Vége

A címet magyarázva, a lehető legtárgyilagosabban szeretném közölni a döntésemet: a téli történet című blogot nem folytatom tovább.

Nem folytatom, mert nem folytathatom. 2009-ben azzal a céllal indítottam útra ezt a blogot, hogy leírjam, kiírjam magamból az érzéseimet, a bánatomat, a sikereimet- őszintén. Mára úgy érzem, a blog nem ezt a célt szolgálja, sokkal inkább egy forrás az életemről olyan embereknek, akiket nem szeretnék bevonni a világomba. 

Persze tudom, most hálátlannak gondoltok, hiszen ez a blog vezetett el az első, majd a második könyvemig. Tudom, ehhez Ti is kellettetek, de most akármennyire fáj, be kell ismernem, hogy frusztrál, hogy  úgy érzem, figyelnek, a gondolataimat meg kell válogatnom. Eldöntöttem: ezentúl nem fogom megválogatni, bármennyi szex, bármennyi fájdalom, bármennyi dac van bennük.

Az elmúlt kilenc hónapban rengeteg minden megváltozott az életemben: egy olyan társ sodródott mellém, aki élsportoló, magabiztos, erős és nagyon is tudatosan éli mindennapjait. Példát kell vennem róla, és meg kell köszönnöm, hogy segített idáig eljutni, hogy megmutatta, nem szabad (!) mindent komolyan venni. Anya is sokat segített, és segít, mind a mai napig. Nekik köszönöm a "történeteim".

Felnőttem. Már nem az a gyerek vagyok, aki egy kis szeretetért bárkihez menekül, aki kifogásokat keresve nem változtat saját magán. Nem, ez nem én vagyok.

Elég volt, szép volt, és nagyon köszönöm, hogy olvastatok, viszont közel sincs vége! Egy új helyen, új címmel, új álmokkal folytatom Kele Dóri történetét, és most nem fogom hagyni, hogy befolyásolják a gondolataim. 

Ha szeretnéd az új blogom olvasni, írj : kolesmag@citromail.hu vagy dorikele1@gmail.com !
A facebook-on is várom jelentkezésed, öteleted, javaslatod!

(Innen üzenem: lezártam az elcseszett múltam!)

Egy ilyen hét után az ember nagyon sok mindenen elgondolkozik, számot vet magában bizonyos emberekkel, bizonyos érzésekkel.

A sikertelenségek, az áhított célok el nem érése eddig mindig csak még jobban letört, szomorú és kiábrándult voltam. Most, azonban úgy érzem, a sikertelenségeket sikerek, megerősödés, gyarapodás követi, ehhez csupán pozitívan kell látnunk a világot.

Aztán itt van még valami: honnan tudhatja az ember, hogy szerelmes-e? Mik azok a bizonyos jelek, amik arra engednek következtetni, hogy valaki iránt mélyebb érzéseket táplálunk? Ezekre nem tudom a választ, azt viszont annál jobban tudom, hogy milyen rossz érzés, ha az ember társában ilyen kérdések merülnek fel. Azt hiszem, a napjaim meg vannak számlálva, mert ez egy rémálom, és történnie kell már valaminek ahhoz, hogy felébredjek.

A nap a földdel

Még most is
nézd, mi a boldogság:
egy parányi szikra, nekem te, neked én,
a nap sem mondja a földnek: enyém
pedig tudja, nincs más.


Nézd, most mi történik
azzal a szerelemmel, amiben kihuny a nap fénye,
nincs szikra, mindennek vége.
Sosem fogom mondani, hogy szükséges vagy.

Nagytakarítás

Kitakarítom a lakást... eltüntetem a sok mocskot, a rengeteg szennyet, ami az itt töltött éveimben felhalmozódott. Kiürítem a teli szemeteseket, összegyűjtöm az emlékeket, amik miatt még érzem az emlékek édes ízét. Szétválogatom azt, ami fontos, ami az enyém és bennem van, és azt, amit elvesztettem, amit vissza már nem kaphatok. Könnyek nélkül pakolok össze, mert eldöntöttem: minden megváltozik.

Csepp vagy az óceánban, elveszel.

Én rohantam, amikor csendben kellett volna lépdelnem. Feltétel nélkül megbíztam az érzéseimben, mikor sejtettem, talán átvernek. Nem akartam mást, csak hogy megszabaduljak saját magamtól.

Most már tudom, csepp vagyok az óceánban, így is, úgy is elveszek.

Magam II.

Sokat álmodom még ma is vele. Akkoriban minden éjjel ő táncolt az elmémben, ő alakította a szálakat. Olyankor nem tudtam elbújni, úgy éreztem, figyelnek, szavam sem lehet. Nap, mint nap láttam a szemében a csillogást, az örömöt, hogy beengedtem egy olyan helyre, ahol addig más nem járt. Toporzékolt, amikor magam akartam lenni: nyugtalan, dühös és csalódott volt. Sok minden változott azóta, bennem is, benne is. 

Az utóbbi időben a saját történetemet gondolom mindig újra. a gyökereimet, az elkövetkező éveket, a változásokat, a sok-sok ráncot az arcomon... mi lettem, miből lettem? Néha még eszembe jut, ahogyan lecsaptam a telefont és üvöltöttem.

Most én toporzékolok, hogy múljon el a hiány és a fájdalom, amit az évek során magamra húztam és az, ami még rám vár az életem során.

Magam

Én sosem voltam annyira társasági lény, mint amennyire az elvárható lett volna. Védekezésnek használtam a felesleges csacsogást és a mosolyt. Amikor kisgyerek voltam, a szüleim rajzórákra járattak, közel tíz évig, minden héten kétszer jártam rajzolni. Ezután, mikor már úgy éreztem, nincs bennem több, nem tudom magam jobban megmutatni, elkezdtem írni. Amikor írok, akkor nincs senki mellettem, ilyenkor igazán egyedül vagyok, igazán magam. 

Nem tudom megszokni, hogy meg kell valakit szoknom. Nem ismerem, milyen az, amikor valaki minden érzésemet magáénak akarja tudni, amikor valakit igazán érdekel az, amit csinálok. Egyszer volt egy ilyen ember az életemben, de úgy éreztem, megfulladok. Nem tudtam egyedül lenni.

Megérett-e a meggy?

Sosem gondoltam, hogy lesz hozzá elég bátorságom, elég tudásom, elég szorgalmam. Most pedig itt vagyok negyven tétellel az ölemben, szakkönyvekkel, egyetemi segédanyagokkal, és szabályosan rettegek a holnapi emelt magyar szóbelimtől. Annyi minden múlik rajta.

A legnyilvánvalóbb az a nyomás, ami rám nehezedik. Az én emelt magyar írásbelim lett a legjobb, természetesen a bizottság tagjai elvárják, hogy nagyon jól, kiemelkedően teljesítsek. A meglátásaimnak, az elemzéseimnek szakszerűnek kell lennie, jól meggondoltnak és helyesnek.

Aztán ott van az a nyomás, amit az ember minden vizsga előtt érez. Az, hogy a barátai, a családja mind tudják, hogy hol van éppen, mit csinál, és mindenki remegve várja a telefont, hogy mikor szólok: "jó volt" vagy éppen "nem tudtam semmit sem". Ez a nyomás jelentős, hiszem meg kell felelnünk a velünk szemben felállított elvárásoknak.

És végül itt van az, ami ezen az egészen múlhat. Az egyetem. Eldől, van-e esélyem bekerülni egy olyan közegbe, ahova be szeretnék kerülni, ahova tartozni szeretnék. Eldől, van-e helyem ott, érdemes vagyok-e arra, hogy bekerüljek.

Szóval, mindezt azért éreztem fontosnak leírni, hogy tudjátok, nem azért hanyagoltam az írást, mert nem szeretem, vagy már nem élvezem, hanem azért, mert tanulnom kellett. Holnapra szorítsatok, nagyon-nagyon szeretném a nyelvújítási mozgalmat és Pilinszkyt húzni!

(Hozzátenném, jó lett volna, ha kapok egy kis segítséget, nem csak azt, hogy "úgy is menni fog" és hasonlók. Amit én megteszek emberekért, azt nem lenne rossz vissza is kapni. Bár egyáltalán nem azért csinálom.)

Párbeszéd az ideálokról

- Emlékszel még arra, mikor megismerkedtünk... akkor azt mondtad, neked van saját eseted, egy ideálod, aki tökéletesen megfelel az elvárásaidnak, aki képzeleted és vágyaid álma....?
- Akkor még elhittem azt, amit a szerelemről mondtak, tudod, hogy mindenkinek van egy esete, egy típus, aki nagyon bejön neki minden téren. Azóta sok mindent megértem, már másként gondolom...
- Tudod, én még emlékszem arra, amit vágyaid és álmaid lányáról mondtál... minden részletre emlékszem: a szemére, az alakjára, a haja színére mindenre, de komolyan!
- Mondtam már, hogy azóta ez megváltozott!
- Jó, persze, tudom, de akkor is... én nem vagyok az eseted. Nem vagyok olyan szép, mint azok a lányok, akikkel régen láttalak, én nem vagyok olyan tökéletes, mint ők. Én tulajdonképpen nem olyan vagyok, amilyennel te valaha is boldog lehetsz...
- Igazad van, nem lehetek melletted boldog, mert úgy érzed, meg kell felelned valaminek, ami már régen nem létezik. Én már most boldog vagyok veled.

Nem kell ugyanolyannak lennünk, hogy összeilljünk. Nem kell ugyanazokat a dolgokat szeretnünk, nem kell ugyanazért rajonganunk.

Amikor egy sikertelen sorozat után leülsz a négy fal közé, gyakran érzed: üres vagy. Nincs benned semmi szép, semmi vonzó, értelmi szinted és tudásod sem túl fejlett a korod ellenére. Úgy érzed, folyamatosan rossz és balszerencsés történések keresztezik az utad. Most már csak attól félsz, hogy az a négy fal rád ne dőljön...

... és ekkor jössz rá, hogy talán sokkal jobb lenne, ha dőlne a fal!

Rossz, neked jó

Rossz voltam, megint nagyon rossz,
hibás, megint túl mámoros,
azt akarom, hogy érezd,
mennyire jó ez így nekem,
azt akarom, hogy fájjon,
hogy a karmod a húsomba vájd
azt akarom, hogy üss meg,
hogy pofozz,

büntess, büntess nagyon meg!

MÁJUSfa

Ha szeretsz valakit, minden pillanatban be akarod neki bizonyítani. Nem számít, hogy mennyi mindent kell feladnod érte, hogy mennyi energiádba kerül, csupán egy számít: mosolyogjon. Tűzön-vízen keresztül mész a boldogságáért.

Kihívás

Ez a szó rengeteg mindent magában foglal, és én ezt igazán ezen a héten értettem meg. A kihívás annyit tesz, hogy vállaljuk a küzdelmet, felvesszük a harcot és igent mondunk egy olyan kérdésre, amelyre magunk sem tudjuk a választ. Kihívnak minket egy párbajra, amely két énünk között játszódik, és fontos kérdésekben lehet döntő szerepű. Megcsaljuk-e a párunkat, vagy ellenállunk a csábításnak? Felkészülten érkezünk-e egy vizsgára, vagy a szerencsére bízzuk annak eredményét? Elfáradt kapcsolatainkban merünk-e változást kezdeményezni, vagy hagyjuk, hogy ugyanabban a zömök tempóban haladjunk tovább? 

Igen, az egész életünk egy kihívás, ahol tudni kell jól döntenünk, bölcsen, megfontoltan gondolkodnunk azokról a dolgokról, amik különös jelentőséggel bírnak számunkra. Meg kell tanultunk ezeket a dolgokat elég korán felismerni, hogy képesek legyünk elfogadni a kihívást.

Micsoda szar érzés az, hogy végig kell néznünk mások kapcsolatának gyönyörű, felejthetetlen és szent pillanatait, miközben a szívünk elképesztően nagyon vágyik arra, hogy nekünk legyen hasonló örömünk. Van, hogy másokat jobban szeretnek, mint bennünket. Ebbe kell beletörődnünk.

Megtervezett pillanatok egy kávézó elött

Vajon van megtervezett pillanat? Van olyan valaki, aki figyeli a gondolatainkat, a tetteinket és ösztöneinket, és ezek által belesodor bennünket egy pillanatba? Van olyan, aki befolyásolja az életünket?

Mennék, de még maradnom illene,
maradnék, de már mennem kéne,
várnak rám máshol, ahol igazi a szeretet,
úgy vágyom én azt, mint koldus a kenyeret!

Vajon ezek után nem kereslek többé? Ugye sikerül kitörölnöm mindent, ami hozzád köt, mindent ami fogságodban tart? Ugye azért néha gondolsz még rám?

Megint eltelt egy nap nélküled

Este van, sötétedik, pedig még csak nyolc óra múlt. A kezemen minden lélegzetvételkor táncol a libabőr, a szobában hűvös, száraz levegő terül szét, mint a kámfor. Vágyom valamire, törhetetlenül, de nem tudom megmondani, mi az. Nem tudom szavakba önteni, csak azt érzem, szorít és egyre csak lüktet bennem. Az óra hangosan üti a felet, és én még mindig csak az ágy szélén ülök. Nézem a sötétséget, keresem benne a világosságot, a szemedet, a karodat, a meleg szívedet.
Téged kereslek az óra minden ütésében, a levegő minden illanásában, a radiátor kattanásában, a tárgyak mozdulatlanságában. Megint eltelt egy nap nélküled.

Nehéz eset vagyok, ugye szerelmem?

Azt hiszem, nehéz eset vagyok. Igen, biztosan, hiszen többször hallottam már, hogy ezt mondtad, például amikor rajtad feküdtem, és te kesernyésen felültél, félresöpörve magadról, vagy tudod, ott abban a szűk kis szobában, ahol először mondtam azt, nem tudom mi legyen, nem tudom hogy legyen. Igen, akkor te csak annyit mondtál, kedvesem, nehéz eset vagy. No de biztosan nem a súlyomra gondoltál, abban lett volna egy kis igazság. Tényleg, igazán nehéz volt eldönteni mit együnk, na.

Tudod emlékszem arra, amikor legelőször találkoztunk. Hát... mit ne mondjak, nehéz eset voltam már akkor is. Foggal-körömmel tiltakoztam a szavaid ellen, miközben azok láthatatlan méregként oldódtak elmémben. Hazamentem, és te jártál a fejemben. Nem, nem is jártál, inkább fel-s alá szaladgáltál, mint valami őrült. Ah, ezt valahogy ki kellett vernem a fejemből... gondolkodtam, mivel űzhetném el azt a tátongó lyukat, amely emléked fedi? Telefonomért nyúltam és -igen körmönfontan és meglepően- felhívtalak. Volt kedved találkozni, sokat találkozni, aztán megtaláltuk egymást, én téged, te engem, sokat, nagyon sokat találtunk, akarom mondani találkoztunk.
Egyszer csak elhallgattam. Rettegtem. Nehéz eset voltam. Nagyon nehéz eset, mert tudod, megijedtem tőled. Na nem azért mert nagy darab voltál, hanem azért mert... nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy nem voltál kicsi.

Aztán sokat bolondoztunk, de könyörgöm, ki nem, hát fiatalok voltunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem viccelődünk manapság sokat, de hát már nem tizenhét évesek vagyunk, kikérem magamnak, már elmúltam tizennyolc is. Te meg húsz vagy, vagy mi a szösz (öregember). Szeretek rajtad nevetni, de tudod, amikor te csinálod ugyanezt, akkor előjön a nehézesetségem. Hirtelen olyan nehéz eset leszek, hogy el sem bírod. Mert akkor úgy érzem, utálsz. Utálsz is, mi? Biztos utálsz. Tudom, hogy utálsz...

Tudom, már a fejedet fogod megint... nehéz eset vagyok, tudom, nem kell ám minden sóhajoddal az orrom alá dörgölni. De engem nem érdekel mennyire vagyok nehéz eset: nekem te kellesz, így, könnyebb esetként.

Majd kiegyenlítjük egymást.

( Nem tudom milyen felindulásból, de végig Tomi és Eszter járt az eszemben, miközben írtam. Nekik ajánlom szeretettel.)

Elmúlás

Vannak pillanatok az életben, amikor számunkra kedves embereket kell elengednünk. Van, hogy az élet ennél is kegyetlenebb: a búcsúzást olyan módon nehezíti meg, hogy végig kell néznünk tehetetlenül, ahogy elmegy az, aki annyira sokat jelent nekünk. Mindvégig a szemünk előtt pereg le az, hogy az élet mennyire mulandó, milyen gyorsan leszünk fiatalból öregek, mi is az elmúlás valójában. A legszomorúbb az egészben, hogy miután végignézzük, ahogy sorsok érnek véget és szakadnak meg, úgy egyszer az is el fog menni, aki nekünk a legfontosabb. És akkor már nem tehetünk majd semmit. Csak várhatunk, arra, hogy felébredjünk az álomból. Ez az ébredés a saját halálunk lesz.

(Ehhez a bejegyzésemhez egy dalt ajánlok, hallgassátok szeretettel és őrizzétek!
http://www.youtube.com/watch?v=iT88jBAoVIM&feature=autoplay&list=HL1334078155&lf=mh_lolz&playnext=2 )

Magányomra

Néha, mikor magányos vagyok, arra gondolok, bárcsak lenne valaki, akinek a szeretetében biztos vagyok. Valaki, aki mellett nem kell félnem, akitől megkapom mindazt, ami a világból már nagyon kiveszett, ami mindenki szívében hatalmas űrt hagyott. Ilyenkor keresek egy fényképet, ahol nagyon boldog vagyok. Egy olyan fényképet, amely elkísérhet örökké a boldogtalanságom és a magányom mellett.

Alattam a legyőzött férfi

Mindegy, hogy honnan kezdtem, hogy hol tanultam, hogy kivel bűvészkedtem először. Csak az számít, hogy most milyen jól csinálom, és hogy neked ez mekkora örömöt jelent. Mert öröm nélkül az életünk halovány, sivár, egyenletes maszlag, amelyet ajándékba kaptunk, de ki sosem bontjuk. Valahogy úgy vagyok ezzel az örömszerzéssel, mint az öreg, bölcs emberek. Azért igyekszem örömet okozni, hogy megtanuljam, milyen a boldogtalanság. Azt hihetnéd, hogy most arra gondolok, ha nekem nem okoznak örömet, boldogtalan vagyok. Nem, ez így nem igaz. Abban a pillanatban, hogy megérzem, nem akarnak nekem örömöt szerezni, elszomorodom. Elszomorodom, mert boldogtalan lettem.

Elszomorodom. Testem kis, parányi örömgolyóvá gyullad, összeszedem minden erőmet, és a föld minden tüzével letaszítom a férfit, aki mindig örömöt szerez, és megtorlom az összes boldogtalanságot. Mellette nem vagyok boldogtalan.

Áradó bennem

A szerelem időn kívül való. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, nem lehet rá megfelelő szót, kifejezést mondani. Ez az áradó, lágy, meleg valami olyan eleven és megzabolázhatatlan, de mégis lassú és nyugodt. Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mit érzek, amikor rád gondolok. Elfelejtek levegőt venni, egy pillanatra kiver a víz, valami nagyon dübörög ott benn. Az utolsó képre gondolok, ami bennem él rólad, az utolsó mosolyra, az utolsó szavakra. Ilyenkor néha elszomorodom, hogy nem lehetsz mindig mellettem. Emiatt sokszor úgy érzem, minden együtt töltött nap versenyfutás az idővel, amit csak hajtunk és hajtunk végeláthatatlanul.

Nagyon nehéz olyan megfoghatatlan dologról beszélni, amit csupán érzek, tapintani viszont nem tudok. Amikor hozzád készülök, ezt érzem. Tetszeni akarok neked, azt szeretném, ha napfény lennék, egy kis sugárkoszorú, amely boldogságot hoz az életedbe.

Fontos volt a tegnap este, sosem felejtem, mindig elevenen fog élni bennem az a sok szó, az a sok gondolat, amelyet tegnap nekem adtál, amellyel megajándékoztál. Ha egyetlen percem maradna élni, veled tölteném.

Ez az elmúlás, ebből vagyok

Olyan furcsa volt hallani a hangod. Tizenhat másodperc telis-tele érzelemmel, haraggal, keserűséggel, csókkal, édes szavakkal, csodákkal, apró és nagyon láthatatlan dolgokkal, mindennel, ami te egykor nekem voltál. A géphang recsegett a fülem minden kis apró járatába, és emlékeket ébresztett bennem a szeretetről, amelyet minden pillanatban éreztem, mikor velem voltál. A keserűségről, amit minden utolsónak mondott pillanatban gondoltam, mikor velem voltál. Az elmúlásról, melyet vészesen éreztem közeledni, mikor velem voltál.

"Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok."
(József Attila- A Dunánál)

Tétova lélek

Én tényleg nem tudom megköszönni neked igazán,
hogy amikor azt hiszem, összeomlok, nem igaz már,
mert a saját börtönömnek vagyok a nyomorult rabja,
akinek a gyomrában ott lapul a cellazár kulcsa.
De te jössz és felszabadítasz, mint egy erő, kiragadsz,
és én nem leszek más, csak egy tétova lélek, ha hagysz,
aki érted él és neked ad, mert ugyanazt kapom, amit adok,
mert te megvédesz, megtorolsz, megszeretsz, veled halok.

Fényed vagyok

Egy pillanatnyi fény vagyok, egy szelíd sugárral: ez a csóva rád mutat, téged világít meg, őriz, és őriztet, éltet mindörökké, mert ez egy örök játék, egy végeláthatatlan játék, amit mi ketten játszunk. Én vagyok a fényed, te pedig a világosságom tárgya.

Felejteni akarok

Az óramutatók táncolnak, a fények villannak, a molekuláid, a sejtjeid csak engem akarnak, megtartani akarlak, a tested vágya nem zavarhat,

csak élvezem, mert már te vagy az életem, az egyetlen gond, hogy féltelek, én így még nem éltem, hogy ennyire megszerettem a rosszat,

sosem akartam én, de mikor veled egy kupacba hordott a szél, én azt hittem végre vége, kérlek, csak legyen már béke,

odabenn, a háborgó szívben, legyen végre gyógyír ez a szerelem, hadd próbáljam fel az új színem, hadd csodáljam a legszebb tested, hadd éljek

a bűnös emlék nélkül, kérlek hagyjon el végül,

ez a mocskos látomás, legyen ez a végállomás,

legyen ez egy örök nász

soha többet gyász!

Elbocsátó, szép üzenet (késéssel, de annál nagyobb őszinteséggel)

Azt hiszed, megtörtél, hogy elestem, hogy többet nem állok fel, a padlón maradok, összeomlok, összetörök, megsemmisülök. Azt hiszed, nélküled nem létezem, pedig ha látnád, milyen lettem. Kérges lett a lelkem, ezért kaptam még egy esélyt arra, hogy megtanuljam értékelni a szépet és a jót, kaptam egy lehetőséget, hogy megmutassam, ki vagyok, és ki lehetek még. Erősebb lettem, fokozatosan nőtt bennem a tettvágy, és mindennél jobban várom, hogy végre kitörjek. Hogy végre szabaduljon rab lelkem, hogy elnyerjem azt az átkozott feloldozást, ami nélkül semmi vagyok, ami a kulcs az életben maradáshoz. Minden erőmmel ordítanám neked azt, hogy mennyire fájt, amikor megütöttél: nem kívül, a húsban, hanem ott bent, nagyon mélyen, ahol senki sem látja, csak én érzem. Üvölteném, hogy mindenki tudja, nem voltam én más, csak egy eszköz, amely pillanatnyi eufóriát okozott neked, egy röpke kis orgazmust. Most nézz rám, lásd meg, hogy ki vagyok, hogy milyen parányi örömforrás lettem, milyen kis apró, törékeny bogár, amely lámpaüvegnek repül, mert elvakítja a fény. Nézd, ez mind lettem én, de nem neked: egy látomás, mely egy életen át elkísér, egy szenvedő óra, mely nem hátrál, nem fél, nem ordít, nem kérked, csak önmagában öl.

Ez lettem én, egy erős, független, szabad lélek, aki megtalálta a boldogság kulcsát. Törékeny, illékony, furcsa kis csoda ez, de én azt hiszem, megérdemlem, hogy végre megtanuljam, hogyan őrizhetem meg örökké. Itt ígérem, hogy megőrzöm.

A tűzzel játszom - Új könyv

Az elmúlt fél év elég nehéz volt számomra: a megfelelni vágyás mellett az életemben nagyon hirtelen cserélődtek az emberek, a helyszínek és a hozzájuk tartozó érzések. Sokszor éreztem úgy, nem tudok megtenni bizonyos dolgokat, nem vagyok elég erős, kitartó és elszánt.

Csupán csak a felismerésre vártam: sokkal többre képes vagyok, mint valaha.

Ezt követően megírtam a második könyvemet, amely már sokkal egészebb, sokkal tartalmasabb, mint az előző. Új kiadót kerestem, nagyot álmodtam most már.

A kötet verseket tartalmaz, melyeket ciklusokba rendeztem és tartalmilag kategorizáltam. A tűzzel játszom egy szerelmi történeten fut végig, bemutatja a megismerkedést, az első együtt töltött órákat, a túlfűtött vágyat, amellyel vágyunk a partnerünkre, és végül a legszentebb intézményt, a házasságot.

A kötet ajánlását Turbuly Lilla, költő, író, kritikus írta, így ez a kötet szakmailag is megállja a helyét.

A gyönyörű szerelmes rajzok és grafikák Hendzsel Ilona keze munkái, a kötet a rajzoktól lesz igazán értékes és nagyon szép.

A kötet hamarosan megjelenik, remélem mindenkinek tetszeni fog, olvasásában örömet leltek.

Mérföldkövek, állomások

Az ember néha eltöpreng, elgondolkozik, számot vet az életével, a sikereivel, a vágyaival és a lehetőségeivel. Néha meg kell hogy álljunk, és mélyen magunkba kell nézni: meg kell találnunk az életünk valódi értelmét, az erőt, ami hajt bennünket tovább a céljaink felé. Ez az erő minden ember szívében ott rejlik, minden egyes apró hajszálérben ott táncol és végeláthatatlanul buzog, és egyszer, egy váratlan pillanatban feltör, és a felszínen él tovább elevenen.

Őrülten dobban a szívünk, amikor megérezzük ezt a csodát, amikor először folyik a vér úgy az ereinkben. Először kicsit megijedünk, meghátrálunk, aztán az euforikus boldogságból kitörve magunkhoz öleljük a világot, mindenhol és mindenkinek azt súgjuk, mondjuk, ordítjuk: szeretek szeretni, mert nincs más az életben, ami akkora örömöt okozna, mint a legszentebb csoda, a szeretet...

Igen, néha számot vetünk, fontossági sorrendet állítunk fel, mérlegelünk, hogy ki a fontos, és kiért milyen kockázatot érdemes vállalni. Aztán pofonként csap meg a felismerés szele bennünket: lehet, hogy sokkal jobban szeretünk valakit, mint amennyire gondoltuk.

(A 18. mérföldkövemhez érve sem érzem magam érettebbnek, se szebbnek, felnőttebbnek, nőibbnek, semmi sem változott, csak eggyel többet éltem, eggyel lettem emberibb. Viszont végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt az állomását az életemnek olyanokkal tölthettem, akik fontosak, kiváltképpen a legfontosabb, titkos erővel, Gergővel. Nagyon megfoghatatlan és furcsa érzés. Köszönöm.)

Amit a szerelemről tudok II.

Együtt várjuk a legszentebb csodát, azt a pillanatot, amikor minden vágyunk összeér és eggyé válik, amikor nincs szebb dolog a világon, csak az a perc. Nem bánunk semmit, nem félünk, nem vagyunk megkeseredettek, sem öregek, nagyok vagyunk, nagyon nagyok- ketten. A percek halovány képmásaiként táncolunk a havas utcában, látomások vagyunk, el-el tünedező látomások, akiket csak az igazán szerető és szeretve lévő emberek láthatnak. Lebegünk az általunk felépített torz és tiszta világban, arra várva, hogy valami megtörje a csendet. Valami földöntúli, ismeretlen erő, amely a pokolba taszít, és a mennybe repít egyidejűleg. Meghatva állunk és várunk a jöttére, elfelejtve az élet valódi értelmét. Dolgozunk, sietünk, rohanva éljük át legszebb perceket, pedig időt kellene szánnunk a boldogságra. Halmozzuk a semmitérő élvezeteket, a legértékesebb órákat viszont hamar eldobjuk magunktól.

Mikor a csoda eljön, és végre szerelembe esünk, akkor sem az örömre összepontosítunk, sokkal inkább a félelemre. Félünk, hogy mikor lesz vége az áldott állapotnak, hogy mikor jön a megváltó üstökös, amely észhez térít minket. Bizonyítjuk és bizonyíttatjuk a szerelmünket, pedig felesleges. Érezni kell, mert az érzést semmi és senki nem tagadhatja meg tőlünk, az örökké -az üstökös után- is élni fog az emlékezetünkben, a zsigereinkbe lesz kódolva, még akkor is, ha már azt hittük, rég' elfelejtettük.

Éppen ezért sokkal egyszerűbb megőriznünk a szerelem legelevenebb emlékképeit, a csókokat, a titkokat és a közös, havas táncokat.

Örömtánc (az érzékek háborúja)

Csend van. Csak a tested játszik az enyémmel, kecsesen járjuk a magunk táncát, az ágyon a levegőben, a falon, mindegy hogy hol, csak egy számít: mi ketten. Izzik a homlokodon a kéj minden apró cseppje, ordít a tested, velem akarja, csak velem. Őrültek vagyunk, rohanunk a közös cél felé, dübörögnek a vágy kéjes lovai az öröm egén, majd lassan, és egyre biztosabban tör ránk a mély, ösztönös lényünk. Óriási zaj lett, zuhog a fülem mellett a hangod, a leheletedet érzem.
Megmenekültünk, együtt vagyunk. A föld is beleremegett, kirobbant az érzés, a pillanat, a legszentebb csoda.

(Nekem a huszonkettedik, Neked a második.)

Találkozásokra

épp időben találtalak meg,
nem jöttél túl korán, se későn,
pont jókor voltál jó helyen,
a szerelem rád várt, nincs késő.

épp jókor jöttél: már várt
téged a meleg szoba, a szívem,
s most örül, csordul a vágy,
mert itt vagy, újra itt, szerelem.

épp időben találtalak meg,
a helyed már megvolt,
csak a jöttödre vártam, nem
akartam nélküled élni, sehol.

Téged nagyon

Hajnal van, az óra az előbb ütött hármat. A redőny résein keresztül pislog be a szobába a villanyoszlop halovány, altató fénye. Felülök az ágyban, a forró takaró lecsúszik mellém a földre, valami zavaros után kutatok buzgón. A tenyeremet biztosan húzom végig a lepedőn vakon maszatolok a hűvös szobában.

Abbahagyom a keresést. Csendet teremtek magam köré, füleim élesen hegyezem, majd a szememmel fókuszálok a tárgyakra a sötét szobában. Gerinced egyenes sínpárként rajzolódik ki az ágy másik felén, hajad kusza látomásként éled bennem újra. Lehet, hogy csak álmodom? Az nem lehet, hogy te itt, az óra most ütötte a negyediket.

A legszebb ember vagy, akit valaha láttam. Erős, mégis kecses termetű. Mérnöki pontossággal rajzolták meg minden egyes tökéletes vonalad, minden apró rostot és izmot benned. Minden pillanatban lenyűgöz a tökéletességed.
Megmozdulsz, beleremeg a tér, a szívemet valami furcsa érzés üti meg, minden bizonnyal el fogok ájulni. Érzem az illatod, a varázslatot, nem tiltakozom, álomba zuhanok.

Furcsa fények játszanak az arcomon, a szobába világosság költözött. Te óvón ülsz felettem, nézed az arcom, kezeddel a derekamon játszol. Kinyitom a szemem, elmosolyodsz, nem értem: tényleg itt ültél, és engem néztél?

A pillanat okozta kábulattól felülök az ágyon, az öledbe bújok, és hosszan, forrón és szerelmesen suttogok a füledbe: téged nagyon.

A hold-szerelem

a hold fent szalad a hosszú, fekete égen,
fent eregeti végtelen szárnyát,
elröpül a tengerekre, vízre száll, majd a világok
találkozásánál veled hál,
megszeret, megtorol, érted harcol,
neked világít rendületlen,
nem bánt, nem ostromol, csak félt, nagyon szeret,
elringat a pokolba, felrepít a mennybe,
megriaszt, megrémít, szerelembe ejt,
azt hiszed véged, pedig most kezdődik csak az élet,
veled szeretkezik, az égbolt beleremeg, viharok váltják egymást,
nagy a szenvedély,
nincs szenvedés,

béke,
szerelem,
tűz,

és mély, őszinte, igazi.
A hold tánca az égen egyre világosabb, egyre kerekebb, a szerelme kibontakozni látszik, és a fény mindent, és mindenkit eláraszt.

Vele álmodtam

Csak úgy gyűrtem a lepedőt, ha láttad volna,
testem minden kis halovány, apró árnya,
ellened tiltakozott, dübörgött és dühöngött,
fojtón álltam a szoba sarkában, és ő engem ölt.

Csak úgy táncoltak le a könnyek az arcomon,
minden érintése kiölt belőlem valamit, holott,
én már azt hittem, engem ez nem bánt már,
túlléptem, túléltem, de mégis, most itt van, rám vár.

Csak úgy rúgtam az ágy meredek szélét,
a párnába kiáltottam a nevedet: a végét
akarom, ments már meg! Kérlek, ne hagyj itt,
meg fog ölni, bántani akar, félek! Ne hagyj itt!

Az élet néha furcsa helyzeteket szül. Megtréfál, feldühít, kizsigerel, felbosszant, szörnyű és kitörölhetetlen sebeket ejt rajtad. Van, hogy te vezetsz, és van, hogy téged vezetnek meg. Néha te hibázol, máskor téged hibáztatnak jogtalanul. Egyszer te játszol kegyetlenül más érzéseivel, máskor pedig veled játszanak szörnyű játékot.

Néha te nyelsz, máskor te nyeletsz...

A nő két arca

Ez a nő minden kis apró mocsok legnagyobb okozója, a leginkább hibás lény a földön, az eredendő bűn és az eredendő bűnös. A nő letaszít a Pokol legmélyebb bugyrába, megöl, feltépi tested kis kalodáját és kiszipolyozza a lelked, bánt, nyomorba dönt, eltávolít a világtól és minden valamire való kis apró örömtől. Letépi megfáradt testedről a mocskos ruhát, hagyja, hogy a küszöbön ázz, hogy megfázz, nem engedi, hogy szabad legyél. Foggal-körömmel ragaszkodik az igazához, véresen komolyan vesz mindent, de tényleg, szó szerint mindent, még az sem érdekli, ha nyilvánvalóan nem neki van igaza. Szemei összeszűkülnek, szájába élesen harap bele, a vér összegyűlik a ránctalan, sima homlokán. Haragra kel, csapkod, lökdös, elégedetlen, minden szavadra ugrik, azt mondja gyűlöl, pedig nem úgy tűnik.

Néha fáradtan dől le az ágyba, van, hogy esetlenül fest, sőt, néha kifejezetten idegesítő és tudálékos. Van, hogy nem olyan jártad a témában, mégis beleüti az orrát. Többször előfordul, hogy ne lát, csak néz, ezzel kellemetlen helyzetbe sodorva magát.

Van, hogy ki kell dobni a serpenyőt, mert beleégeti a kaját. Néha a konvektor tetejére is olyan dolgokat tesz, amiket nem kellene.

Esténként bátran bújik melléd, mert tudja, te így is szereted.

Máskor reggel teát készít neked, majd lágy mosollyal és mentaízű csókkal ébreszt. Mint anyamadár a fiókáit, úgy enged téged is útra, és nem zavarja, ha este későn térsz haza, tudja, hogy mindenkinek jár a pihenés. Nem féltékeny, nem kérkedik a szeretetével, nem üti bele az orrát olyan dolgokba, amikről tudja, semmi köze sincs hozzá. Szelíd, ártatlan, de belül, ott mélyen mégis kicsit rossz, kicsit romlott, pont amennyire azt te megkívánod.

Néha váratlanul süt neked, van, hogy felhív, ha beteg vagy, ápol. Nem várja el, hogy meglásd a nyilvánvaló dolgokat, nem nevet ki, ha megbotlasz, vagy figyelmetlen vagy. Mindig, igen, abban az esetben is, ha tudja nincs igazad, kiáll melletted.

Soha, hangsúlyozom soha nem vár el lehetetlen dolgokat, de ő természetesen mindent teljesít neked. Főz, mos, takarít, de vajon szeret is?

Lehet választani.