Poetica licentia

Zúg a harang mélyeket,
az utolsó szabadságért zeng.
Tiszta, hűs szellő jár- kel,
A szabad akarattal suhan el.

Lehetőséged volt- nem kell a menyegző,
A tor néha jobb, mint a fejkötő.
Csak merj, és érints,
Engedd, hogy legyen kincs.

Merj felvágtatni a dombon,
Haragvón állíts meg a harangot, ha kondul.
Állj minden rossz útjába,
Szökjön harag szíved tornyába.

Vállald a feketét, ha mindenki fehér,
Tedd meg a lépést, mindennel felér.
A szabadságod semmiért,
A becsületed magadért.

(megjegyz.: cím: költői szabadság, latin)

Zátonyon

Csendben, halk léptekkel belépsz a szobába, s ott találod őt az újonnan vásárolt kanapé párnái közé süllyedve. Lágyan, gyengéden lehajolsz hozzá, gyermeki arcát két kezed közé szorítod, a szájára egy apró csókot lehelsz. Hatalmas, barna szemeivel felnéz rád, szemében tiszta aggodalom tükröződik. Megszólalna, szája nyílni készül, de te nem hagyod, mutatóujjad finoman, de meglehetősen határozottan az ajkaira helyezed. Sóhajtasz, majd egy pillanat múlva már a konyhában kutatsz élelem után. Ekkor magadban nyugtázod, hogy már megint nem főzött semmit. A hálószoba felé veszed az irányt, lépteid nyomán elszórod a kabátod, a kesztyűd s a kalapod. Tökéletesen körvonalazódik a terrakotta padlón az út, amit kiépítettél a ruháidból. A mindennapokból hazatérve megmosod vanília illatú szappannal a kezed. A munka mocskait ezzel a mozdulattal próbálod távol tartani a békés otthontól.

A levegő minden egyes molekulájában a köztetek lévő feszültség izzik. A feszült, idegtépő csendet a macska töri meg: élesen, akaratosan nyávog, éhség gyötri. Nem érdekel-, gondolod magadban, majd eltűnsz a hálószobában.

Éjfél van. Felkelsz azzal a reménnyel, hogy azon az estén ismét férfi lehetsz. Gondosan meggyőződsz arról, hogy Ő alszik: szemeddel látod a takaró alatt domborodó tökéletes és lágy női testet. Kissé bizonytalanul, ügyetlenkedve nyakkendőt kötsz. Nem szokásod így kiöltözni, de most szükségét érzed. Szeretnél elmenekülni a hétköznapok monotonitásából, a kegyetlen megszokásból, ami felfal és nem hagy nyugodni. Üvöltenél, ordítanál, csak minél hamarabb kerülj ki ebből a zátonyra futott kapcsolatból.

Mielőtt elhagyod a hálót, visszanézel és halkan a hűvös levegőbe leheled: szeretlek. Váratlan válasz nem érkezik, a nő tényleg alszik.

Felhúzod a cipőt, ami ugyanott hever, ahol lerúgtad magadról durcásan. Szorosra húzod a nyakkendőt, megigazítod az ingujjadat. Hirtelen letarol egy emlék, az esküvőről. A nő igazította meg akkor az ingujjad. Ő segítette begombolni a fránya gombokat. És te most elhagyod őt. Belenézel a tükörbe, elégedetten nyugtázod, hogy sármos és elragadó vagy, így a negyven felé is. A dicséreted részeges mámorában önkénytelenül kapod fel a kulcsot, az megcsörren. Erőlteted a zárat, feszíted, majd kiszabadulsz. Hirtelen megtorpansz, az ajtó túl oldalán, a hűvös éjszakába egy ijedt szempárral nézel farkasszemet. Láttad már ezeket a gyermeki vonásokat, ismerős a parfümillat is. Megilletődve áll veled szemben. A tény mindkettőtök számára bizonyos: te tudod ő honnan jött, és ő is tudja, te hova készültél. Udvariasan hátralépsz egyet, betessékeled a nőt, majd elmész. A kalapod alatt némán, búsan tekintesz az éjszakába. Mély és elviselhetetlen sebet kaptál: bántottál, és téged is bántottak.

A nő, a feleséged szeméből könny szalad ki. Némán áll az előszobában, a macska rendületlenül dorombol a lába alatt. Ezeket a pillanatokat te már nem látod. Úton vagy egy új, ismeretlen jövő felé, ami a múltadhoz nem fogható. Mert az a jövőd.

Furcsa csoda

A csoda
micsoda
de furcsa
kis kurta.

Imád-lak,
a kicsiny lak
kerek ablak,
sok az abrak.

A falu szélén,
fut a szélvész,
át a házon
meg ne fázzon.

Terjed a járvány,
jár- Dr. Vány,
a töröknél
a törésért.

Hajt a szerelem,
ha nincs más, én megszerelem,
a kedvesem,
jó kedv- esedezem.

Otthon áll a bál,
nálam csak a tollasbál,
kering a járvány,
táncol a zárvány.

Fut a hír meg a leves
csalfa férfinak csattan a nyakleves,
kering a balfék,
jön a mentő- húz a fék.

Ment a bajból,
ha a rím nem passzol,
minden rendben,
mindenki a rend- előben.

Kétmondat versben

Persze megint itt vagy
persze nem miattam
ne félj, nem érezlek
és végre nem értelek

persze ne félj,
nem visel meg, el nem ér
persze nem fáj,
nem árt, megzaboláz
persze nem bánt,
a hibám, a vitánk, a gyász
persze nem érdekes,
ha a szerelem nem esedékes
persze ne érj rám,
időpontot kérek, figyelj rám.

Persze nem számít,
kérlek, ne ámíts.

Vörös nadrág

Emlékeim között kutatva találtam a vörös nadrágot. Megtaláltam az oldalhajtást, ahol belebújtattam gipszbe erőszakolt lábam. Akkor ebbe a nadrágba fért csak el a lábam. Valójában ez nem is egy nadrág, inkább amolyan nadrágszoknya. Kellemes, szellős viselet.
Rábukkantam a kimoshatatlan foltra, amit a jódos fertőtlenítőoldat hagyott maga után mindörökre. Fejvesztve kezdtem el keresni, kutatni minden apró emlékdarab után, hátha képes leszek felejteni. Haragosan, erős kézmozdulattal hajítottam a nadrágot a szemetes felé. Pedig mindenki szerint jól áll. Akkor az embernek bármi jól áll.
Kezeim közé akadt egy műanyag doboz. Pár hónappal ezelőtt, még ijedten, félve néztem a tűre: trombózis ellen javallott, az injekciót közvetlenül a hasba kell szúrni. Önkénytelenül zuhant ki a kezemből az üres doboz. Letaroltak az emlékek. Egyszerűen és mérhetetlen haraggal zuhantam a földre, majd kitört belőlem a keserű könnyáradat. Sírtam. Zokogtam.

Még a térdem is belesajgott.

Csak jég, csak kacaj, csak halál

Minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy a beszélgetés pozitív kicsengésűnek hasson. Ennek ellenére reményem gyorsan tovaszállt, szüntelen és néma kínos csend lett a vendégünk. Ültünk egymással szemben, megmerevedett testben, porrá tört lélekkel. Üres, fénytelen tekintetek szaladtak fel s alá a kórház várótermében a hófehér falon. Idegesen, összeszorított fogakkal vártuk a sors ítéletét. Kemény szavakat, éles, hideg, kórházszagú tényeket akartunk hallani. Azt akartuk, hogy fájjon.
Abban a pillanatban rideg szavak visszhangzottak a váróba. Apám szólt. Kérdőn nézett rám, tudni akarta, mi történt. Megpróbáltam összeszedni minden emlékfoszlányt, de a gondolataim másfelé terelték figyelmem. Könnyek közt fulladozva meséltem el a történteket. A jeget, a kacajokat, a vékony, bizonytalan táncot és az esetleges halált. Nem volt másom, csak jég, csak kacaj, csak halál.
Türelmetlen várakozásunk után, a hidegtől átfagyva, pokrócba bugyolálva találtam rá az ötösben. Mellettem egyhangúan, szenvtelen sorolta az orvos a tüneteket, ám én nem emlékszem semmire. Csak arra a tekintetre: az éles, kontúros, beteg arcra.
Fájt, hogy én is képes vagyok bántani.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj a hiányod.
Hazudnék, ha azt állítanám, jó, hogy távol vagy tőlem.
Hazudnék, ha engedném látni, milyen vagyok nélküled.
Hazudnék, ha a szavakat gondosan tenném sorba.
Hazudnék, ha a bicskám törne egy-két kósza sorba.

Viszont legalább baj nem lenne.

Minden megtörtént azon az estén: sűrűn dobbant a szívem, patakzott az izzadtság a hátamon, könny csorgott hevesen két szememből. Ültem a kopott széken és vártam, hogy végre alázuhanjak... Minden pillanatban azon esedeztem, hogy vége legyen.

folyt.köv.

Keringő

A valóság legszörnyebb álma,
a keringő lágy, gyönyörű bája
nyomja a szívemet.

Táncra visz az élet
pörget, forgat a téren
bántja lelkemet.

Nem hagy aludni a hév,
a heves dobbanás, a lüktetés
nem érzem jól magam.

Émelygek, kiver a víz, a szemem is csillog,
elveszett a remény, az életem halkan pislog
ezt nem élem túl.

Már ágyban fekszem, megkötözve,
az elveim nélkül, bebörtönözve
lassan kezd fájni.

Elmúlt. Bevégezett.
A táncosok leköszönnek
a parkett üres.

A szél

Nem szabad félni, nem szabad félni. Örökösen ezt suttogta a piciny padlásszobába beszökő lágy szellő. átfutott a törött ablaküvegen, a poros komódon, a rég elhasználódott, kedves tárgyakon. Nyomtalanul érintette az életem, körbetáncolt, vigyázott a rendre. Aztán megérkezett a változás. Új, átlátszó ablaküveg került a régi nyílászárók helyére, a tárgyak, az öregesen álló komód is az utcai szemetes mellett végezte. Minden, ami megszokott, és régi volt, a szellő, a kedves emlékek, a megmásíthatatlan, kitörölhetetlen képzelgések, és minden ami valóban szép volt, egyszerre csak eltűnt. Vége lett. Megszűnt létezni a régi, biztonságos nyugalom és helyébe lépett egy elborzasztó, új élet. A szellő sem járt többé, nem kísért már az utcán. Nem játszott kacéran az államon, nem tartott két láthatatlan kezében gyengéden. Nem tett már többé velem semmit.

Ha esetleg...

Majd ha már nagyon fáj, és tényleg minden bajom van, akkor kérlek, rúgj még egyet belém úgy igazán. Hadd érezzem, hogy miért nem szabad téged szeretnem.

Szél süvít

Átsiklik a szobán a félhomály,
tarkán visít fel az orkán.
Hangzavarral pottyan a sztracsatella az ágyra,
gyenge, vén madár toppan az ágra.
Fagyos az idő,a szívedet akarja
megvagy! máris megfogott hűvös karja.
Húz a szél két széles kezével,
ölébe kap, s lágyan ringat mesével.
Laposan simít, halkan szól,
felemel, s eltaszít, rád parancsol.
Hánysz-vetődsz, forogsz,
villanyoszlop utadban áll, nekicsapódsz, ő mosolyog.
Fáj, éget a pirospozsgás arcod,
ellened kegyetlenül harcol.
Darabokra tört a sztracsatella a márványon,
a vihar elül, a küszöbön fázol.
Lassan, gyengén esel be az ajtón,
fáj, hogy láthatatlanul lökött, s te fekszel a padlón.

Szél süvít odakint,
egy utolsót felordít.
Majd továbbáll.
Így is áll a bál.

Mélyvörös sikoly

Sikít a mélyvörös a szádon,
barna bőrönd mellett ázol.
Nyakadon sötétkék sál,
Az egész életed áll.

Kicsiny a meder
te duzzasztod rendületlen,
a pók a sarokban
őrlődsz magadban.
Gyilkos az idő,
a külön töltött mind meddő,
az órák, a percek, a kiszabott terek,
vágyam a lehetetlen.
Kósza kötél köti a kezem,
szorítja, tépi rendületlen.
Mert fáj! A haragod a terhem
a hiány a végzetem.

Kérlek, ne haragudj rám.