Alkotok

Újabban felfedeztem egy új énemet, a cikkíró vénával rendelkező diáklányt. Az elmúlt két-három hétben több, ötszáz szavas cikket is produkáltam.
Jelentkeztem egy cikkíró-versenyre, ahol megcsillogtathatom tudásom. Az alábbi linken elolvashatod egyik cikkemet, illetve kifejezheted tetszésed is.

http://www.modell-leszek.hu/hogyan-kerulj-osszhangba-magaddal/

Ezenkívül, a múlt héten Somogy megye legismertebb hírlapjában is lehetőséget kaptam egy publikációra. A "Mélyvörös sikoly" című versem jelent meg nyomtatásban.

Remélem, az elkövetkező hónapok is ilyen, alkotásban gazdagok lesznek.

Kutatás

Keresem, kutatom,
buzgón akarom.
Kívánom, kivárom,
a jövőmet vágyom.

Ismerni, tudni,
a valót és a jót,
szeretni mindazt
mi boldogságot ont.

Játszunk kicsit!

Suttog a lámpa, az utolsó szavakat szítja
Ajkam csókra, kezem pofonra állna.
Haragom élesen villódzik szememben,
Szívem mosolya eltűnt bennem mélyen.

Ne félj! Csak kábítalak.
Mosolyom örök, kedvem pusztíthatatlan.
De te csak rettegj, félj a magánytól,
A nélkülem töltött, üres éjszakától.

Tudom, ne mond: hiányzom.
Látom a keserű szádon,
A régen mosolyra görbülő kerek ajkakon,
Nem ül már semmi, csak aggodalom.

Mert én nem otthon vagyok!
Tudom, tudom... én sosem nyugodhatok.
A dunyhám a csókod,
A takaróm a karod.

Erős vagyok

"The weak can never forgive. Forgiveness is the attribute of the strong."- Sűrűn, kántálva félhangosan mormoltam Gandhi tanítását. Előredőlve, szorosan összekulcsolt kezekkel ültem a posztóval letakart földön. Kellemes nyári szél fújt, mahagóni vörös, sűrű szövésű kendőm lengedezett. Egyre áhítatosabban, egyre alázatosabban próbáltam hinni a tanításban. Kegyetlenül, elmondhatatlanul gyűlöltem haragudni. Égetett, legbelül mart a tudat: nem kellene félnem attól, hogy a haragom visszaszáll. Ennek ellenére, én mégis, rendületlenül hittem, hogy mindig meg kell bocsájtanom. A körülményeket, a szituációt elfelejtve kell szemet hunynom a tettek felett. Mindezt tökéletesen véghez tudtam vinni- egy bizonyos ideig.
Volt, hogy nehéz volt. Hogy fájt. Hogy fel tudtam volna robbanni. És ekkor újat tanultam.
Nem kell örökre megbocsájtani. Nem szabad hagyni, hogy a félelem átvegye a bizakodás felett a hatalmat. Örökké hinni kell, hogy minden megváltoztatható. Valójában, én egy végtelenül gyenge ember vagyok, aki képes a megbocsájtásra. Ezen változtatnom kell. Rájöttem, erősnek, bátornak, hősnek kell lennem. Az leszek.

( "A gyenge nem képes megbocsájtani. A megbocsájtás az erős attribútuma."- Mahatma Gandhi.)

J.A.

Sosem fogom elfelejteni az utóbbi napokat. Keservesen, akadozva jöttek a szavak, csupán félmondatok hagyták el a számat, kezem pedig nem sűrűn rótta a sorokat a papírfecnin. Igazából, sehol sem találtam önmagam. Nem éreztem helyénvalónak az elmúlt heteket, nem éreztem, hol tartok. Feneketlen, mély gödörben feküdtem és kilátástalanul kapálóztam a sötét veremben. Szörnyű, elviselhetetlen és szörnyen reménytelen voltam. Nem éreztem a határaimat, az igényeim majdhogy' a nullára csökkentek: vízen és némi salátán éltem. Eszeveszettül tömtem magamba a némi boldogságot nyújtó csokoládészeleteket egymás után. Egy perc múlva már azt vettem észre, hogy a tábla csoki eltűnt, én pedig a szoba sarkában a falat ütve zokogok. A véres, színtiszta igazsághoz pedig nem más vezetett el, mint József Attila.
Egy kertben ültem. Teát ittam. Mélyen magamban éreztem a teafilter minden rezdülését, a természet harmóniáját, a Föld energiáját. Ekkor egy fiatal, sötét hajú férfi lépett hozzám, segítséget kért. Nem tudta hol van, értett minden egyes szót, minden egyes magyar betűt, mégsem értett semmit. Értetlenül állt a parkban, és kérdőn, felvont szemöldökkel nézett rám: hát ilyen a világ? Ő volt József Attila. Némán, enyhe vállrándítással válaszoltam: én magam sem értettem, miért állítja ezt olyan magabiztosan. Leültettem magam mellé, és beszélgettünk. Elmondott mindent az ő koráról, én elmondtam mindent az enyémről. Némán hallgattuk a másikat, hosszan figyeltünk. Társra találtam. Úgy éreztem, van hova menekülnöm, van kihez szólnom, ha az egyszerű segítség már nem elég.

Köszönöm.

"Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!"

Fáj.
Mérhetetlenül és kimondhatatlanul fáj, hogy ismét semmibe veszel. Emésztem magam- pedig minden okom meg lenne a boldogságra. Kerek, egész lett az életem- ezt is kizárólag neked köszönhetem. Most mégis a legnagyobb fájdalmat te okoztad nekem... Bántottál, porba tiportál, eltapostál.
Erőt gyűjtök.
Úgy érzem, fel kell erősödnöm. A zsigereimben érzem, meg kell küzdenem magammal. Kemény, fájdalmas harc lesz- de tudom, megéri.

kezdek igen rosszba lenni magammal.

Téboly

Tevékeny az idő.

Sűrű ráncokat kuszál a szemed köré, súlyos terheket kényszerít erőtlen testedre. Görbülsz a nyomás alatt, apró tested nem bírja az iramot. Aztán felállsz, a gondokat megoldod, a súlyok lassan lekerülnek a hátadról és az idő megy tovább. És a ráncok maradnak.
Egymást sűrűn követik a napok. Szaladnak előre, kutyafuttában telnek el a pillanatok. Röpke másodpercekké szűkülnek az órák, vontatott csigaléptek helyett az idő tovaszáll. Nincs időd élni, mozogni, tevékenykedni. Te itt megszűntél létezni.
Minden nap ugyanaz a monotonitás. Kattognak a billentyűk, csörrennek a telefonok, ideges, dühödt ügyfelek harcolnak jogaikért. Te némán, szenvtelen válaszolsz, nem nézel az akta mögé.
Másnap felkelsz, és ő ismét ott van melletted. Ép és egészséges, erős kezeit sűrűn fonja nyakad köré, majd szeretetteljesen csókot nyom kiszáradt ajkaidra. Nem érted a helyzetet, hiszen tudod, ő tegnap meghalt.

A napok sűrűn váltakoznak, ne hagynak időt gondolkozni. Nincs esélyed ép ésszel felfogni, ami körülötted zajlik. Úgy érzed, meg kell találnod a tökéletes megoldást: elébe mész a másnapnak.
Csak nehogy a végén te őrülj meg...

Csupa zaj

Csupa zaj,
csupa haj
a lepedő.

Nyisszan az olló,
kint suhan a fekete holló
messze.

Fekete fürtök,
az ágon fürtök
csupa szőlő.

Koppan az ajtó,
belép a hajtó
a szobába.

Csattan a bélyeg,
a ház eladva végleg
nincs már.

Koffer a kézben,
minden készenlétben
van.

Elmegy a lány,
nincs már hiány
többé.

Új a ház,
friss a lakás
végre.

Örök álmok

Ringató álmok, képzelt csodák,
valóságos, megtörhetetlen buták
Kik csak néztek furcsán,
visszhangotok nincs, vagy csak kurtán.
Elképzelem. Megálmodom.
alaposan kigondolom, hagyom,
Hadd forrjon egymagában,
így nem hagy örökös magányban.

Örök az életem. Bármikor élhetem.
Mindenem van: kenyerem, hazám, szerelmem.
Szívem hevesen dobog, mellem lüktet,
a csúf igazság gúzsba köthet.
Lesem a valót, kívánom a jót,
tiltom a kegyest, akarom megbízhatót.
Alapos vagyok. Gondoskodó.
Titkom örök, létem mindenható.

Ember vagyok. Szánalmas,
kizsigerelhető, csúf, gonosz, s aljas.
Bűnöm a népé,
büntetésem az elmémé.
Fáj, hogy így kell léteznem,
kezeim kötve, szívem lángol végtelen.
Én csak örökké álmodom,
szabadságra, szerelemre vágyódom.

A negyvenes nő

A megújulás hatalmas erőt hordoz magában. Szétrobban a test, a lélek, az elme. Hatalmas, kifejezhetetlen áttöréseket eredményez egy alapos, mindent szétziláló változási folyamat.

Kacér negyvenes nő állt a széles barna kerítéssor előtt, hatalmas bőröndnek támaszkodott. Gyenge ujját a csengőre tapasztotta, majd erősen megnyomta. Másodpercekkel később hallotta a ház visszhangjában felcsengő dallamot, amely látogatót jelzett. Várt, nézelődött, majd megismételte a csengetést. Az emeleti szobaablakban egy nő tűnt fel: hosszú, vörösesbarna haján játszott a tavaszi szél, köntösét erősen cibálta az ablakkilincs. Csengő hangon leszólt, mindjárt nyitja. Erőnek erejével vágtatott le a csúszós lépcsőn, boldogsága arcára volt festve: nagyon várta a találkozást. Feltépte az ajtót, kirohant, majd ügyetlenkedő kézzel belecsúsztatta a kulcsot a zárba és kinyitotta a fakaput. Ziháltan a világosbarna negyvenes nyakába vetődött, majd hosszú csókot nyomott fehér arcára.
Barátnők voltak. Régen látták egymást, a hiány betölthetetlennek bizonyult az elmúlt években. Izgalmas, már-már feledhetetlen emlékek sorakoztak a tágra nyílt szájak kapujában. Minden szó kimondásra várt, minden pillanat megszentelt volt. De aztán előkerült az ok: egy válás.
A negyvenes válik. Rosszul volt, minden apró nesztelen hibát a saját nyakába akasztott, mondván úgyis ő tehet róla. Félt, gyűlölt hazajárni, nem tartotta a lelkét semmi sem. Nem volt nyomóerő, késztetés, amely arra buzdította volna, hogy alkosson. Nem tett hát semmit, csupán várt. Jól tette.
Most már jól van.Egyedül. Erre várt már mióta. A kimondott szavak új lépésre késztették, döntéshozatala megfontolt, és komoly volt. Változni, változtatni akart. Meg akarta tenni a lehetetlent, küzdeni, formálni akarta az embereket. Felrúgta eddigi, poros életét, és új erővel harcolt tovább.
Nem kell mást tenni, csak küzdeni.

(Ugye érted?!)

Álom

Visít az éjjel
emészt a félelem
engem.

Véres a lepedő,
nagy halom keszkenő
nem meglepő.

Izzad a fal
megfagy a zaj
nagy a baj.

Zihál a lány,
kivár,
a mosdóba sétál.

Léptek a nyomába
vétek a szobába
a lány szavára.

Vége az álomnak,
riadtság, zaj
nincs baj.

Várom a jelet. Tűkön ülve nézem a szürke eget, derekamat élesen karcolja az északi szél. Fázom.
Hideg van, a napok egyre komorabban. Én legbelül is beszürkülök. Érzem, szívem egyetlen lyukacsos húsdarabbá válik, kevély kéz markolja. Gyűri, szorítja,tépi. Erővel sújtja a mélybe: bántja.
A kevély kéz az Isten.
Azt hittem, szeret. De Ő nem küld jelet, nem taszít el magától. Csak némán néz engem. Nem válaszol.