Amit a szerelemről tudok II.

Együtt várjuk a legszentebb csodát, azt a pillanatot, amikor minden vágyunk összeér és eggyé válik, amikor nincs szebb dolog a világon, csak az a perc. Nem bánunk semmit, nem félünk, nem vagyunk megkeseredettek, sem öregek, nagyok vagyunk, nagyon nagyok- ketten. A percek halovány képmásaiként táncolunk a havas utcában, látomások vagyunk, el-el tünedező látomások, akiket csak az igazán szerető és szeretve lévő emberek láthatnak. Lebegünk az általunk felépített torz és tiszta világban, arra várva, hogy valami megtörje a csendet. Valami földöntúli, ismeretlen erő, amely a pokolba taszít, és a mennybe repít egyidejűleg. Meghatva állunk és várunk a jöttére, elfelejtve az élet valódi értelmét. Dolgozunk, sietünk, rohanva éljük át legszebb perceket, pedig időt kellene szánnunk a boldogságra. Halmozzuk a semmitérő élvezeteket, a legértékesebb órákat viszont hamar eldobjuk magunktól.

Mikor a csoda eljön, és végre szerelembe esünk, akkor sem az örömre összepontosítunk, sokkal inkább a félelemre. Félünk, hogy mikor lesz vége az áldott állapotnak, hogy mikor jön a megváltó üstökös, amely észhez térít minket. Bizonyítjuk és bizonyíttatjuk a szerelmünket, pedig felesleges. Érezni kell, mert az érzést semmi és senki nem tagadhatja meg tőlünk, az örökké -az üstökös után- is élni fog az emlékezetünkben, a zsigereinkbe lesz kódolva, még akkor is, ha már azt hittük, rég' elfelejtettük.

Éppen ezért sokkal egyszerűbb megőriznünk a szerelem legelevenebb emlékképeit, a csókokat, a titkokat és a közös, havas táncokat.