Rest In Peace

Nincs jogom rendelkezni feletted.
Nincs jogom bántani Téged. Nem ölhetlek meg, nem harcolhatok sem ellened, sem Veled. Nem kaptam elég erőt ahhoz, hogy akaratodon kívül döntsek rólad. Nem tehetek ellened semmit.
Az a különbség, hogy én nem is akarok.
Nincs joga rendelkezni feletted.
Nincs joga megölni Téged. Nem bánhat Veled kutyaként, nem taposhat lelketlenül a földbe, nem tiporhatja szét az életed. Nem adtál neki felhatalmazást arra vonatkozóan, hogy kezelje az életed.
Az a különbség, hogy ő mindezt megtette.

Ez a gyertya örökké érted ég.

Nincs megváltás, ideje bűnhődni.

R.I.P.

Rabnő

Túl sok minden van, amit bánok. Bánunk.

Emlékszel? A tóparton öltünk szerelemtől részegülve, mikor felpattantál, és kérleltél, ússzam veled egyet a hűs tó vizében. Együtt ugrottunk a stégről, együtt merültünk alá ezernyi ölelő hab rabságában.

Túl kevés becsülendő tulajdonságom van. Tulajdonságunk van nekünk.

Akkor és ott nagyon csúnyán viselkedtünk. Megígértük, időben otthon leszünk, és véget vetünk életünk első közös hétvégéjének. Ennek ellenére ismételten kint aludtunk a parton, ezzel megszegve a szabályokat.

Annyit hibázok. Hibázunk.

Másnap kiábrándultan, fázva ébredten kócos hajamat rendezgettem szorosan a fülem mögé. Te mellettem szuszogtál, védtelen voltál. És én kegyetlenül otthagytalak. Lesétáltam a partra, és nem jöttem többé.

Én annyira félek.

Akkor és ott engem elraboltak. Török rabnő lettem. Én nem akartalak téged elhagyni, de ők kérdezés nélkül kötözték össze kezeimet. Véresre kapartam, hátha a szoros kötél elgyengül. De nem gyengült.

Apró emlékfoszLÁNY

Akarjál,
csak egy kicsit gyűlöljél,
gyöngyöt láncra fűzzél,
virágot hajba tűzzél.

Hagyjál már!
csak aludj már,
hamutartót mocsokba ürítsél,
szenvtelen szeressél.


/csak egy apró emlékfoszlány ihlette papírfecnis vers/

Múlt

Életem legnagyobb tragédiája a szerethetőség kérdése körül forog. Évekkel ezelőtt fel sem fogtam, mit jelent az, ha valakit szeretsz. Magától értetődik, hogy szereted, szerves részét képezi az életednek. Azonban nem ismertem a másik oldalt sem: nem tudtam, milyen ha engem nem szeretnek. Tökéletesen tisztában voltam azzal a lehetőséggel (sőt, számtalanszor éltem is vele), hogy eldönthetem, kit utáljak és kit becsüljek meg barátomként. Aztán az erős kezű élet émelyítően csapott arcon, és ettől fogva minden megváltozott. Eltűnt a nagyzási hóbort, az olykor-olykor zavarba ejtő nemtörődömség. Váratlanul köszöntött be az életembe egy függő,köztes állapot,amiben én -életemben először- csak egy eszköz voltam. Azóta tudom, nem szerethet mindenki. Szörnyen éreztem magam, de tisztában voltam azzal, hogy az életem lehetőséget kínált fel ezzel a változással.
És én ezzel a lehetőséggel éltem.
Az emlékeim halovány képmásait fejvesztve töröltem ki az életemből, miközben mindvégig azt hittem, a vesztembe rohanok. Ekkor döbbentem rá igazán: mindenkinek megvan az esélye a változásra, változtatásra, csak van, aki röstell élni ezzel a kiindulási ponttal. Ismerem a nehézségeket, az akadályokat. Sőt, tökéletesen tisztában vagyok mindennel, ami ezzel az egész emberiség bántó és formáló problémával együtt jár. De, mint ahogy már említettem, én döntöttem. A régi életemre emlékeztető dolgok az általános iskola befejeztével megszűntek létezni.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy lásd, honnan jöttem. Mert én sosem fogom elfelejteni.

Bánts már! Mire vársz?!

Képes vagyok megújulni, időről-időre megváltozni, de nem vagyok képes átalakulni egyik napról a másikra óvónéniből kurvába. Nem tudok tollvonásnyi változtatásokat felvállalni, nem vagyok spontán döntéshozó. Képtelen vagyok féken tartani az indulataimat amikor rólunk van szó. Kis ideje már nem létezik nő és férfi külön. Egyben vagyunk.

Bánts!

Tekinteted pofonként csapja meg az arcom,
Parázslik, harag gyúl benne- féltem szemem, takarom.
Gyűlölj!Üss! Ölj már végre meg! én azt akarom.

Szíts szöges, gyilkos átkot csalfa fejem felé,
Verj láncra, csókolj szüntelen, hogy vágyjak hóhér elé.
Bánts már! hulljon fekete kendő szemem felé.

Irracionális

Az idő komorrá vált, a vörösesbarna faleveleket a hűvös őszi szél kergeti maga előtt. A távolban roskadozó, letűnt fák halovány emlékei körvonalazódnak, életlen, sivár képet hagyva maguk után.

Irracionálisan boldog minden.

Fehér pelyhek hullnak alá a hatalmas égi dunyhából, szelíden megpihennek orromon, furcsa hidegséget égetnek a bőrömbe. Bőrkesztyűvel félrekotrom a pelyhet, az lassan vízcseppé gömbölyödik, és lehull a mocskos földre.

Irracionálisan boldog minden.

Ezernyi feltörő szilaj

Köd-szítta ajkadon a szavak csöpögő mézként hulltak alá a tudatom zavaros tengerébe. Szavak ezreit ontottad, miközben én csak a fejemet kapkodtam, nem értettem az érzést. Erős, kitartó harcosként küzdöttem az emlékhullámok ellen, letaszítottam őket a tudatalattim legsötétebb bugyrába, hogy ne idéződjenek fel. Ennek ellenére a legszégyenletesebb és legkimerítőbb harcomat elvesztettem. Zabolátlan lovakként száguldott végig az elmémen minden egyes illat, szó, kedves félmosoly, szelíd érintés, bátortalan kézfogás, émelyítő csók. Láttam magam előtt az erőtől duzzadó testedet, a forró érintésedet ismét a derekamon éreztem. Annak ellenére, hogy nem néztél a szemembe, én láttam a szemed. Kimerült, fáradt tekinteted zavartan nézett más felé, lopva tekintett csak bele a szemembe. Óvó hatalmadat mindig érzem, és ez alól ez a nap sem volt kivétel. Érdeklődtél, faltad a szavaimat, átérezted a félmondatokat.
Őszinte kell maradjak, éppen ezért emlékeim szilajként feltörő hullámait nem áll szándékomban megakadályozni. Tudnom kell, miért történt mindez- éreznem kell, hogy fáj, hogy kibírhatatlan. Nem áll jogomban kitaszítani a múltamat a jelenemből, a jövőmből.
Hogy tárgyilagosan fogalmazzak: bal oldalamon ült a jelenem, szemben velem a múltam. Csak voltam ott, lélekben viszont máshol szárnyaltam. Rab madárként ismertem a börtönbeli múltamat, a szabadságot hozó jelenemet, de nem láttam a jövőmet, nem tudtam lesz-e köze valamelyiknek hozzá. Ugyanígy éreztem akkor és ott: fogalmam sem volt arról, mitévő legyek. Szerelmes szívemet ezer fehér paripa húzta balra, miközben százával érkeztek a fekete szilaj testű lovak, és élesen téptek át a túloldalra.
És én döntöttem.
Zavartan kaptam fel magam alá gyűrt lábaimat, és -ahogy májusban- a jéghideg délutánban szaporáztam lépteimet, miközben óvón vigyáztam egyetlen érted ejtett könnycseppemre. Meg akartam tartani, azt akartam, hogy velem éljen -örökké. Ennek ellenére az aláhullott, és hatalmas krátert hagyva maga után eltűnt az örök idők homályába.

"...bal oldalamon ült a jelenem, szemben velem a múltam. "