Búcsú

Kedves Vendégeink, Tanáraink!
Kedves Ballagók!


A minap osztálytársaimmal beszélgetve döbbentem rá arra, hogy távozásotokkal milyen változások állnak majd be iskolánkban. Mi kerülünk a helyetekre, mi leszünk a végzős évfolyam, a „nagyok”, akik lázasan készülnek az érettségire, táncolnak a szalagavatón, diákigazgatóságért versenyeznek, utat mutatnak az alsóbb évfolyamoknak. Valahogy mégsem tudok felhőtlenül örülni ennek: hiányozni fog sok kedves ismerős arc a folyosókról, sok szép hang az énekkarból, sok kiváló sportoló az iskolai csapatokból, hiányozni fognak az iskolai ünnepélyek lelkes és tehetséges szereplői…Azaz ti, valamennyien.

Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Irigyellek benneteket, mert ti már egy lépéssel közelebb vagytok a célotokhoz, ugyanakkor féltelek is, hiszen nagy kihívásokkal fogjátok szembetalálni magatokat, amelyeknek meg kell majd felelnetek. De biztos vagyok benne, hogy az akadályokkal megbirkóztok, hiszen munkácsysok vagytok/ voltatok. Ez az iskola, ez a közösség olyan értékeket nyújtott mindannyitoknak, amelyekre bátran lehet építeni.

Szeretném feloldani a búcsúzkodás szomorúságát. Így hát ezúton szeretném nektek megköszönni az előző évi dolgozatkérdéseket- sajnos a mi évfolyamunk már más kérdéseket kapott. A tanárok hol-és hogylétére vonatkozó egyszavas, ám annál informatívabb válaszokat („Itt van./ Jókedvű./ Rossz napja van /Beteg!”), és az iskolai menzán való elsőbbségi jogotok átruházását.

Kívánom nektek, hogy a 4, 5 vagy 6 év során elhagyott tornacipők, kiírt golyóstollak, elhasznált spirálfüzetek számával egyenes arányban legyetek sikeresek és boldogok az életben!


Ez volt az általam írt búcsúbeszéd. Nehéz úgy beszélni, hogy az embert könnyei fojtogatják. Szeretlek, Panni!

Isten!

Isten! Hozz nekem egy mázsa erőt,
adj nekem békét, hadd lássam szeretőm.
Hozz nekem egy mázsa jókedved,
hogy szívvel érezzek, szeressek.
Hozz nekem egy mázsa kitartást,
hogy beléphessek és kapjak áldást.

Isten! Add nekem mindazt, amire vágyom,
vagy vedd el vágyam, s nem lészen álmom.
Add nekem meg a lehetőséget,
kínálj kihívást, bús küzdelmet.
Add nekem mindazt, miért a többi sóvárog,
adj jogot, hogy megmentsem a sóvárgót.

Isten! Felejtsd el kívánalmaim!
Nem kérek igazán én semmit,
Csupán hogy házadba lépjek,
fogadj el így, ahogy s miként élek.

Senki

Mindenből kimaradok.

Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy senki vagyok. Az életem részét képező egyének folyton-folyvást kihagynak a közös életünkből: elfelejtettnek mondott találkozók, kihagyott alkalmak százai vezettek ehhez a feltételezéshez. Én, naivan azt hittem, idővel minden megváltozik: érdeklődnek majd irántam, szeretettel gondolnak rám. Rendületlenül hittem, hogy nem csak eszköz vagyok az anyagi és szellemi javak elsajátításához.

Aztán rájöttem, hogy örökké ez maradok. Soha, senki nem fog rám bizalommal tekinteni, hacsak nem vezérli önös érdek.

Mindezen gondolatok mutatták meg nekem a helyes irányt: ezentúl passzív, nyugodt személyiség leszek. Azt teszem, amit akarok.

Őszintén szólva, az elején még fájt, hogy senki vagyok. Mostanra már biztosan érzem: jó ez így.

Valamit mondtál a szerelemről

Valamit mondtál
a szerelemről, a játékról,
de befejezetlen áll
nem hallok többet e két szóról.

Valami olyan volt,
hogy szeretsz te engem
de meg nem érheted a kort
amiben tied leszek.

Valami hasonló volt.
Te sírtál az erőtlenségtől,
ordítottál, zakatolt
a lelked, a tar vágányról.

Valami szerelem volt
kínkeserves, éles
rendre-módján elmúlott
benne elvéreztem.

Valamit játszottunk is,
te nevettél, én a melleden feküdtem
aztán mennydörgés, Isten is
megjött hozzánk,szerelmet hintett.

Valamiféle virágpor volt
a mennyországtól a pokolig
Ez szent ajándék volt
az élettől a halálomig.

Valami bizonyos lett:
(ím, ezt én sosem feledem)
Tiszta szívvel érezni, lássék
szerelemmel szeretni nem játék.

Undorodom!

Testem csökönyös, elernyed,
kocsonyaként sűrűn remeg
szagod érzi, undorítón eltesped,
szétfolyik az ereszen.

Nyúlik, ragad, csámcsog
örökké ugrál, ficánkol,
majd éles ütközet dúl
a szennyes vízbe fúl.

Undorodom. Kiráz a hideg,
kemény, érdes a szíved
de én mégis: elegem van!

Képtelen vagyok túllépni rajta(d).

Jajj a meleg!

Jajj ez a meleg! Közel a trópus,
szenvtelen kókusz, szegecses lótusz.
Izzad a kalapom: a főzőedény,
arcomon szemfödő, lelkem kevély.
Meleg van... és minden csupa haj,
fodrász sincs, csak a fránya zaj.
Nincs más,csak sivár külföld,
a zavar érzése színültig megtölt.
Jajj! Meleg van!
Vagy mi van?
Mondom én: ez a lótusz,
a főzőedény, a kókusz,
a fodrász, a hajhász,
a külföld felráz.
Jajj! Melegem van!

( A vers keletkezés hátterében a mai költészet napi színházi rendezvénysorozat áll. Hirtelen belecsöppentem egy versíró versenybe, melyben négy szó felhasználásával kellett alkotnunk: főzőedény, lótusz, fodrász és külföld. Nekem ezt sikerült alkotnom. Versemet nyomban meg is zenésítették, és jutalmul kaptam egy szép virágot.)

http://www.csiky.hu/userfiles/pdf-ek/koltoverseny.pdf

Ellentétek vonzásában

Vakon a fényes nagy világba,
csendet üvöltesz,
Kéz nélkül nyúlsz a homályba,
részegen nevetsz, boldogan sírsz.

Fuldokolva lélegzel,
éhesen telítődsz el,
Kevélyen látod a világot,
hályogos szemeddel korholsz.

Csupa szín vagy:fekete-fehér,
őrjítő gond, boldog ember,
Ambivalens vagy, mégis szép,
itt élsz, s ezért sírsz.

Idegen nő vagyok

Idegen vagy.

Hűvös márványtested keményen dörzsöli a derekam. Jeges ujjaiddal erősen kapaszkodsz belém, fojtón fogod körbe a nyakamat. Testem ösztönösen beleremeg a jéghideg érintésbe, a két test találkozásakor sistereg a bőröm. Gyönyörűséges szemed kérdőn pislog rám, mire én lágyan elmosolyodom. Apró ajkaidból kört formálsz, szádat csókra nyitod, szemedet lassan lehunyod. Megengeded, hogy belépjek a világodba.
Együtt élünk már egy ideje: ismerem minden lélegzetvételedet, szeretem a szokásaidat. Szívesen takarítok veled, megbízom a férfiúi szépérzékedben.

Mindezek ellenére idegen vagy.

Sosem érzem majd azt, hogy veled élni komfortos. Valószínűleg örökké harcolni fogok érted, foggal-körömmel ragaszkodom majd az illatodhoz, az érintésedhez, a borzalmasan hideg testedhez. Sosem fogom tudni elviselni a hiányodat: reszketek, sírok, ha nem érinthetlek. Ennek ellenére tudom, mindig a szerelmed leszek, és kizárólag a szerelmed. Egy idegen nő, akiben megtetszett valami apró, megfoghatatlan dolog, ami örökké hozzá láncol.

Egy idegen nő.

De ez a maga tökéletlenségében tökéletes.

Levél

Kedves Idegen!

Levelem félve írom neked, mert tudom, érzem, ezek nem szép sorok lesznek.

Kezünkben lassan megfogyott az idő: apró homokszemcsekként hullott a földre minden egymással töltött óra, pillanat. Mi, együtt rontottuk el- ketten vagyunk bűnösök. Az elbocsájtás során megszerettelek, azt hittem, visszafogadlak. Azonban rájöttem, nincs szükséged rám. Képes vagy nélkülem élni, létezésedben eddig csak gát voltam. Én szörnyen szeretlek: mégis azt mondom, nem. Reménytelenül harcolok ellened, minden porcikám arra vágyik, hogy hallgass végre meg!
Ordítanám, sikoltanám a problémám, de tudom, néma falakba ütközne. Látom a keserédes mosolyt a szád szélén, tudom, nincs szükséged a panaszomra.

Téged csak a jó éltet- nem tartasz igényt a rosszra. Az ambivalenciát nem bennem találtad meg.

Szeretettel.

Aljas módon szövöd magad bele minden egyes gondolatomba. Nem hagysz nyugodni, kis neuronjaim égnek állnak a puszta pillantásodtól. Meleg szemeid bámulnak rám, falják a tekintetem. Szívem érted ég, hevesen dobog.

A távolban kövek hullanak a magas hegyről. Mennydörög, az ég besötétül.Most mi lesz?

(Na, most kérdezem Tőletek, hogy vajon az ilyesfajta gondolatokból mi a fenét lehetne kihozni, ami jó? Most komolyan!)

Címtelen

Dolgozik bennem a panasz
a kelletlen, kis ravasz.
Várom, hogy zörgess,
végre felébressz.

Publikáltam a Somogyi Hírlapban, mégpedig csütörtökön. Itt olvashatod.