érzem az erőt, amivel majd a földre löklek,
amivel lebilincsellek, lefegyverezlek,
és tudod mit: azt hiszem, még élvezni is fogom,
nálam a kulcs, nálam a jog, megbánni nem fogod!
hidd el, megérte várni, hit nélkül hinni,
nem szabad most már félni, nekünk játszani,
életet kell élni! nincs visszaút, nincs más,
csak te és én, és ők, tudod, mindenki más.
ja, éppen legyőzlek, ha nem vennéd észre,
legyűrlek az ágyra, úgyis elnevetjük, végre
itt vagy, már vártalak, hallgattam a lépteid,
ahogy dudorászott a szél a közös télben, itt.
2011. november 30., szerda
2011. november 25., péntek
Nélküle egy nő, vele minden
Lehet, hogy erős vagy, de valld be, nélküle igazán nem érzed magad jónak, erősnek, valódinak. Lehet, hogy önmagadban bízol a legjobban, de valójában ő az, akinek mindent elmondasz, akiben feltétel nélkül, bárhol, bármikor. Amikor sírni kell, mert úgy érzed, megfojt a világ, akkor ő az, aki a forró karjaiban tart, aki megfog, visszaránt a szakadék széléről, és még akkor is, ott is fogja a kezed. Ő lesz az, aki félt a hideg, téli éjszakákon, aki gyanakvón figyel minden egyéb férfit, aki rád néz. Ő lesz az, aki szeret.
Tudod, lehet, hogy félsz, hogy meddig tart ez a csodás állapot, de nem szabad. El kell fogadnod, hogy a pillanat hosszú és várakozásban teljes lesz: közös lesz a terhetek, közös az öröm, közös a vigasz, közös a csendes, halálos óra. Lehet, hogy sosem leszel a felesége, élete párja, a nagy ő, a legszebb, a legjobb, de mindig, örökké a nő leszel.
Nem tudhatod, mi lesz a jövőben, merre tartotok majd, és ha tartotok, akkor együtt teszitek-e meg az utat. Nem számíthatsz arra, hogy mindig melletted lesz, bele kell törődnöd, hogy vannak pillanatok, amikor a világ nem fog a kedvedért megállni. Azt is tudnod kell, hogy valószínűleg ő fog fölötted állni: erősebb, bátrabb lesz, ő a pincébe is le mer majd menni villany nélkül. Ő lesz az, aki helyetted ráver a kalapáccsal az ujjára, ahelyett, hogy a segítségedet kérné.
Nem kell aggódnod, elég, ha megbizonyosodsz egy dologról. Egy nyugodt téli órán melletted fekszik, csend van. A szobában egy árva lélek sem ólálkodik, csak ti ketten, és a sötétség.
Akkor minden rendben van, ha az a csend jól esik. Neked is és neki is. Ne aggódj, akkor biztosan szeret.
Tudod, lehet, hogy félsz, hogy meddig tart ez a csodás állapot, de nem szabad. El kell fogadnod, hogy a pillanat hosszú és várakozásban teljes lesz: közös lesz a terhetek, közös az öröm, közös a vigasz, közös a csendes, halálos óra. Lehet, hogy sosem leszel a felesége, élete párja, a nagy ő, a legszebb, a legjobb, de mindig, örökké a nő leszel.
Nem tudhatod, mi lesz a jövőben, merre tartotok majd, és ha tartotok, akkor együtt teszitek-e meg az utat. Nem számíthatsz arra, hogy mindig melletted lesz, bele kell törődnöd, hogy vannak pillanatok, amikor a világ nem fog a kedvedért megállni. Azt is tudnod kell, hogy valószínűleg ő fog fölötted állni: erősebb, bátrabb lesz, ő a pincébe is le mer majd menni villany nélkül. Ő lesz az, aki helyetted ráver a kalapáccsal az ujjára, ahelyett, hogy a segítségedet kérné.
Nem kell aggódnod, elég, ha megbizonyosodsz egy dologról. Egy nyugodt téli órán melletted fekszik, csend van. A szobában egy árva lélek sem ólálkodik, csak ti ketten, és a sötétség.
Akkor minden rendben van, ha az a csend jól esik. Neked is és neki is. Ne aggódj, akkor biztosan szeret.
Hi...hiány...hiányzol....
Lázas vagyok, forr a homlokom,
valami nincs rendben, ez nem lehet,
korán van még ehhez, nagyon,
nem mondhatod ki, de szeretsz.
Minden óra meddő. Persze önmagában,
csak nélküled, veled szeretem a teát,
akkor jön ki az íz: a nap alkonyában
zúg kifelé az aroma, a pillanat ránk vár.
Még a kongó, üres szoba is belesajdul,
úgy fáj minden hiába töltött óra,
úgy vágyom én a nyakadra, vadul,
és szabadon, csak az enyém: végszóra.
valami nincs rendben, ez nem lehet,
korán van még ehhez, nagyon,
nem mondhatod ki, de szeretsz.
Minden óra meddő. Persze önmagában,
csak nélküled, veled szeretem a teát,
akkor jön ki az íz: a nap alkonyában
zúg kifelé az aroma, a pillanat ránk vár.
Még a kongó, üres szoba is belesajdul,
úgy fáj minden hiába töltött óra,
úgy vágyom én a nyakadra, vadul,
és szabadon, csak az enyém: végszóra.
2011. november 20., vasárnap
Mámor
Buliban vagyunk.
Fogod a kezem, bemutatsz egy srácnak, veled egyidős, kedves, szép a mosolya. Nem figyelek a nevére, csak rád.
Ő a barátnőm. Ezek a szavak táncolnak ki a szádon, a megrészegült pillanattól nem érzem, pedig egy csókot nyomtál a homlokomra.
A srác kérdez, majd jól láthatóan szemrevételez, szemével gyorsan végigfut a testemen.
Azt mondod, menjek csak előre, látod rajtam, hogy táncolni akarok.
Bemegyek a tömegbe, már a ritmus diktálja a szívdobbanásom, érzem, ahogy pulzál a mellkasom.
Tekintetek találkoznak megállás nélkül, egy idegen magához húz, táncolunk.
Én mindenkivel táncolok, ő velem akar, eltolom, meglök, magához húz, mit akar ez.
Továbbállok, nem érdekel semmi, csak a zene.
Végre megjöttél, már kicsit féltem egyedül. Tudod, sokan vannak itt, de ha te nem, akkor senki.
Kezeidet a derekamra csúsztatod, előtted táncolok, megtartod a karom, csókot nyomsz ide is, oda is.
Vége a számnak, megfordulok, mindenki tapsol, érezni az örömöt a levegőbe.
A szemedben látom, hogy mondani akarsz valamit, és már hajolok is hozzád.
Dóri, az a helyzet, hogy azt hiszem, szeretlek... tudod, úgy.
A levegő megáll. Az emberek eltűnnek. Ketten állunk a táncparkett közepén, egymás szemébe nézünk, és összeforrunk. Ennyi kellett, és boldog vagyok.
Fogod a kezem, bemutatsz egy srácnak, veled egyidős, kedves, szép a mosolya. Nem figyelek a nevére, csak rád.
Ő a barátnőm. Ezek a szavak táncolnak ki a szádon, a megrészegült pillanattól nem érzem, pedig egy csókot nyomtál a homlokomra.
A srác kérdez, majd jól láthatóan szemrevételez, szemével gyorsan végigfut a testemen.
Azt mondod, menjek csak előre, látod rajtam, hogy táncolni akarok.
Bemegyek a tömegbe, már a ritmus diktálja a szívdobbanásom, érzem, ahogy pulzál a mellkasom.
Tekintetek találkoznak megállás nélkül, egy idegen magához húz, táncolunk.
Én mindenkivel táncolok, ő velem akar, eltolom, meglök, magához húz, mit akar ez.
Továbbállok, nem érdekel semmi, csak a zene.
Végre megjöttél, már kicsit féltem egyedül. Tudod, sokan vannak itt, de ha te nem, akkor senki.
Kezeidet a derekamra csúsztatod, előtted táncolok, megtartod a karom, csókot nyomsz ide is, oda is.
Vége a számnak, megfordulok, mindenki tapsol, érezni az örömöt a levegőbe.
A szemedben látom, hogy mondani akarsz valamit, és már hajolok is hozzád.
Dóri, az a helyzet, hogy azt hiszem, szeretlek... tudod, úgy.
A levegő megáll. Az emberek eltűnnek. Ketten állunk a táncparkett közepén, egymás szemébe nézünk, és összeforrunk. Ennyi kellett, és boldog vagyok.
2011. november 19., szombat
2011. november 18., péntek
Bármibe fogtam eddig, mindig sikerült, vagy jól, vagy rosszul. Mindig, minden pillanatban a tökéletest kerestem, és igyekeztem, hogy ne kelljen azt mondanom: nem megy. Az ígéreteimhez tartottam magam, vért izzadva, könnyezve, kínokba merülve, de valahogy mindig megoldottam. Becsületes maradtam akkor is, amikor már úgy éreztem, el kellene mennem. Ha valami nem tetszett, fenntartottam a jogot, hogy abbahagyom, vagy kinyilvánítom a véleményemet. Tényleg meg akartam felelni minden elvárásnak és mindenkinek, mert úgy gondoltam, igen, megérdemli a világ, hogy a teljesítményemet neki ajánljam. Maximumon teljesítettem, könnyelműen eldöntöttem, igen, megcsinálom, létrehozom, megalkotom, hogy élvezhesse a világ. Egyedül voltam, egyedül cipeltem a rám kiszabott terheket...
Aztán jöttél te, és keresztül húztad a számításaimat. Most már nem a világnak akarok megfelelni, hanem neked, mert mostantól te lettél nekem a világ.
Aztán jöttél te, és keresztül húztad a számításaimat. Most már nem a világnak akarok megfelelni, hanem neked, mert mostantól te lettél nekem a világ.
2011. november 17., csütörtök
vele- Póker
Kezdjük a játékot, betesszük a kezdőt,
saját magunkat, a világot, amiben élünk,
elindul az első kör, téteket megtesszük,
végre itt vagyunk, játszunk, a közös elsőt.
Jönnek a lapok, a kezed közül táncolnak
le egészen az asztalig, gondolkodni nincs idő:
tartod, emeled, vagy önként eldobod, hisz ő
tuti blöfföl, a vágyak már a szemében tombolnak.
Mondtam: ő emel. Bevállal téged, ketten,
csak ti vagytok, na, tegyél meg még ötszázat,
nem lesz gond, csak blöfföl! Megcsókolja a homlokodat,
mutatja a lapokat, vesztettél, meg sem szeppen.
Közös ez a játék, nincs már más, csak a késő-vágyak,
négyes kettes párral emelek, azt hiszi talán engem is megnyerhet,
tartja, meg akar tartani! El fogok pirulni, nem veszthetek,
rám néz, csókot ad, kit érdekel a játék, várjunk csak!
saját magunkat, a világot, amiben élünk,
elindul az első kör, téteket megtesszük,
végre itt vagyunk, játszunk, a közös elsőt.
Jönnek a lapok, a kezed közül táncolnak
le egészen az asztalig, gondolkodni nincs idő:
tartod, emeled, vagy önként eldobod, hisz ő
tuti blöfföl, a vágyak már a szemében tombolnak.
Mondtam: ő emel. Bevállal téged, ketten,
csak ti vagytok, na, tegyél meg még ötszázat,
nem lesz gond, csak blöfföl! Megcsókolja a homlokodat,
mutatja a lapokat, vesztettél, meg sem szeppen.
Közös ez a játék, nincs már más, csak a késő-vágyak,
négyes kettes párral emelek, azt hiszi talán engem is megnyerhet,
tartja, meg akar tartani! El fogok pirulni, nem veszthetek,
rám néz, csókot ad, kit érdekel a játék, várjunk csak!
2011. november 12., szombat
Kezembe adtad a mondatot
kezembe adtad a mondatod, pedig én még nem tudom kimondani.
én ezt most nem merem még, ehhez kell egy pohár bor, meg égő mécses,
ja, persze nem lehet, azzal csak eddig baj volt, pedig nem kétséges,
közös hajóba ültünk, hagyom, hogy vezess, nem akarom kimondani.
összenőtt a vágy bennünk, összeforrtak a behegesztetlen sebek,
a csókok most már egymásért szállnak, a táncok sosem lesznek ugyanolyanok,
a halvány balatoni fényben minden tag másként csillog, összeérnek a kezek,
a mieink, a hozzánk tartozó törhetetlen akaratok, nem vagyunk boldogtalanok.
én ezt most nem merem még, ehhez kell egy pohár bor, meg égő mécses,
ja, persze nem lehet, azzal csak eddig baj volt, pedig nem kétséges,
közös hajóba ültünk, hagyom, hogy vezess, nem akarom kimondani.
összenőtt a vágy bennünk, összeforrtak a behegesztetlen sebek,
a csókok most már egymásért szállnak, a táncok sosem lesznek ugyanolyanok,
a halvány balatoni fényben minden tag másként csillog, összeérnek a kezek,
a mieink, a hozzánk tartozó törhetetlen akaratok, nem vagyunk boldogtalanok.
2011. november 8., kedd
mióta várom, hogy elmondhassam,
fontos vagy, de még mennyire, hogy akartam
a csillagok alatt, a hegyen, emlékszel,
álltunk a szalagkorlátnak dőlve, pedig nem volt nesz
nem volt hang, se szó, a város fénye üvöltötte ránk:
ketten vagyunk, nincs más, a zongora csak csendben
lehetett az aláfestés, a kopasz nyár, a nadrágom
csak lógott rajtam, azt hiszem fogytam, eleget,
eszek, hagyjál már, banános csoki a kezemben,
szóval, itt vagy bennem, nagyon bennem
érzem a kezed a szívemen, nem vagyok szerelmes
de még semmi sem késő, nem felejtek,
nincs semmi, csak minden, ami fényes és hűs,
a világ átver, kirekeszt, de nem baj: itt vagyunk,
nem, nem ittam, egy pohárral sem,
tisztán állítom, tudom, mit akarok: azt hiszem,
nem hiszem, akarom tudni, igen: téged.
Adrinak
fontos vagy, de még mennyire, hogy akartam
a csillagok alatt, a hegyen, emlékszel,
álltunk a szalagkorlátnak dőlve, pedig nem volt nesz
nem volt hang, se szó, a város fénye üvöltötte ránk:
ketten vagyunk, nincs más, a zongora csak csendben
lehetett az aláfestés, a kopasz nyár, a nadrágom
csak lógott rajtam, azt hiszem fogytam, eleget,
eszek, hagyjál már, banános csoki a kezemben,
szóval, itt vagy bennem, nagyon bennem
érzem a kezed a szívemen, nem vagyok szerelmes
de még semmi sem késő, nem felejtek,
nincs semmi, csak minden, ami fényes és hűs,
a világ átver, kirekeszt, de nem baj: itt vagyunk,
nem, nem ittam, egy pohárral sem,
tisztán állítom, tudom, mit akarok: azt hiszem,
nem hiszem, akarom tudni, igen: téged.
Adrinak
2011. november 6., vasárnap
Azt akarom, hogy álmodjon
Itt fekszik mellettem, lélegzik, érzem, ahogy fel s alá jár a tüdejében a levegő. Hajnal van, a redőny résein keresztül a halovány napfény kelti az arcom. Feleszmélek, a derekamat fogja, elernyedt ujjai lágyan tartanak. Álmodik, de mégis itt van velem, érzi, ahogy pulzál az ereimben a vér, ahogy megmozdulok, még azt is, ahogy a plafont nézem. Átfordul a másik oldalára, elenged, nem akarom, hogy felébredjen, azt akarom, hogy álmodjon tovább. Nyújtózik, szemei kinyíltak, ébren van. A takaró alatt buzgón kutat valami csodát, valami valótlant, eléri a kezemet, a szíve felkiált: megvagy! Rám néz, meglátja a szemem, mosolygok, a számat figyeli, majd ismét a szemem. A pillanat törtrésze alatt magához húz, belecsókol a hajamba, szorosan tart és ígéretet lehel a számra.
Némán fekszünk, most már ő is a plafont bámulja, nézi, ahogy semmi sem történik. Pillanatok, percek és hosszú órák telnek el a világ legszebb és legtávolibb pontján. A csend a takarónk, az emlékek a naptárunk, ha ketten vagyunk, az a mi világunk.
Nincs semmi baj, minden jó, minden így és vele jó.
Némán fekszünk, most már ő is a plafont bámulja, nézi, ahogy semmi sem történik. Pillanatok, percek és hosszú órák telnek el a világ legszebb és legtávolibb pontján. A csend a takarónk, az emlékek a naptárunk, ha ketten vagyunk, az a mi világunk.
Nincs semmi baj, minden jó, minden így és vele jó.
2011. november 3., csütörtök
Díj és köszönet
Valahol, egy elveszett világ végén álltam és reménykedtem. Imádkoztam, hogy ne fájjon a bántó szó, hogy érezzem, ha szeretnek, hogy jó legyen, és végre legyen. Meghallgattak, magamra találtam, és végre beérkeztem egy állomásra. Arra az állomásra, ahol csak rám várnak, ahol értem szólnak a harangok.
A mai napon Talentum Blogger Díjra jelöltek, és a délután folyamán megkaptam a díjat. Hihetetlen és elmondhatatlan érzés, mégis minden pillanatát élvezem. A pillanat íze nem mossa el hálámat: boldog vagyok, hogy Ti, srácok, mellettem álltok mindig. Nélkületek már régen felnőttem volna, és most nem lenne miről írnom!
A mai napon Talentum Blogger Díjra jelöltek, és a délután folyamán megkaptam a díjat. Hihetetlen és elmondhatatlan érzés, mégis minden pillanatát élvezem. A pillanat íze nem mossa el hálámat: boldog vagyok, hogy Ti, srácok, mellettem álltok mindig. Nélkületek már régen felnőttem volna, és most nem lenne miről írnom!
Mindenképpen említésre vagytok méltók, így hát íme, Nektek köszönöm: Viktor, Gergő, Eszter, Kármen, Letti, Panni és Viki, a teljesség igénye nélkül.
Akit a legjobban, neki köszönöm a legjobban... (K)(L):)
2011. november 1., kedd
Vetkőzni és vetkőztetni
Megkövült emlékek oltárán imádkozom értünk. Hó esik, a térdem belefagyott a mély, tiszta küszöbbe. Kezeim jeges csonkká tömörültek, szörnyen hideg van. A szél fújja a hajam, tekeri, csavarja, játszik a tincsekkel, éppen olyan könnyedén, mint ahogy te játszottál. Szerelmes vagyok a gondolatba, amikor együtt jártuk a magunk rímes-rímtelen táncát a megkövült világ tetején, és elárasztott minket a fény. A szeretet égő, ki nem alvó melege sütött le ránk, mi pedig mit sem törődve a pillanattal, hevesen és égő szívvel szórtuk szét a ruháinkat. Vetkőztünk és vetkőztettünk, álmodtunk és álmot adtunk egymást kicsiny, félő lelkének, vággyal tüzelt arccal csodálkoztunk rá egymás szemeire. Féltve őrzök minden emléket, ami hozzád köt, a zamatos varázs rabul ejt, mindent elfelejtek, csak te vagy itt, nagyon itt, belül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)