barátságból szerelem...

Megismertelek. Mintha tegnap lett volna: magas, erős férfi voltál, én az ajkaidat néztem, ittam szavaidat. Emlékszem, együtt mosolyogtunk, és te a szemembe néztél. Megbabonáztál. Nem érdekelt a külvilág, erős védőburkot képeztem magam köré. Ez a vékony hártya védett meg a támadásoktól, amit érted kaptam. Kiszűrtem a kritikákat, a sanda mosolyokat, a kíváncsi tekinteteket. Vitatkoztunk, diskuráltunk vágyakról, álmokról, világról, művészetről, szerelemről és magunkról.

Összebarátkoztunk. Bíztál bennem, érdeklődtél irántam, vágytál arra, hogy beszélhessünk. Mégsem beszélhettünk a szó szoros értelmében, hiszen csak írtam neked, róttam a sorokat és vártam a véleményedet. Nem veszekedtünk, tiszteletben tartottuk egymás véleményét. Aztán először leírtam a bűvös szót: szeretlek.

Beléd szerettem. Változott a szám, személy, már egyes számban kell beszélnem. Vágytam rád. Mindenképpen látni akartalak, kisírtam magamból a csalódottságomat. Tudtam, hogy messze vagy, de mégsem akartalak elveszíteni...

Aztán fogytak a sorok. Már a végét jártuk, de nem adtam fel. Ez az örök harcom, amit kijelöltek nekem. Ebben biztos vagyok.

És most itt tartok. Az egészet elkezdem egyes szám első személyben elölről...

Ahogy tetszik

Ahogy az időjárás, úgy a szívem is melegszik.
Ahogy a gyerekzsivaj a játszótéren, úgy a háború is felerősödik.
Ahogy a poros, háborúban őrlődő katona, úgy vágyom én is a gyengédségre.
Ahogy a tovaszálló madarak, úgy szeretnék én is szabad lenni.
Ahogy a kék tenger örvénylő morajlása a part mellett, úgy hallatom a hangom én is.
Ahogy az új könyvek ujjszaggató lapjai, úgy bántalak én téged.
Ahogy a kacagó kisgyermek felnőtt férfiú lesz, úgy változom én is.
Ahogy a forgó világ folytonos mozgása, úgy szeretnélek megszokni téged.
Ahogy a börtön rabja a szabadságra, úgy vágyom én rád.

június 26./2010/

álmodtam??

Nem tudom, mi történt. Álmodtalak? Vagy valóban létezel? Lassan bekúsztál az életembe, egyre többet tudsz rólam. Nem láttalak még soha, képek alapján ítélkezem feletted, és mégse bánom. Én nem hazudok: hirtelen nem tudom, ki vagy, és miért vagy. Akár lehetnél egy újabb büntetés a márciusom miatt, de lehet, hogy éppen a szerelem miatt kapok új lehetőséget. Veled, vagy nélküled.




Haladok a regénnyel. Egyre biztosabban érzem, hogy jót teszek majd a karaktereddel. A sorsa a kezemben van, és nem hagyom meghalni. Még mindig fontos nekem, én akarom őt.Szeret(t)em, és soha nem fogom elfelejteni. Ez lesz az én emlékiratom.
Szeretlek.

out of control

Van olyan pillanat, perc, óra vagy éppen nap, amikor olyat teszel, amit azelőtt soha. Szétszakítod, kirepeszted a saját világod különleges, erős és addig áthatolhatatlan burkát, és kiszabadulsz. Vörösre lakkozod a körmeidet, szádat gondosan fested, ügyelve arra, hogy csodás formáját megőrizze. Szőke hosszú hajadat feltupírozod, lófarokba kötöd magasan a fejtetődön. Kedvenc, vörös színű ruhádat magadra öltöd, magassarkú lakkcipőbe bújtatod sima, szőrtelen lábad. Kilépsz az ajtón, kis táskádat a hónod alá szorítod, mire észreveszed, hogy szemerkél az eső. Berobbansz a rád várakozó taxiba, és belenézel az alkalmi sofőröd szemébe. Aztán rájössz: fogalmad sincs, hogy hova mennél.

tűzoltó s katona

Mit gondolsz, mit érez a tűzoltó, aki életét feláldozva veti magát érted a tűzbe? Vajon mennyit számít akkor a szerelem? Minden bizonnyal, semennyit, hacsak nem a a tűzoltásba vetett örök és vak szerelemről beszélünk. Ma nem egy tűzoltó érintette meg a lelkem és a fantáziám írást vezénylő részét, hanem egy rendőr. Hogy konkretizáljak, egy tanuló, újonc rendőr.
Lőgyakorlatot tartott egy középkorú, tapasztalt, erős férfi három másik társának: ketten terepnadrágban, rendőrségi pólóban, védőmellényben, a másik férfi pedig civil ruhában volt. Én csak szemléltem őket távolról, biztonságból. Rövid, párszavas utasítások által értették meg egymást, és lopva figyelték a másik tekintetét. Kezdetben azt hittem, mindannyian kezdők, hiszen a másik érzései felé furcsán viszonyultak, de aztán láttam, hogy a tapasztalatlan társuk kíváncsi. Érdekli, szemléli a többieket, feszegeti a határokat. Próbál alkalmazkodni, tudja, hogy mi a kötelessége. Néha szelíden, hatalmas szemekkel hátrapillantott, élvezte, hogy a tekintetemben fürödhet. Elképzeltem magam a helyébe: több ezer élet, áldozat, sérült ember terhének súlyával a hátamon, újoncként rangért harcolva. Együttérzésképpen kaphatott volna egy puszit...:)

anonymus

Száraz, fehér, erektől duzzadó dagadt bokám világított ki kora reggel a takaró alól. Vörösre festett körmeimet csodálta éppen egy apró pók. Gondosan körbejárta a nagylábujjamat, lágyan csikálta a talpamat. Álmomban, elernyedésemből hirtelen erőteljesen és kényszeresen összerándultam, a tudatalattim érzékelte csak a pókot. Hűvös szél fagyasztotta le a lábamat, a talpam önkénytelenül hámlott, és vörösödött a szellőtől. Minden jelezte, hogy eljött az ideje a felébredésnek, a megvilágosulásnak. Keserű szájízzel léptem az előzőleg lekörömlakkozott régi, poros szőnyegemre, majd tovább támolyogtam, egészen az ablakomig. Karikás szemeim, kócos hajam, és gyönge, cserepes ajkam látványa tárult a szobanövényeim elé. Egy erőteljes, határozott mozdulattal elhúztam a sötétkék függönyt, és belenéztem a felkelő napba. Felhők védelmezték a tekintetem elől, erős pajzsként álltak ellen a támadásomnak. Minden erőmet összeszedve igyekeztem koncentrálni, hátha megenyhül a védőbástya, és betekintést nyerek a nap látványvilágába...

folyt.köv.

válasz a leveledre- please, remember me

Azon gondolkozom, vajon hogyan emlékszel rám? Mi az, ami a legmeghatározóbb számodra az egész személyiségemben? Minden bizonnyal, erre sosem kaphatok valós és tökéletesen őszinte választ. Nem tudom, mi üthetett belém, hogy ismét ilyeneket kérdezek. Nem fenyeget olyan vészesen (...) az elmúlás veszélye, nem érzem bizonytalannak, kilátástalannak az életemet, mégis felmerült bennem ez a kérdés. Tudom, távol kerültél tőlem, mint mindenki más. Sajnos, te hamarabb, mint a többiek, pedig sokak közelségét lecserélném a tiédre... Kérlek, emlékezz rám úgy, ahogy én szeretném: porosan, fáradtan, a harctól kimerülve, félig lehunyt szemekkel, kiszáradt, cserepes ajkakkal, hófehér, néhol felsértett bőrrel, szakadt, mocskos, használt ruhában, csapzott, lógó, gubancos hajzuhataggal, valósan, kicsit sem valótlanul, őszintén, és boldogan. Emlékeztesd magadat, hogy te ki voltál, amikor velem voltál, és bocsáss meg magadnak. A megváltás erejével térj aludni, és sose bánj, semmit. És ha kérhetném: amikor az éjszaka elér minket, és felerősödnek az erdei zajok, és a kisgyermek egy utolsó esti imát dörmög el, akkor is, ott is, emlékezz!
">

emlékiratok

Már megint a hófehér, hatalmas, robusztus falnak beszélek- rólad. Mondd, miért nem lehetne, hogy kivágjuk a történetből az üres, ám annál fájdalmasabb részeket? Még nem tudom, hogy fogok rád nézni akkor reggel. Nem akarok találkozni a tüzes és vágyakozó tekinteteddel, mert tudom, hogy a saját pillantásom elárul engem... Megmutatja, mit érzek. Főleg, az emlékiratok miatt. Emlékszel, beszéltem arról, hogy az emlékirataimban megemlítenélek, ha lehetne. Most, ebben a szent pillanatban azt hiszem, hogy az egész világ tudomást fog szerezni a Titokzatos Szeretőről. Csak -rajtunk kívül- senki nem tudja majd, hogy ki is vagy valójában.
Majd kiemelem az őrülten forró kezedet. Magadra ismersz majd, de akkor már késő lesz.

nyár- búcsú a tizediktől

Újabb iskolaévet zárok le. A tizediket. Röviden összeszedem ennek az évnek a legemlékezetesebb pillanatait, amiket mélyen őrzök a szívemben, emberekkel, illatokkal és ízekkel együtt.

Legelső: Szeptember. az első tanítási nap, két új osztálytárssal. Majd év közben még kettővel. Az új, már közel sem ismeretlen lassú, és fokozatos megismerése éltetett akkor.

Legmegrázóbb: November . a Miki. Emlékszem, nagyon boldog voltam, mentem a Mamihoz. Zenét hallgattam odafelé, szinte hangosan dúdoltam az utcán. Megmásztam négy emeletet, ekkor megláttam Mamit az ajtóba, csípőre tett kézzel, az egyik kezében egy használt papír zsebkendővel. Ekkor már tudtam, hogy baj van. Aznap éjjel nem aludtam, csak Érte sírtam

Legeseménytelenebb és Legszürkébb: December. Nem történt semmi, mindenki csak várt, hogy vége legyen a rémálomnak. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen is megtörténhet, vártuk a megváltást, amit nagyon gyakran virág formában ajánlottunk Neki.

Legangolosabb: Január. Majdnem mindenhonnan angolosan távoztam, szavak nélkül kommunikáltam az emberekkel, és zavarban voltam, miközben továbbküldték az angol OKTV-m.

Legbüszkébb: Február. A Somogyi-s újságcikkem. Visszalapozva a "késedelem" címszó alatt találod.

Legszerelmesebb:Március. Amikor azt hittem, belehalok a kétszavas SMS-ekbe. Úgy hiányoztál, hogy képes lettem volna gyalog eléd menni, de igyekeztem letagadni. Majd az emlékirataimban újra felelevenítem a szerelmünket.

Legizgulósabb: Április. A kiállításom előtti hasmenéses -hányós történet miatti aggodalmaimat átsugároztam a családomra, majd a Helikoni Ünnepségeken izgultam magam halálra. De megérte, mert a legjobb női kar tagja lehetek.

Legambivalensebb: Május. A balesetem utáni pár óra sírás, telefonos beszélgetés Anna-val. Ez volt a rosszabb, a jobbra szívesebben emlékezem. Az egyértelműen Ausztria a fiúkkal. A barátság átalakulása kölcsönös bizalommá, a nevetések átalakulása hosszú, ám annál tartalmasabb összenézésekre. Amikor a tekintetek találkoznak, és szavak nélkül is tudod, szeret.

Legismeretlenebb:Június. Egyenlőre még ismeretlen. Ígérem, ha eltelik ez a hónap, kitöltöm ezt a leget is.


Nem szeretek iskolába járni, de kétségkívül suli nélkül unalmas lenne az életem. Najó, élet-kezdeményem:)