem aludtam, csak Érte sírtam

Legeseménytelenebb és Legszürkébb: December. Nem történt semmi, mindenki csak várt, hogy vége legyen a rémálomnak. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen is megtörténhet, vártuk a megváltást, amit nagyon gyakran virág formában ajánlottunk Neki.

Legangolosabb: Január. Majdnem mindenhonnan angolosan távoztam, szavak nélkül kommunikáltam az emberekkel, és zavarban voltam, miközben továbbküldték az angol OKTV-m.

Legbüszkébb: Február. A Somogyi-s újságcikkem. Visszalapozva a "késedelem" címszó alatt találod.

Legszerelmesebb:Március. Amikor azt hittem, belehalok a kétszavas SMS-ekbe. Úgy hiányoztál, hogy képes lettem volna gyalog eléd menni, de igyekeztem letagadni. Majd az emlékirataimban újra felelevenítem a szerelmünket.

Legizgulósabb: Április. A kiállításom előtti hasmenéses -hányós történet miatti aggodalmaimat átsugároztam a családomra, majd a Helikoni Ünnepségeken izgultam magam halálra. De megérte, mert a legjobb női kar tagja lehetek.

Legambivalensebb: Május. A balesetem utáni pár óra sírás, telefonos beszélgetés Anna-val. Ez volt a rosszabb, a jobbra szívesebben emlékezem. Az egyértelműen Ausztria a fiúkkal. A barátság átalakulása kölcsönös bizalommá, a nevetések átalakulása hosszú, ám annál tartalmasabb összenézésekre. Amikor a tekintetek találkoznak, és szavak nélkül is tudod, szeret.

Legismeretlenebb:Június. Egyenlőre még ismeretlen. Ígérem, ha eltelik ez a hónap, kitöltöm ezt a leget is.


Nem szeretek iskolába járni, de kétségkívül suli nélkül unalmas lenne az életem. Najó, élet-kezdeményem:)

sétálunk?

Mit szólnál ahhoz, ha sétálnánk egyet? Én arra gondoltam, kigyalogolhatnánk a folyópartra, aztán majd meglátjuk, merre tovább. Be kell vallanom, hogy minden részletét gondosan megterveztem: kisétálunk, te erősen tartod a markodban a tenyerem, majd önfeledten, minden gondunkat hátrahagyva feküdnénk a nedves fűben és egymást néznénk. Egész nap ezeket ismételgetnénk, boldogok és iszonyúan pazarlóak lennénk. Kárba veszne egy nap és rengeteg perc. Na, megyünk?

Persze lehet, hogy azt válaszolod, nem. Ne aggódj, akkor sem leszek csalódott, csüggedt sőt szomorú sem. Viszont valamivel szembe kell nézned az elutasításod után: többé nem kellesz majd. Soha többé nem kérem majd, hogy vigyázz rám, hogy óvó szemeiddel őrizz engem. Azután már nem érdekelsz majd.

"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg..." (J.A)

Szex és New York 2.

Ritka és kivételes esemény történt velem a mai napon: moziba mentem, Anya ötlete alapján, miszerint "gyereknapon mindenki megérdemel egy kis kényeztetést" .Nem túl gyakran járok moziba, mivel sokkal kényelmesebbnek és nyugodtabbnak tartom azt, ha otthon, egy bögre kávé vagy kakaó mellett nézhetem végig a kiválasztott filmet. Azt hiszem, hogy a kezdő félig felnőtt jelző tökéletesen jellemzi a saját magamról alkotott képemet. Nem tartom magam elég érettnek egyedül, felelősségteljesen élni, de azt hiszem, egyéb dolgokban jól haladok...De persze, attól függetlenül, hogy nem érzem magam, a szó szoros értelmében, gyereknek, elfogadtam az invitálást. Négy barátnőm- Carrie, Samantha, Charlotte és Miranda- társaságában néztem meg a filmet, amiben egy rövid időutazást tettünk Abu Dhabi-ba. Kalandoztunk a Közel-keleten, pasiztunk, és persze-ahogy azt eddig megszokhattuk- vásároltunk ill. luxuskörülmények között éltünk közel egy hétig. Ja és járunk rendőrségen, szexeltünk a vízparton és partyztunk. Azt hiszem, annak aki még nem látta a filmet, nem árultam el annyi mindent, inkább csak a részleteket. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne nevetne, kicsit pikantériázni, szórakozni és megismerni Abu Dhabi pasikínálatát!

mindent elrontasz

Köszönöm szépen! Már megint nem vagyok képes koncentrálni és a munkámra figyelni- persze miattad. Összezavarsz, belerondítasz a kicsiny és tökéletlen világomba. Borzasztóan haragszom rád ezért. Nem fogom felfedni kiléted, hiszen úgyis érzed- ez valós, én neked szól. Sosem fogom megérteni, hogy miért kell szétzilálnod engem? Miért nem elég, az, hogy rám nézel? Ha képes lennél önuralmat tanulni, minden bizonnyal már rég nem is hallottál volna rólam. Önuralom. Cöh...

keere

Egy ideje már fontosnak tartom, hogy nevessek. A megnevettetésemmel általában nincs probléma, kifejezetten szeretem, ha valaki próbálkozik. Be kell vallanom, abszolút nincs nehéz dolga annak, aki ezzel próbálkozik. Nos, hasonlóan sikeres vagy Te is a megnevettetésemben. Minden szavad célba talál, sőt általában a fantáziám és a képzeletem határait súrolja. Egy hétig mindig boldog vagyok Veled, vagy melletted. A Veled mindenképpen túlzásnak hangozhat, hiszen nincs köztünk semmi... azt hiszem. A melletted a tökéletes szó, hiszen egész héten igyekszem a közeledben lenni, és várom, hogy ismét boldog lehessek. Szeretem, amikor kijavítasz, kinevetsz, rajtam szórakozol. Nem igazán sért az sem, ha éppen nem tudom eldönteni, hogy gyermeki komolytalansággal vagy tökéletes komolysággal igyekszel mosolyt csalni az arcomra. Ne változz meg, kérlek! Így vagy tökéletes minden olyan embernek, akinek szüksége van a nevetésre. Csakúgy, mint nekem.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez így elég direkt, de nem érdekel. Minden bizonnyal, sosem veszel majd tudomást erről az irományról, hiszen nem érdekellek...
A saját tökéletességeddel igyekszem majd megköszönni Neked a sok mosolyt és hangos kacajt. Remélem nem csak ezért lehetek majd hálás...


(Szóval Keere, ez az eredeti verzió. Mint látod, abszolút nem alakítottam rajta semmit. )

emlékezz rám!

Öt teljes napot töltöttem negyven kisiskolással és három barátommal Ausztriában. A német nyelvismeretemnek köszönhetően kellően jól eltájékozódtam Bécsben, csakúgy mint Baden-ben. Az időjárás viszont nem a terveim szerint alakult: viharos jellegű széllel, esővel és fagyos hideggel kellett nap, mint nap szembenéznünk. Persze a mosolyunk nem fagyott az arcunkra: minden nap rengeteget nevettünk, és az estéket (khmm...) is együtt töltöttük. Voltunk állatkertben, vízesésnél, útszéli kastélyban, kerestünk követ a folyóban, alvást imitáltunk, kebap-oztunk, németet és angolt kevertünk, hasat karmolásztam (hm...), eláztunk, bohócot rajzoltunk. De ez még nem minden. Sőt: talán a legfontosabb, hogy élveztük.

"Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.

Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem"
(Children of Distance)

ismeretlen múzsa

Egy meleg, vörös pulóvert és egy fekete ballonkabátot húztam fel. Biztosan éreztem, hogy rossz idő lesz. A derékig érő barna hajam össze kellett volna kötnöm- erre bírtam gondolni, ahogy belecsapta a szél a fürtöket az arcomba. De aztán minden bajomat elfelejtettem, mikor megláttam Őt. Először csak az illatát éreztem, majd amint ez a kellemes illat kezdett elillanni, felpillantottam, és az arcom robbanásszerűen ütközött az övével. Hosszú barna hajának vége vörösesen csillogott, csodás szemei borostyánszínben játszottak. Magas termetű, szép fiú volt. Az arca angyali, a mosolya viszont ördögi. Nem valóságos mosollyal nézett a világra, hanem valami más bujkált az arcán. Nem tudtam rájönni mi. Talán félelem.

- Sajnálom. - csak ennyit mondott.

Zavartan lépdeltem tovább, azon igyekezve, hogy el ne essek. Nem hiányzott volna, hogy még egyszer lássam. Tisztában voltam vele, hogy felkavart volna. Akkor már biztosan idiótának tartanám magam, a képzelgések miatt. Nem ismerem, és ezt sajnáltam a legjobban. Most már a legkevésbé sem bántam, hogy nem Kimmel jöttem reggel. Boldog voltam, mert elhittem, hogy angyalt láttam. Érzéki csalódás- ezzel nyugtatgattam magam, miközben nem tudtam elfeledni. Egész nap ő és az arca járt a fejemben. Lehetetlenül álltam a tények előtt miszerint, csak arra bírtam gondolni, hogy meg kell tudnom a nevét. Bármi áron.

csók a nyakamra

Fejhallgatóval a fején ült a lány átszellemülten az ágyon. Elmélyülten hallgatta a zenét, miközben finom mozdulatokkal lakkozta a körmeit vörösre. Amint ezzel végzett, máris nekilátott, hogy meztelen testét bekenje a testápolójával. Lágy, erotikus mozdulatokkal masszírozta magába a sűrű krémet. A megszokottól eltérően, most nem volt zavarban, hiszen rajta és a zenéjén kívül nem volt senki a szobában.
Lágy, meleg ajkakat érzett a hátán. Meglepődött, nem várta a férfit. A csókot adó férfi egyre feljebb haladt, közben kezével átkarolta a lány derekát és magában nyugtázta, hogy a lány nem visel semmit. A csóközön végre a lány nyakára zúdult. Mélyen beszívta az illatát, majd apró, piciny csókot lehelt rá. A lány elmosolyodott, lassan lehúzta fejéről a fejhallgatót, megfordult és meztelen testével átölelte a férfit. Egymásra mosolyogtak, majd a férfi felkapta két karjába a lányt, letette az ágyra és magukra zárta az ajtót. Aznap este tényleg csak ők voltak abban a szobában.

Sweet dreams are made of you

"Sweet dreams are made of you
But who am I to disagree?"

Ha lefekszem, nem alhatok, mert teljesen óvatlanul beleszöksz a fejembe. Belefészkelsz a gondolataim sűrű ösvényeiben, egy legyintéssel tovarepül álmos kedvem. Szétzilálsz, nem hagysz nyugodni. Nem tudom, jobb lenne-e ha nem lennél, de attól tartok, nekem ez jelenleg a legjobb. Megadhatsz nekem mindent, amire vágyom.
Mikor végre elaludnék, te máris ott termesz, de ezúttal nem ébresztesz fel. Aljas módon behálózod magad az álmaim közé, kezedbe veszed az irányítást a tudatalattim felett és mindent összezavarsz. Édes, forrón ölelő álmokat kreálsz-persze a te főszepeléseddel. Élvezed, hogy másnap reggel kócos hajjal, zilált külsővel ébredek fel és közben megint csak rád gondolok.

a bűnös börtönőr

A mai napig pontosan emlékszem a férfi arcára: szemeiben a feszültség apró szikráit véltem felfedezni, szemöldöke komoran keretezte az arcát, szája lefelé görbült, minden szomorúságát elárulta. Mikor izmoktól dagadó vaskos karjával megfogta a kezem és durván odalökött a falhoz, még akkor sem láttam változást az arcán. Ugyanolyan egyszerű és komor arc nézett rám.
Azt a napot sem nehéz felidéznem mikor ugyanez a férfi - bizonyos értelemben-megmentette az életem. Az egész város tiszta mocsok volt, ezt még a börtön rácsain keresztül is lehetett látni. Ideje volt már egy kiadós zivatarnak, mindenki ezt mondogatta a környéken. Ez a kegyetlen vihar pont azon a napon készült kitörni. Egyre sűrűbben estek be az esőcseppek az ablakon keresztül és egyre inkább nőtt a kintről beszűrődő zajok mennyisége. Ekkor jött a szenvtelen börtönőr: megrángatta a karom, és én földre rogytam. Ő mit sem törődött ezzel, rám nézett és húzott a földön. Az arca még mindig teljesen egyszerű és érzelemmentes volt. Kivonszolt a tömeg elé, s éreztem, tetőtől talpig átáztam. Akkor már úgy sem számított: a kivégzésem napja volt ez. A felbolydult, zaklatott tömeg szinte őrjöngött. Mindenki azt hitte, hogy én vagyok a gyilkos; rajtam kívül senki sem tudta, hogy ártatlan vagy.
A hóhér a nyakamra húzta a kötelet, majd felolvasott valamit. Erre nem voltam képes odafigyelni, teljesen össze voltam zavarodva. Ekkor odalépett hozzám a börtönőr, gyengéden és láthatatlanul megsimogatta megkötözött kezeimet. Nem sírtam, nem üvöltöttem, nem volt miért kínlódnom. Hátrált egy lépést a hóhér, majd erős kezeit a nyitókarra helyezte és egy határozott mozdulattal meghúzta azt. Készültem a halálra, de meg kellett lepődnöm: nem haltam meg. Nem értettem miért, mikor aztán megláttam a börtönőrt, aki karjaiban tartott. A nép őrjöngött, mikor a börtönőr kitágította a kötelet, belebujtatta a fejét, erősen megszorított és velem együtt beleugrott a nyitott gödörbe, ahonnan sok száz bűnös lélek távozott a Pokolba.
Akkor és ott mi együtt távoztunk a földi lét göröngyös mezeiről. Én a Mennyországba, ő a Pokolba.