2011 Évértékelő

Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt velem az évben. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy az évértékelőmben nem a múltra, hanem a jövőbeli céljaimra, terveimre szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni.

A tavalyi, 2011-es évben megszereztem a jogosítványom, állandó rovatom lett a Somogyi Hírlapban, végigtáncoltam egy Ákos koncertet, néha nyertem, nyáron dolgoztam, levágattam a hajam, megmutattam a magyar pezsgést az olaszoknak, megismertem rengeteg érdekes embert, fecsketáboroztattam, megjelent az első könyvem, megbüntettek, mert a tilosban parkoltam, rengeteget táncoltam, megleptem és meglepődtem, könyvbemutatót tartottam, szerelembe estem.
Minden kihívásnak igyekeztem eleget tenni, és újakat tűztem ki célul. Most ezek következnek.

Az elkövetkező évre nagyon sok tervem van, rengeteg eredményt szeretnék elérni. Szeretnék minél többet írni, minél többet megjelenni, minél több embert boldoggá tenni. Szeretném megőrizni azokat a kincseket, akiket és amiket az előző évben szereztem, szeretnék adni, végre éretté válni, sikerrel vizsgázni, kipróbálni egy csomó új sportot, minél többet táncolni és futni, órákig szerelmesen beszélgetni, bőrig ázni nyáron.
2012-ben szalagot fogok avatni, betöltöm a 18. életévem, befejezem a középiskolát, leérettségizem, és írni fogok. A többi majd jövőre!

Jövőre, Veletek, ugyanitt!

Köszönöm, hogy olvastok, hogy olvastatok!

Sikerekben gazdag új évet kívánok Nektek!

Az nem lehet, hogy...

Nem tudom, mennyire és mikor van igazam. Nem tudom, mindig, minden helyzetben jól látom-e a dolgokat, egyet viszont biztosan tudok: sosem lehet igazam.

Lehet, hogy a tény, miszerint szeret és folyton velem van, nem természetes. Lehet, hogy sokkal jobban meg kellene becsülnem, mindazt, amit tőle kapok. Lehet, hogy jobban oda kellene figyelnem arra, amikor problémája van, amikor szomorú, amikor úgy érzi, a világ ellene esküdt össze. Lehet, hogy nem kellene természetesnek vennem ezt a szeretet-dolgot, és jobban meg kellene fontolnom az ebből következő és adódó tetteimet.

Nem hiszem, hogy meg kellene tanulnom másként szeretni. Egész egyszerűen úgy gondolom, hogy még kezdő vagyok, még fiatal ehhez az egészhez. A változás szükséges, de nem direkt, hanem spontán módon. Ezt pedig az idő hozza majd meg.

Lehet, hogy egy csúnya félreértés áldozata vagyok...?
Mi van, ha az, ahogy kettesben viselkedik velem csupán egy rózsaszín álom által elnyomott hamis kép? Mi van, ha nem velem viselkedik másként, csak egész egyszerűen én látom máshogy?
Minden bizonnyal óriási csalódás lenne ráeszmélni arra, hogy amiről azt hittem, hogy a legértékesebb dolog az életemben, nem is létezik.

Igen, minden bizonnyal csalódás lenne.

Lépcsőház

Csigaléptekkel vánszorog az idő.

Hallom ahogy kopog a cipőd.

Lassú, megfontolt léptekkel jössz a lépcsőházban,
kint a hideg szél süvített, kipirulsz a nagykabátban.

Az emeletek egyre csak dobognak a lábad alatt,
a szíved majd' kiveri a fémkeretes ablakokat.
Kint vagy, még nagyon kint, nem érezlek,
ha az ajtón belépsz, nincs több lélegzet.

A küszöbön állsz. Érzem a szíved, a kezed,
megcsókolsz, magadtól többet el nem engedsz.
A köntöst az ajtóban hagyom, levetkezem,
csak téged látlak, nincs idő sem tér, csupán te.

Még mindig nem tudom, mit szeretek benned.

Ha szabad kérnem:
mindig
legyél velem!

Amit a szerelemről tudok

Amikor már végre azt hisszük, igen, révbe értünk, na most aztán nagyon önállóak, nagyon függetlenek vagyunk, akkor jön egy csapás. Egy olyan változás áll be az életünkben, amire végképp nem számítunk. Egy olyan érzés, egy olyan megfoghatatlan, bonyolult érzés, amit nem tudunk egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Ez a szerelem. Őrült módjára viselkedünk, foggal-körömmel ragaszkodunk az általunk választott személyhez, miközben észre sem vesszük, talán már-már megfojtjuk...? Követeljük az együtt töltött órákat, és hosszú napokig rágódunk azon, vajon mikor lesz vége ennek az euforikus, gyönyörű állapotnak. Nyomozunk utána, szabályosan elborul az elménk, ha valaki más megérinti, vagy hozzászól a partnerünkhöz.
Szégyen szemre bevalljuk magunknak, hogy nem vagyunk önállóak. Nem tudunk egymás nélkül élni, nem megy, és -őszintén szólva- nem is akarunk. Ilyenkor kicsit fékezünk, lenyugszunk: rájövünk, mennyivel könnyebb volna, hogyha egyszerűen csak élveznénk a szerelmet.
Mennyivel egyszerűbb volna megfürödni a szent örömben, kétségek, viszályok nélkül.

Mit kívánhatnék

mit kívánhatnék annak, akit mindennél jobban
feltétel nélkül, így vagy úgy, de örökké, érte lobban
a tűz bennem, csak érte, nincs más, ez éppen elég,
nem tudom, de mégsem hiszem, hogy ez bennem egyszer kiég.

mit kívánhatnék neked, akitől mindent megkaptam már,
aki a borús, zord éjszakán maga mellé fektet, nem félek már,
mondd, mire vársz? mi az álmod? ne, kérlek ne mond hogy én
az nem lehet, hiszen már régen a tiéd, csak a tiéd vagyok én.

mit kívánhatnék, mondd? mit szeretnék neked a legjobban:
hogy örök legyen, hogy békés és nagyon áldott,
szebb, mint a felkelő nap, igazibb mint a legszentebb álom,
hogy a tűz napról-napra, percről-percre újra fellobban!

Legyen úgy

Áldott, békés ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak! Teljen az ünnep meghitt, békés környezetben, érezd a szeretet erejét, és hagyd, hogy eluralkodjon rajtad.

Hidd el, nem fogod megbánni!

Sohasem

beszélgetni akarok veled!
miért kell már megint menned?
ne rohanj, mennyivel könnyebb volna,
hogyha az éjszaka magára váratna,
mennyivel, ó de mennyivel többet
érezhetném azt az illatot, ami a nyakadon ül
rendületlen.
törhetetlen zúgsz bennem, össze meg vissza,
néha felkavarsz, üresen hagysz, de a kezed tiszta!
nincs más, csak én.
én.
én.
én.
a szavaid engem keresnek,
neked velem és melletted a helyed,
kérlek,
maradj meg nekem.

én nem akarlak elveszteni
s o h a s e m!


G.-nek Adri által

Örök

az ablakból
nézem, ahogy táncol
a szép fehér hó
a szívedhez láncol,
egy tél kell és megszeretlek
egy élet sem elég: meg nem szerezlek.

nem hiányzik semmi, itt vagy, meleg,
jóleső,
minden azt kiáltja: szeret,
szerető
itt az öröm, a haza, az örök!
ha hív az idegen
akkor sem költözök,
engem te nem hagysz hidegen.

Köszönőbeszéd

Az igazi és legfontosabb dolog a világon az, hogy legyenek társaink. Amennyiben átélhetjük azt az euforikus örömöt, hogy az emberek támogatnak bennünket, szeretnek, minden erejükkel velünk harcolnak, elmondhatjuk magunkról, hogy igen, nekünk vannak társaink. És nem is akármilyenek.

Furcsa érzés arról beszélni, aminek létezéséről tudunk, de nem érzékeljük minden nap. Az elmém, az eszem tudta, és mind a mai napig tudja, hogy meg kell küzdeni a sikerért, viszont sokszor éreztem úgy, én erre nem vagyok képes. Ilyenkor kicsit ott belül, nagyon mélyen valami eltörött: azt hittem, soha többé, senki nem lesz képes összeragasztani azokat az apró szilánkokat. Tévedtem. Ők mind magukhoz vettek egy darabot, és közös erővel, kitartással egymás mellé illesztették őket anélkül, hogy én észre vettem volna. Valahogy egy pillanat alatt minden megváltozott: újra egész, újra kerek lett az a valami ott legbelül.

Mindig írtam, már azt sem tudom, milyen régóta vetem papírra a gondolataimat. Azonban az évek alatt én is rengeteget változtam: az első jegyzeteimből tanulva alakítottam stílusomat, és örökké tanulok. Tavaly december elején azon gondolkoztam, mi az, amit el szeretnék érni az életemben: egy könyv. Furcsa gondolat, de mégis: összeállítottam, még aznap este megszületett.

Most itt van ez a könyv. Kicsi, színes, még kezdő, de az enyém.

És itt van az az ember, akinek köszönhetem, hogy ilyen vagyok, hogy ilyen lettem: az édesanyám. Szeretnék neki köszönetet mondani, mindazért, amit értünk, a gyerekeiért tett. Ugyanígy köszönöm a tesóimnak, Öcsinek és Vikynek, veletek az ember csak boldog lehet!Kedvenc Nagyimnak is köszönöm, hogy mindig támogat.

Szóval már hárman vagyunk: a könyv, anya és én.
Várjunk csak, ez így kevés lesz: kell még valami. Kell egy erő, amely elsöpör, amely mindenkor támogat, tanít, okít, büszke rád. Kell egy Szupertizes, akik nélkül nem lenne teljes az életem: Viktor, Eszti, Kármi, Letti, Viki, Petra, Ádám, Roli, Tomi és Adri. Srácok, köszönöm, hogy vagytok.

És kell még valaki, aki nélkül fél lehetek csak. Aki szeret, aki képes éjfélig hajtogatni velem a meghívókat, akinek az ölében bátran alszom el. Aki akkor is, ott is. Akit a világon mindennél jobban szeretek, becsülök, tisztelek. Kell egy Gergő. Köszönöm Neked!

Szóval, most itt vagyunk mi, mindannyian: a tanáraim, a szeretteim, a világ, amiben élek. Tudom, itt nem kell soha félnem, mert Önök, és Ti mind vigyáztok rám.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki részt vesz az életemben.

(Úgy éreztem, nyilvánosságra kell hoznom, hogy mindenki meg tudja fontolni a szavakat, amiket leírtam.)

Ígérem: ha tudom, szavakba öntöm

Nem tudom elhinni, de nehezen jön a szó a számra, mosoly ül rajta, egy megingathatatlan mosoly, egy csalfa, kicsit vak és kicsit álmodozó mosoly.

Nincsenek szavak, se tettek, amelyek képesek lennének bizonyítani, mennyi minden tör most felszínre bennem: mennyi érzés, mennyi dal születik bennem percről percre. Egy olyan világban élek, ahol nincs helye kudarcnak, nincs helye törésnek. Néha megbotlom, néha nem vágyom másra, csak arra, hogy úgy igazán kialudjam magam. Néha nyűgös vagyok, vagy hisztizem, mert nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna.

Nem fogok tudni soha elégszer köszönetet mondani, kifejezni azt, ami bennem olyan elevenen él, olyan törhetetlen: hogy mennyire szeretlek benneteket. Büszke vagyok arra, hogy képes vagyok ezekről a dolgokról írni, hogy felül tudok emelkedni az eufórián. De sokkal inkább büszkébb vagyok arra, akik ilyenné tettek.

A vendégkönyvet olvasom: sok kusza írás, ezernyi személyiség, emberek, halovány képmások. Szavak. Súlyos szavak.
Ezt ti írtátok, ti vagytok benne. És egy kicsit én is.

Nem tudtam, mi az, hogy szerelem. Felelőtlenül dobálóztam a szóval, azt hittem, egyszerű ez a dolog, csak mi, emberek kavarjuk össze. Tegnap valami felfordult bennem, a világ megingott, a szívem kiütötte a bordáimat. Nagyon szeretlek.

Boldog vagyok. Eszméletlenül boldog.

Nem szabad elhinned, hogy szeret, nem szabad megadni magadnak azt a megnyugvást, hogy csak érted él. A vére, az esze, a teste mindig hajtani fogja, a vágy dübörgő lovai elé nem állhatsz. Ő akkor is téged, csak téged fog szeretni, a világmindenségnél jobban, de ha mennie kell, ő menni fog. Nem várhatod el tőle azt, amit saját magad sem tudnál teljesíteni.

Meg kell értened, hogy ő mindig szeretni fog. Most már örökké benne fogsz élni, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, lehet, hogy zúgóm patakként dübörögve a felszínen.

Lélekostrom Könyvbemutató

A Megyei és a Városi Könyvtár szeretettel meghívja Önt és családját, barátait Kele Dóra Lélekostrom című kötetének bemutatójára.

Az eseményre minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk! A kötet kedvezményes áron megvásárolható a helyszínen.

A könyvbemutatóra kérlek hozd magaddal kedvenc bögrédet! :)

Az esemény támogatója a novum eco Kiadó, Sopron, és a Múzsa Kávéház, Kaposvár.

"Az utamban állt már minden: csalódás, átvészelhetetlen viharok, legyőzhetetlennek tűnő akadályok, kétséges kimenetelű harcok. Örök érvényű érzések, megfejthetetlen és kitalálhatatlan gondolatok bolyonganak körülöttem, miközben én csak arra tudok gondolni, vajon hogy lesz tovább…? Mindig szembeszálltam a gonosz erőkkel, harcoltam és segítettem harcolni.

Életem egy évének válhatsz részesévé, átélheted a kemény perceket, az önfeledt mosolygós délutánokat, a szerelemmel átitatott estéket és a remény furcsa halmazállapotú gonosz kis csodáját.

Egy kérdésen múlik minden: felveszed a harcot, vagy hagyod, hogy legyőzzenek?"
(Kele Dóra- Lélekostrom)

További információ:
http://telitortenet.blogspot.com/
http://www.facebook.com/keledora
https://www.facebook.com/events/123737734407854/

Én őt vágyom

Néha még érzem azt az illatot, ami akkor csapott meg, ha veled voltam. Kesernyés, hideg téli illat volt, de ez akkor nem számított, mert az a te illatod volt.

Az utcán állok, már hét óra is elmúlott, most végeztem táncon. Még érzem a kezemben a partnerem erős szorítását, még a tüdőmben táncol az a levegő, amit az emeléseknél szívtam mélyen magamba. Talán még a derekam is arra az utolsó forgásra emlékszik, amit az imént fejeztünk be. Az utca nagyon hideg: emberek sétálnak hazafelé csendben, a munkától megfáradtan.

Már nagyon fázom, mennék haza, szeretném, ha forró karodban aludhatnék végre el, és nem keltene fel a hideg, téli szél. Érzem, ahogy az orrom egyre hidegebb lesz, szinte már fagyos az idő. Ismerős motorhangot hallok a közelben, végre mosolyog a szívem: mindjárt itt vagy értem.

Elindulok a tánciskola kapujából, egyenesen a nyílt utcára: az autó ebben a pillanatban állt meg, már csak a meleg motor viaskodik a jéghideg levegővel. Egy magas férfi kiszáll belőle, az ajtót finoman becsukja, egy lágy mosoly táncol az ajkán. A szemembe néz, egyre szebben mosolyog, egyre ráncosabb lesz az arca. Belém karol, szorosan magához húz, belesuttogja a fülembe a szent szót. Csak ölel, egyre szorosabban, egyre merevebben tart, érzem, hangosan ver a szívem, mindjárt kiugrik a helyéről, dübörög bennem a szerelem. A jéghideg kertkapunak dönt, csak lágyan érzem, mert megcsókol. Olyan mély, tiszta és őszinte erővel húz magához, hogy a világ beleremeg, a testem megszűnik létezni, csak ő és én vagyunk.

Karon fog, beülünk az autóba, csak a szemem sarkából látom, de mosolyog. Arcára kiül az egyetlen igaz és őszinte érzés: a szerelem.

Néha még vágyom arra, hogy együtt nevessünk, de érzem, nem akarom. Csak őt akarom.

"Behegesztem a sebet a szívemen, ilyenkor decemberben..."