Megtervezett pillanatok egy kávézó elött

Vajon van megtervezett pillanat? Van olyan valaki, aki figyeli a gondolatainkat, a tetteinket és ösztöneinket, és ezek által belesodor bennünket egy pillanatba? Van olyan, aki befolyásolja az életünket?

Mennék, de még maradnom illene,
maradnék, de már mennem kéne,
várnak rám máshol, ahol igazi a szeretet,
úgy vágyom én azt, mint koldus a kenyeret!

Vajon ezek után nem kereslek többé? Ugye sikerül kitörölnöm mindent, ami hozzád köt, mindent ami fogságodban tart? Ugye azért néha gondolsz még rám?

Megint eltelt egy nap nélküled

Este van, sötétedik, pedig még csak nyolc óra múlt. A kezemen minden lélegzetvételkor táncol a libabőr, a szobában hűvös, száraz levegő terül szét, mint a kámfor. Vágyom valamire, törhetetlenül, de nem tudom megmondani, mi az. Nem tudom szavakba önteni, csak azt érzem, szorít és egyre csak lüktet bennem. Az óra hangosan üti a felet, és én még mindig csak az ágy szélén ülök. Nézem a sötétséget, keresem benne a világosságot, a szemedet, a karodat, a meleg szívedet.
Téged kereslek az óra minden ütésében, a levegő minden illanásában, a radiátor kattanásában, a tárgyak mozdulatlanságában. Megint eltelt egy nap nélküled.

Nehéz eset vagyok, ugye szerelmem?

Azt hiszem, nehéz eset vagyok. Igen, biztosan, hiszen többször hallottam már, hogy ezt mondtad, például amikor rajtad feküdtem, és te kesernyésen felültél, félresöpörve magadról, vagy tudod, ott abban a szűk kis szobában, ahol először mondtam azt, nem tudom mi legyen, nem tudom hogy legyen. Igen, akkor te csak annyit mondtál, kedvesem, nehéz eset vagy. No de biztosan nem a súlyomra gondoltál, abban lett volna egy kis igazság. Tényleg, igazán nehéz volt eldönteni mit együnk, na.

Tudod emlékszem arra, amikor legelőször találkoztunk. Hát... mit ne mondjak, nehéz eset voltam már akkor is. Foggal-körömmel tiltakoztam a szavaid ellen, miközben azok láthatatlan méregként oldódtak elmémben. Hazamentem, és te jártál a fejemben. Nem, nem is jártál, inkább fel-s alá szaladgáltál, mint valami őrült. Ah, ezt valahogy ki kellett vernem a fejemből... gondolkodtam, mivel űzhetném el azt a tátongó lyukat, amely emléked fedi? Telefonomért nyúltam és -igen körmönfontan és meglepően- felhívtalak. Volt kedved találkozni, sokat találkozni, aztán megtaláltuk egymást, én téged, te engem, sokat, nagyon sokat találtunk, akarom mondani találkoztunk.
Egyszer csak elhallgattam. Rettegtem. Nehéz eset voltam. Nagyon nehéz eset, mert tudod, megijedtem tőled. Na nem azért mert nagy darab voltál, hanem azért mert... nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy nem voltál kicsi.

Aztán sokat bolondoztunk, de könyörgöm, ki nem, hát fiatalok voltunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem viccelődünk manapság sokat, de hát már nem tizenhét évesek vagyunk, kikérem magamnak, már elmúltam tizennyolc is. Te meg húsz vagy, vagy mi a szösz (öregember). Szeretek rajtad nevetni, de tudod, amikor te csinálod ugyanezt, akkor előjön a nehézesetségem. Hirtelen olyan nehéz eset leszek, hogy el sem bírod. Mert akkor úgy érzem, utálsz. Utálsz is, mi? Biztos utálsz. Tudom, hogy utálsz...

Tudom, már a fejedet fogod megint... nehéz eset vagyok, tudom, nem kell ám minden sóhajoddal az orrom alá dörgölni. De engem nem érdekel mennyire vagyok nehéz eset: nekem te kellesz, így, könnyebb esetként.

Majd kiegyenlítjük egymást.

( Nem tudom milyen felindulásból, de végig Tomi és Eszter járt az eszemben, miközben írtam. Nekik ajánlom szeretettel.)

Elmúlás

Vannak pillanatok az életben, amikor számunkra kedves embereket kell elengednünk. Van, hogy az élet ennél is kegyetlenebb: a búcsúzást olyan módon nehezíti meg, hogy végig kell néznünk tehetetlenül, ahogy elmegy az, aki annyira sokat jelent nekünk. Mindvégig a szemünk előtt pereg le az, hogy az élet mennyire mulandó, milyen gyorsan leszünk fiatalból öregek, mi is az elmúlás valójában. A legszomorúbb az egészben, hogy miután végignézzük, ahogy sorsok érnek véget és szakadnak meg, úgy egyszer az is el fog menni, aki nekünk a legfontosabb. És akkor már nem tehetünk majd semmit. Csak várhatunk, arra, hogy felébredjünk az álomból. Ez az ébredés a saját halálunk lesz.

(Ehhez a bejegyzésemhez egy dalt ajánlok, hallgassátok szeretettel és őrizzétek!
http://www.youtube.com/watch?v=iT88jBAoVIM&feature=autoplay&list=HL1334078155&lf=mh_lolz&playnext=2 )

Magányomra

Néha, mikor magányos vagyok, arra gondolok, bárcsak lenne valaki, akinek a szeretetében biztos vagyok. Valaki, aki mellett nem kell félnem, akitől megkapom mindazt, ami a világból már nagyon kiveszett, ami mindenki szívében hatalmas űrt hagyott. Ilyenkor keresek egy fényképet, ahol nagyon boldog vagyok. Egy olyan fényképet, amely elkísérhet örökké a boldogtalanságom és a magányom mellett.

Alattam a legyőzött férfi

Mindegy, hogy honnan kezdtem, hogy hol tanultam, hogy kivel bűvészkedtem először. Csak az számít, hogy most milyen jól csinálom, és hogy neked ez mekkora örömöt jelent. Mert öröm nélkül az életünk halovány, sivár, egyenletes maszlag, amelyet ajándékba kaptunk, de ki sosem bontjuk. Valahogy úgy vagyok ezzel az örömszerzéssel, mint az öreg, bölcs emberek. Azért igyekszem örömet okozni, hogy megtanuljam, milyen a boldogtalanság. Azt hihetnéd, hogy most arra gondolok, ha nekem nem okoznak örömet, boldogtalan vagyok. Nem, ez így nem igaz. Abban a pillanatban, hogy megérzem, nem akarnak nekem örömöt szerezni, elszomorodom. Elszomorodom, mert boldogtalan lettem.

Elszomorodom. Testem kis, parányi örömgolyóvá gyullad, összeszedem minden erőmet, és a föld minden tüzével letaszítom a férfit, aki mindig örömöt szerez, és megtorlom az összes boldogtalanságot. Mellette nem vagyok boldogtalan.