Az én évem

Idei, 2010- es évemet zárom a mai napon. Köszönöm mindazoknak, akik kicsit is részt vettem, felbukkantak az életemben. Fontos volt látnom, mennyi változás történhet egy esztendő alatt. Meg kellett tanulnom, hogy a világ képlékeny, minden jó elmúlik egyszer, és beköszönt egy rossz időszak.
Az idei évet egy tökéletes és nagyszabású diákhéttel kezdtem januárban. Megtanultam, hogy a szeretet, és a tisztelet nem kerül pénzbe, mikor láttam, hogy a végzős osztályok hogyan viszonyulnak a kudarcokhoz és a sikerekhez.
Februárban a Diákhét kapcsán jelent meg egy cikkem a Somogyi Hírlapban, ami megmutatta, hogy kitartással bármit elérhetek. Többek között azt is, hogy kell megválni több, mint 20 centi hajtól.
Március egyértelműen az egyik legfelemelőbb hónapom volt. Sikereket sikerekre halmoztam, boldog és szeretetteljes voltam, ja és kicsit szerelmes. Fizikai és szellemi erőmet használva OB-bajnok lettem Telki városában, majd majdnem (...) kitűnőre szint vizsgáztam.
Az év negyedik hónapja a bátorságra fordította a figyelmet. Áprilisban megtanultam bátornak lenni, kiálltam ismerőseim elé, és bemutattam nekik a rajzolt, festett munkáimat. Részt vettem a keszthelyi Helikonon, ahol a zeneközpontúság került előtérbe. Hirtelen, váratlanul estem el, majd egy nap múlva a baleseti rendelőben zokogtam. Pár hétre rá ismét könnyekben törtem ki, mikor elbúcsúztam a végzősöktől.
Május havában nő lettem. Megismertem a hagyományos esküvői ceremóniát, majd egy hetet töltöttem három srác társaságában.
Júniusban a beleérző-képességem és az empátiám került központba. Szívszorítóan figyeltem egy másik nép, vallás kultúráját, majd hallgattam az őket ért tragédiák sorát. A saját világommal dacolva befonattam a hajam, levéve ezzel egy gondot a vállamról. Íjászok társaságában szenvedtem a térdfájástól, végigcsináltam két hónapnyi elektromos- és mi egyéb kezelést. A verseny és az időjárás forró hangulatot teremtett, megkérték a kezem egy karszalaggal. Belevetettem magam a munkába, interjúkat készítettem.
Meg is lett mindennek a gyümölcse: júliusban ismét publikáltam szülővárosom megyei lapjában. Kétségkívül ez a hónap volt a 2010-es esztendő legjobbja. Mindenben volt részem: vereségben, sikerben, csalódásban, boldogságban. Kiderült, megműtenek - elvesztettem egy csatát a betegségem ellen. Sikeresen teljesítettem a focifesztiválon a tőlem elvártakat. Csalódtam, mikor azt hittem, minden könnyen megy. És eszméletlenül boldog és hálás voltam (vagyok), hogy a hétfői délelőttön leszólítottam a zebránál várakozó Pannit, aki azóta is jóban rosszban kitart mellettem, vigyáz rám, szeret. Köszönöm. Nos, és lett egy Lükém is...
Augusztus a szenvedés hava. A hőn várt nyaralás alatt is idegtépő várakozás, hamis mosoly és álca fedte a lelkemet. Életemben először aggódtam az életemért. Aztán, pillanatok alatt lepergett a műtét, már csak a fájdalmas heg, és a gyötrő emlékek maradtak meg.
Szeptember és október egyhangú. Pannival megmásztam Pestet, hol mankóval, hol anélkül. Bíztam magamban, lehetőségem adódott egy közösségi portálon publikálni. Éltem a lehetőséggel. Emellett találtam két igazán lelkes ( a szó szoros értelmében) és támogató olvasót, akik lépten -nyomon figyelnek, bírálnak.
Novemberben a megpróbáltatások ideje volt. Megkaptam az utolsó esélyt, amit egy nő megkaphat. Visszakaptam egy barátot, és szereztem egy újat. Betekintést nyertem egy színház életébe, miközben fájdalmas emlékeket temettünk a föld alá. És végre, lelkileg is lezártam a műtétem. Örökre emlékezni fogok arra, hogy erős vagyok. Már nem csak a hegek miatt.
December van. December 30. Bántó, hogy ilyen rövid egy év. Az utolsó hónapban Graz-ban ittunk (csak a nagykorú barátnőm, Panni) forralt bort, nekem az átkozott Kinder(!) punch jutott. A hónapot végigénekeltem, és a lehető legbékésebben ünnepeltem. Lelkileg visszatértem márciushoz.

Köszönöm, hogy létrejöhetett ez az év.

Boldog, áldott új esztendőt kívánok mindenkinek!

Az ünnep

Fenyőfaillatú, csendes, békés ünnep- mindig erre vágytam. Idén megkaptam.
Gyermekként mélyeket sóhajtva szemléltem a hatalmas fát, amint zöld ágaival beteríti az egész szobát. Örömtől csillogó szemmel, tátott szájjal vártam az ünnep minden ízletes cseppjét- ismertem a recepteket, két kézzel majszoltam a mákos bejglit. Mélyen szippantottam a forró halászlébe, majd gyermeki kacajjal bújtam édesanyám ölébe. Szerettem a karácsonyt.
Kicsit nagyobb lettem, és az ünnep más lett. Szentebb, boldogabb, egészebb. Valahogy minden lassan, a maga karácsonyi tempójában átalakult, az idő lassan vánszorgó kereke nem engedett elsietni semmit sem. Délután alvás helyett a konyhában sürgölődöm, keverek, pakolok, főzök. Ezen a napon mindenki a tökéletességre törekszik. Azt mondják, az ünnep a várakozással egyenlő. Valójában mire várunk? Én idén rájöttem.
Kémlelve-kutatva néztem a szüleim nyugodt arcát, és akkor megütött a felismerés szele. Ők pontosan erre a nyugalomra, önfeledt kacajra, békére várnak. Ilyenkor megszűnnek az évek, a hónapok, és ők is gyermeki örömmel figyelnek minket. Mi, akárhány évesek is vagyunk, örökké a gyerekek maradunk. Mert az ünnep így egész: kicsikkel és nagyokkal.


Kívánom, hogy mindezen élményeket Ti is átéljétek! Boldog karácsonyt!

Nem bízol bennem.
Feltételezett, -és, már tudom- téves bizonyossággal hittem, hogy bízol bennem. Szenvtelenül elhittem, hogy bármit és akármit elfogadsz tőlem, pedig nem így van. Az életemet adnám érted, ennek ellenére, te mégis úgy gondolod, átverlek. Hamisnak hiszed a szavakat, a szerelmes félmondatokat, a bizakodó, olykor nyugtató hangot. Szörnyen mar a tudat, hogy az általam biztosnak és megrendíthetetlennek hitt kölcsönös(?) bizalom egy szempillantás alatt képes tovaszállni. Te nem mered magad odaadni teljes mélységig, mert félsz, hogy bántalak, törékeny lelked porrá zúzom. Eddig nyugodt voltam, hiszen rendületlenül bíztam benned, de ez mostanra kihalt. Úgy érzem, nincs más választásom, mint hogy visszalépjek három teljes lépést. Most önkénytelenül hasba szúrom magam, aljas módon tőrt döfök a saját hátamba. A sziklaszilárd elveim romba dőlése következtében nem hagyhatom, hogy így menjen tovább minden. Változásra van szükségem, változni fogok, mert érzem, különben bennem meghalna valami.
Mi, nők, ilyenek vagyunk. Nem lehet bennünk megbízni.

Öt hónap

Pár napja múlott el a dátum. Az ötödik hónap.
Még élénken él az elmémben a pillanat, mikor először játszott a hajamon a szél úgy. Mikor először csengett hangom a levegőben úgy. Örökké él bennem a perc, mikor először éreztem: élek. Robajló, pezsgő vérrel ereimben töröm-zúzom a nagyobbnál nagyobb kihívásokat, miközben újra lehetőségem van mindenre. Nehezen találtam önmagamra- küzdés és erő kellett hozzá. Ezután lehetetlen erővel csapott földhöz a tény, miszerint én is öregszem, és velem együtt vénül az idő is. Szempillantás alatt telnek a napok, a felgyorsult csiga lépteivel szaladnak a hónapok előre megállíthatatlanul és örökösen.
Rohan az idő.
Egyre nő, egyre terebélyesedik azoknak az óráknak, napoknak a száma, mikor élek. Lehetőségem, alkalmam van magamra találni. Folyamatosan, kíváncsian szemlélem saját életemet, miközben virágzom. Meleg, élettel teli bimbókat növesztek, létre hozok, alkotok, úgy hogy mindaz az én szememnek láthatatlan. Rájöttem, a teremtés felér egy csodával. Saját lelkemmel, szívemmel ragadhatok tollat, míg nem szűnő múzsám segít. Öt hónapja segít.

Az idő kereke

Mindenen lehet változtatni. Nincs megfordíthatatlan, kitörölhetetlen, elferdíthető valóság. Minden, bármily csekélység legyen is az, megváltoztatható. Hosszú, lobogó szőke hajunk vörösbe hajlítása csupán anyagi helyzetünkön múlik, egyszóval pénzkérdés. Minden megtanulható - nem kerül semmibe komoly erőfeszítések által főzni, horgolni, nyelveket tanulni. Életünk lovának gyeplője a mi kezünkben pihen nyugton: mi dönthetjük el, merre irányítsuk, merre menjünk, illetve mi határozzuk meg, hol és mennyi időre pihenjünk meg. A lehetőség mindig a mi kezünkben van, pusztán élni kell vele. Azonban ez a változtatási lehetőség egyetlen egy dologra nem vonatkozik: az életkorra. Sötét strigulákat húz a sorsunk életünk megviselt, rögös falára. Minden évben újabb és újabb vonalakat húz a világmindenség kitörölhetetlen és megmásíthatatlan tollával, ötösével összegzi azokat, majd minden évfordulón kegyetlenül, szívtelenül eszünkbe juttatja azt. Kérés nélkül az orrunk alá dörgöli elszenvedett éveink hányadosát, majd kényszerít a továbblépésre. Persze felesleges csatát indítanunk korunk ellen, hiszen mi magunk is tudjuk: mind hiába, öregszünk. Az idő súlyos kereke örökké mozog, hajt előre szüntelen, megállás nélkül. Mindig forog, az idők végezetéig.
Az idő megszépít. A szájsarkában ülő mosolyráncok, az apró, nevető szarkalábak, mind a szépség jele. És így már érthető: ha az idő, akkor a szépség is örök.

Zongora

Szalad a kezed,
keresed az ütemet,
remeg a tested
ritmusra ver a szíved.
Fut az ujjad,
játssza a dalt
szemeden hályog
az ihletet várod.
Zuhog a zongora bele,
játékod életet lehel bele
cseppnyi álom,
nem bánom.
Robban az ötlet,
kész a kvintett.
Mindörökké játszol
a zongorába bízol.

Mentális mosoly

Vannak dolgok, amik olyan megfoghatatlan-meghatározhatatlan boldogsággal töltenek el, amit nehezemre esik tökéletesen megfogalmazni. Más érzés, mikor az ember szája mosolyra görbül, és mikor a lélek felhőtlen mosolyog a világra. A mentális mosoly egyszerű, és tiszta tükre a szemünk. Apró csillámok villannak a tükör tiszta lelkiismeretben, hevesen fénylik a világra. Ilyenkor valóban minden szebb.
Lelkem apró tündérkéi folytonosan, megállíthatatlanul nevetgélnek, ha átélem mindezen élményeket:
halk szavakra ébredni, meleg leheletet érezni a hűvös bőrömön, reszkető kézbe markolni bele erősen, határozottan.
Remegő szívvel és biztos lélekkel állni elé, mélyen a szemébe nézni.
Csókot lehetni forró arcára, mikor a hűvös esőcsepp sisteregve cseppen rá, kis körben.
Bőre minden sajgó repedését betölteni, szíve minden fájdalmát megérteni, boldogságát könnyekkel jutalmazni.
Szája szélét lesni, mosolyt csalni fásult arcára.
Szép ruhában tetszelegni, bálkirálynőt játszani, betegen gyengén, életet vonszolni.
Az ágyon feküdni nyugton, békésen, örökké.

Ilyenkor csillogok.

Közlekedési lámpa

Az élet pontosan olyan, mint a közlekedési lámpák. Alapvetően meg van a lehetőséged arra, hogy olyan utakon járj, amelyeken nincsenek lámpák. Akkor alapvetően is szabályozva vagy, minimális sebességgel mehetsz, igaz, nem kell fékezned. Az életed csendben csordogál kicsiny kis medrében. Van, hogy akármennyire hajtasz, alkalmanként pirosat kapsz, megálljt parancsolnak neked. A piros után azonban mindig zöld jön, amit egy kevésbé rögös úton érhetünk el. Az a köztes állapot a sárga jelzés. Van, hogy a zöld lámpával megnyílnak előttünk kapuk, lehetőségek gördülnek utunkba, melyeket könnyedén legyőzünk, és élünk velük. Elfogadjuk, és használjuk, amit az élet kínál. Azért, hogy sorozatos dicsőségünk ne fedje jellemünket, és ne váljunk érzelmileg fukarrá, gőgössé, önteltté, néha hirtelen és szükségszerű fékezés következtében piros jelzés gyúl fel előttünk. Akkor mindig kicsit lassítunk, majd új úterővel, ismét küzdünk a zöldért.

Én mindig a zöldért küzdök. Tudom, hogy egyetlenegy kulcs lehet csak a kezemben: a hitem. El kell hinnem, hogy képes vagyok zöldhullámot teremteni. Minimális fékezéssel...

Telefon

Süket a telefon,
a szívem zakatol,
kilátok a sötét ablakon,
sűrű hó zuhog.

Kicseng a kagyló,
roppan a padló,
eszeveszett súly
ami a földre húz.

Jön a válasz- "haló",
rekedt hangom fakó,
nem szólok,
csak bámulok.

Éles csattanás,
letette- hm, csalódás.
Csupa hó a föld,
estére leszáll a köd.

Hangosan tárcsázok újra,
lelkem nem térhet nyugovóra,
míg a hangot nem hallja,
bármily' későre jár az óra.

Kikapcsolta. Géphang szól hozzám.
Monoton, unos-untalan traktál.
Vihar zörren az úton,
jeges a szívem, hangtalan hever a pulton.

Álmosan pilledek,
reggel sikoltva kelek fel
várom az üzenetet,
helyemet nem lelem.

Jégvirág az ablakomon,
befűtenék, nagyon fázom
de ott az a fránya hiány
mely lelkéért kiált!

Robban a jég az úton,
marja a só, megfojtom
a zaklatással,
a csacsogással.

Felhívom, kicseng,
bájos hang krákog kelletlen
azt mondja, elázott,
megfázott.

De szeret!
Azt mondja, nem felejtett,
csak a hó, meg a jég, ja, meg a fagy,
mind baj, jó nagy.

Leteszem a telefont,
ülök a szeretetben, szorosan körbefont,
és várok,
üzenetet akarok.

Kapcsolatban vagy

Szingli vagy.
A szó legtermészetesebb értelmében élsz a különféle jogaiddal: többek között nyugodtan, szabályokat meg nem szegve flörtölsz, ismerkedsz, bámulod a csábos hátsókat, kacéran ámde végtelenül szinglisen kacsintgatsz. Bátran kapcsolatot kezdeményezel, nyitsz a különböző partnerek felé.
Kapcsolatban vagy.
Még szingli korodban kiválasztottál egy potenciális, minden elvárásnak megfelelő, már- már tökéletes, hím-vagy nőnemű egyedet, akit párodként, társadként kezelsz. Mindent megosztasz vele, ennek ellenére fenntartod a jogot, hogy megnézhesd egy másik, ellenkező nemű személy külsejét (ebbe beletartozik az a nemes hátsó fertály is) vagy akár szóba elegyedj valakivel. Mindeközben felsőbbrendű, kitartó és mindennél csodálatosabb szerelemmel rajongasz partneredért. Szerelmetek oltárán feláldozod a szabadságod, a függetlenségedet, amit szingli korodban bármikor feladtál volna....
Nos, mindezek alapján rájöttem egy örök érvényű igazságra. Ha kapcsolatban vagy, a legnehezebb elfogadni azt, amit sokan önámításként tartanak számon: egy jogod megszűnik abban a pillanatban, hogy te társat választasz. Az a szent, hamisíthatatlan jog nem más mint a függetlenség. Abban a pillanatban neked el kell fogadnod, hogy hozzá tartozol, nem máshoz. Hogy vele vagy, nem mással. Hogy őt szereted, nem mást. Ezentúl nm lesz szabad kacéran mosolyogni, szemezni, flörtölni, sőt, igazság szerint még szóba elegyedni sem tisztességes. És lássuk be, nagyon is jól van ez így! Nincs egyáltalán szükségünk arra, hogy azt akit igazán szeretünk, átverjük. Nem akarunk mást, csak feltétel nélkül, mindörökké, boldogan szeretni azt, akit MI párul választottunk.

Téli tükörmese

Tél van. Hó zuhog.
A körúton sétálsz, állsz,
némán, csendesen csodát vársz.

Hallik az éjszaka legtisztább hangja,
Harang kondul, beledobban a hajnalba,
Ritmusra, erős szívdobbanásra.

Tél van. Hó zuhog.
Pesti köd ül az orrodra,
De te tovább sétálsz, elindulsz Álomországba.

Fekete ballonkabát színes esernyővel,
Bódító illatmámor, s tüdőd színültig levegővel,
S ettől ismét feltöltődsz erővel.

Tél van. Hó zuhog.
Mosoly szökik a kabátos arcán,
Piros karszalag feszül vékonyka karján.

Ismerős az írás, a balra dőlt betűk,
Egyedi, formás, de az emlék már tovatűnt
A sötét éjszaka rabságába.

Tél van. Hó zuhog.
Rémlik egy gyerekkor, a Város,
A Duna-part, a part menti lángos.

Megzavar a mohó emlékek villogása,
Kacér fürtök meglepő sokasága
Ez oly' furcsa ilyen korai órába.

Tél van. Hó zuhog.
Szüntelen kacagva keresed magad
Kirakatbabán szenvtelen tekinteted akad.

Kiráz a jeges északi szél,
Felráz az álomból, ne félj,
A tükör többet nem mesél.

Tél van. Hó zuhog.
A körúton sétálsz, állsz,
igazán, semmit sem vársz.