Mellkas

Ösztönösen nyúltam a lüktető mellkas felé. Rásimítottam hűvös tenyerem, és homlokommal előredőltem, pont a szíve felé. Ütemesen dobogott, lüktetett benne a forró, bordó vér. Engem erősen rázott a hideg, fogaim karcolva súrolták egymást. Csendben álltam a mellkasának dőlve, mindennél jobban vágytam az érintésére, de ő megmerevedett kőszoborként nézett rám. Elutasító szemeiből forrón sütött a düh, a harag, és az állhatatos utálat. Minden porcikájával arra a tudatra koncentrált, hogy ne érjen hozzám, ne mutassa egyetlen apró jelét se a szeretetének. Valójában, a szíve legmélyebb bugyrában, Lucifer otthonában, engem igazán, nagyon szeretett. Jobbnak látta, ha bűneimért azzal sújt le rám, hogy megmutatja, mennyire tud utálni. Sikerült neki.
Ingerülten viharzottam ki a szobából, és a kanapéra kuporodtam. Felhúztam a térdeim, szorosan elrejtettem magam a világ elől. El akartam menni, de a érzékeim a lakáshoz láncoltak. Kíváncsi voltam arra, vajon megölel-e még. Nem tudhattam a választ, így csak némán, csendesen vártam. Vigasztalhatatlanul ültem a bézsszínű kanapén, és a falon levő tükörbe néztem magamat. Láttam a nevetőráncaimat, a hosszú szempilláimat, és a megfogyott hajam. Kémlelve kerestem ifjúkorom ártatlan sugarait, miközben vártam, hogy megtörténjen a csoda. Reménytelenül, bosszúsan figyeltem az óra mutatóinak táncát, majd félénken ismét a tükörbe bámultam. Láttam a gyermeket, a szőke, kócos kislányt, hatalmas érdeklődő szemekkel a körhintán. Göndör fürtjeivel játszott a déli szél, mosolyát messzire vitte az emlékek örvénye. Rájöttem, képzelődök. Halk suttogást hallottam a tükör irányából. Félve odapillantottam, majd lehunytam a szemem. A férfi suttogott andalító szerelmes dalokat, lágyan a fülembe. A zene bejárta az egész testem, remegési hullámok törtek rám, kelletlen. Immár éberen, tágra nyílt szemekkel bámultam a tükröt. Megpillantottam a ráncos önmagam, és a férfit, miközben fedetlen felsőtesttel áll a szoba közepén, és gondolkodik. Éreztem a saját kezem erős dobogását a mellkasán, láttam, ahogy könnyek gördülnek a szemeiből.
Élettelen lettem. Lezuhantam a földre, hangos villámlással széttört a falon függő tükör. Ő kirohant a hálóból, leroskadt mellém, majd némán zokogott felettem. Mert én, akkor és ott, meghaltam.

no one

no one cries
at xmas times
don't break my heart
it comes from my mind.

Nyugodalmas Solitas

Haza megyek, nyugalmam nem lelem,
Kihűlt testem lebeg az éterben
kelletlen nyugtalan, láthatatlan
kabátom levetkezem, ah, hallatlan.
Súgnak a falak, rólam beszélnek,
néznek, bámulnak, értethetetlen kérnek
hogy álljak odébb, ne féljek.
Ami nem öl meg, az erősít
a fájdalom az, mi felbőszít.
Az ablak is ferdén néz rám,
a macska sem várt rám.
Ah, semmim sincs!

Állok a fagyos folyosón
hideg futkos sűrűn a hátamon.
Kapar, mászkál, bizsereg
a fogam megkoccant, úgy didergek.
Nem szabadna tőled függenem,
veled álmodnom, ébren.
Kósza remények ringatnak hiúságba,
rám száll az összes ember kapzsisága.
Nyugodt vagyok. Megteltem veled.
Kelyhet képzek, csorogsz folyton bele,
elöntesz kelletlen,
mindig ott vagy mellettem.

Darabos az éjszaka,
felébreszt a éj hívó szava.
Jeges szél tépi a hajamat,
hold hallgatja siralmas szavamat,
mert bevallom, néha fáj.
Égető, örök lyukat belém váj.
Kitörölhetetlen vagy nekem,
létem magamban foglal, cipelem terhem.
Egyedül vagyok. Nincs senkim.
Csak te, áldatlan magányom, semmim.
Ölj belém reményt, halaszd meg a sorsom,
csak kérlek, hagyd üresen a koporsóm.


Líviának szeretettel lelke megnyugtatása érdekében...

Mögöttes jelentéstartalom

Hosszú, kimerítő beszélgetés után érdeklődő szemeimet kutatod folytonosan. Nem értem kétkedésed, de tisztán látom, nyomja valami a szívedet. Kérdést szegezel nekem. Kíváncsian tudakolod, boldog vagyok-e? Habozás nélkül, hangosan és hihetően kiáltom: igen. Rám hunyorítasz, kételkedve összevonod sűrű szemöldököd, majd zavartalanul beszélsz tovább, miközben mélyen kortyolsz az erdei gyümölcsös teádba. Gőz párásítja a kockás szemüveged, lefelé nézel, sűrű szempilláid beleremegnek a forróságba. Mesélsz, szinte szárnyalsz-pedig csupán az életed nehézségeiről regélsz szüntelen. Sietve rápillantasz a kávézó nagymutatós órájára, majd a saját, márkás változatodra, és nyugtázod,rohannod kell. Szürcsölve kiiszod a teát az öblös bögréből, beleremeg az asztal, amint felállsz. Rohanva két puszit nyomsz az arcomra, majd felhúzod a kabátod. Hirtelen megáll a kezed a sálad mentén, és bizonytalanul, immár mosoly nélkül rám nézel. Újabb kérdést irányozol felém. Ez csupán egyetlen szóból áll: tényleg? Tényleg boldog vagyok?
Akkor és ott jöttem rá ennek a szónak az igazi jelentésére. Az ember valójában ezt két okból kérdezi meg: azért mert ez jut eszébe először, vagy mert nem hiszi el a hallottakat. És -valljuk be- többnyire azért használjuk ezt a szót, mert mi sem hisszük el, igaz lehet amit hallottunk. Hihetetlen, és döbbenetes tények közlése után a "tényleg" szó szenvtelennek tűnhet. És valójában az is.
Mélyen a szemedbe néztem, és éreztem, könnycsepp születik szemeim sarkaiban. Felnéztem a mennyezetre, megöleltelek, és némán visszaültem az asztalhoz, a kávémat bámulva boldogan.

Nekünk

Neked fejmosás, nekem hajmosás,
neked csupa máz, nekem csigaház,
neked trigonometria, nekem grammatika,
neked apróka, nekem kis róka.
Neked bogyó, nekem golyó,
neked hűs levegő, nekem szélforgó,
neked komor éjszaka, nekem tiszta álom,
neked paprika, nekem csípős álom.
Nekem baba, neked kajla
nekem törődés, neked zagyva,
nekem csupasz rosszullét, neked öröm és kéj,
nekem jó, neked sosem elég.
Nekem alvás, nekem ámítás,
nekem szépség, neked mind más,
nekem csoda, neked bolha,
nekem te, neked ő volna.

Aludjál!

Jaj hagyjál már,
aludj már,
ne kiabálj
még felvered a házat.

Ha nem megy, alkossál
létre hozzál,
csak valamit csináljál
vagy vesd be az ágyat.

Ha álmodnál,
tán meglátnál,
éreznél, akarnál
ismernéd a vágyat.

Na, mi az? Alszol már?
Ne kergesd, számold a báránykát,
szemedeit becsuknád?
A reggel magára még várat.

Ettem

Éle van mindennek
a zajnak, a csöndnek
az üres sötétségnek
mindennek.

Az ablak, a párkány,
a kabát, az orkán,
a fű, mind bolond,
szemem kopog.

Korog, pöccen,
éhesen döccen
odébb a szegény pára
zsemlében lel örök párra.

Nyílik a kapu,
a kerek izom tabu,
szájad keretezi,
kedved nem szegi.

Amott csöppen a lekvár,
ne félj, megvár
az étek,
nem vétek.

Pocak telik,
kicsi szívem melegszik
szerelemmel vetekszik,
de sose verekszik.

Jóllaktam.
Mind befaltam.
De nem híztam,
csak mosolyogtam.

Egyedül akarok lenni!

- Egyedül akarok lenni!

A szavak keserűen hagyták el a számat, miközben belül mart a fájdalom, s én csak ordítottam veled. Felvetted a télikabátodat, felhúztad a napok óta akadozó cipzárt, a kopott sapkádat, majd elmentél. Becsaptad magad mögött az ajtót, a szívem is beleremegett. Amint elmentél, a szívem megszűnt dobogni. Hatalmas kalapáccsal lukat ütöttek a szívem helyére.
Fájt.
Amikor azt mondtam egyedül, azt úgy gondoltam, veled. Ketten. Csak mi, senki más. Akkor és ott nem volt szükségem emberekre, nézőkre, lesajnáló, kedves tekintetekre. Valójában pont arra volt szükségem, amit te kevélységgel elvettél tőlem: rád. Mindez pusztán azért történt meg, mert hittél nekem. A kapcsolatunk már régen túljutott a feltétel nélküli bizalom kialakításán. Mi már nem ezen munkálkodunk, minket sokkal inkább foglalkoztat mostanában a hit. Fontos, hogy elhiggyek neked mindent: ha te azt állítod, kék a fű és zöld az ég, én elhiszem azt. Csak azért, mert te mondtad. De te megszegted a szabályokat.
Nem nekem hittél, hanem bennem.
Elhitted, hogy vagyok valaki. Hogy képes leszek felállni, tovább lépni, küzdeni. Hogy megtanulok majd egyszer élni. De most én is megszegem a szabályokat. Elhiszem, hogy képes leszel engem is túlélni.

Szapphó él

Vágj pofon
csapj arcon
hagyj parlagon
sivár alkonyom

elérkezni látszik
kint a boldogságom alszik
hangom elcsuklik
könnyem kifolyik

és csöppen a földre
szétszed a béke
ami nincs, vége
elmentél végre.

Szapphó is áthajlott
meghasonult
sosem hazudott
mindent elmondott

hogy érezd
ne kérdezd
nem félek
még élek.

Mind gyilkosok és áldozatok vagyunk egyszerre

Mind gyilkosok és áldozatok vagyunk egyszerre.
Nyers, barbár módon törünk-zúzunk, miközben rendíthetetlenül haladunk a legelérhetetlenebb célunk felé. Mit sem törődve az embertársainkkal, porba tiporjuk őket, mocskosul átgázolunk rajtuk, törtetünk . Gyilkos énünk megjelenik a kapcsolatainkban is: szerelmünk könnyes szemeibe hazudjuk utálatunkat, ezzel pofonként csapva magunkat arcon. Eljátsszuk a mártírt, hősi halált halunk életünk értelméért- ezek mind-mind csak üres, erőtlen szavak, ezt jól tudjuk mi is. Bántjuk a kicsit, a nagyot, a kereket, a soványt, ölünk, gyilkolunk, lelkeket rombolunk. Emberi kapcsolatok szűnnek meg, szakadnak szét- mindez csupán az önző, akaratos emberek miatt. Kérdezhetnénk Évát, vagy akár Ádámot: miért hagyták eluralkodni ezeket a tulajdonságot? Miért zsarnok az ember? Kellett nekik a kegyetlen, rossz szó, a bántás, a düh, a harag? Nyilvánvalóan nem, ám ők ketten is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a megfelelő időpillanatban kimondott szónak ereje van.
Ha téged gyilkolnak, te vagy az áldozat. Viszont ha te gyilkolsz, már nem lehetsz áldozat.
A szerepek pozitív felcserélődése kedvez az emberek kényelmének, és -valljuk be- nem is próbálunk tenni a zsarnokság ellen. Erős védőburkot képzünk magunk köré, kialakítva ezzel a megközelíthetetlenség eszméjét. És ez tulajdonképpen senkinek sem jó, főleg nem nekünk. Csupán kényelmes megoldás. A megfelelő időpillanat azonban, talán a legfontosabb. Egy "nem" képes változásokat hozni, pusztító orkánként lesöpörni a régi, elöregedett érzéseket, újakat, tartalmasabbakat hozni. Ha mindezt alaposan végiggondoljuk, és alapjaiban próbálunk megoldást találni, akkor egyetlen lehetőség marad: nem szabad hagyni, hogy a gyilkos, vagy az áldozat szerepe beérjen. Várni kell, és türelmesen, de tudatosan szemlélni. Minden időpillanatban azon kell dolgoznunk, hogy se a gyilkos, se az áldozat ne jöjjön ki belőlünk, mert sajnos, önmagunknak semelyik sem jó.

Játékmackót vesztettem

Játékmackó fekszik a földön
élettelen, kihűlt- hűvös a bőröm,
mert fáj, éget a hiány
a szenvtelen, a keserű magány.
A medve csak néz maga elé,
tekintete üres, réved az ablak felé.
Vágya vinné, de kezei kötve vannak,
reménysugarat vinne annak lánynak.
Zúg, rabol, zavarba ejt- eltűnik a bocs,
áruló tépi fel a földről,s a korcs
elrabolja tőlem,
megtöri a lelkem.
Ordítok, sírok, kacagva
az ablaknál állok és várok, akarva
hogy a mackó visszajöjjön
pajtásom leljem, s így örömöm.
De nem jön- üres minden,
csak fagyos szoba vár, ez az összes kincsem.
És az emlék, a halovány foszlány
a perc, az óra, ha az idő megáll
majd ez emlékeztet arra,
hogy szeretni kell, nem nézni másra.
Kitépték a kezemből a medvét
amivel sosem játszanék.
Én nem azt akarom,
a játék veled nekem fájdalom.
Csak bízzál,
ne sírjál.
A játékmackó mellettem alszik
vigyáz, óv, véd, sosem haragszik.
A földre nem zuhan,
velem van, vígan- boldogtalan.


Eriknek

Kávé

Csurran-cseppen a pohár szélén,
aranyfénnyel csillog éjfeketén.
Ím, a félhomály látszani enged,
az akarat elszökött belőled.
Mélyen kortyolsz a fekete lébe,
néha gondolsz, semmit téve
mész tovább dolgodra.
Hátha akad valami késő alkonyra.
Öreg vagy- nézed a visszás tükröt
belé csapsz, vérzel, félsz - széttörött.
Arcképed göröngyös mása darabokban hever
az élet örök játékra nevelt.
Vágyom zúgni le, nyílt titok,
Csorognék a torkodon.
Étlen-szomjan, de együtt
mennyit ér az, ha testünk
hamu és sűrű sötét por,
mely örökre elfed és megtorol?
Tenyérből lágyan hull alá,
eltéve az életet az örök föld alá.
De én nem veled lennék
én csak melletted, érted élnék.
Ott is, akkor is, ha csak
nézhetnélek, nekem elég az.
A kávád csak én vagyok
ha kell, neked megmásulok.
Öreg vagy- a tükör sem másít,
életéved kettős szám, csalfán ámít.
Lennék én minden reggel a sűrű fekete
aztán a füst, a bolygó és a szád közös kerete.
A te szádon távoznék ki és be,
tested átjárnám, csodálnám, nem tenném tönkre.
Imát mondanák, hogy a füst
ne szője be magát a tüdődbe.
Ne öljön, csak segítsen meghalni
hogy az illatot tudjam őrizni.
Míg én élek, nem felejtem az ízt,
a sűrűt, a nedvest, a bántó pírt
amit akkor kaptam,
ha cukortalannak találtattam.
Ha egyszer kemény kávészem törte nyelved,
gyomrod bús haragra gerjedt.
Miattam, értem
hogy ihass, nekem az a keresztem.
Öregek vagyunk- de köt az íz,a pillanat,
a zamat, a cserje, a ködös varázslat.

Kedves Katica!
Nem azért írom levelem, hogy bántsalak. Kérlek, ha valaha kezedbe kerül, ezzel a tudattal olvasd.
Egy gyermek nem állhat az anyja útjába. Egy férj nem gátolhatja a feleségét. Egy barát nem tarthatja vissza a barátját. Egy társ nem szegülhet ellen a társa akaratának. Nem kérhetem tőled, hogy örökké legyél velem, mert tudom, önmagam ringatnám hiú és reménytelen ábrándok közé. Éppen ezért nem is kérem. Ezenkívül nem kérhetem tőled, hogy álmaidnak nemet mondj, csak azért, hogy az én kezemet fogd, és kísérj az utamon. Ennek ellenére, most először és -ígérem- utoljára kérek tőled ilyet: gyere haza. Remény- és fejvesztve állok saját káoszom tetején, és szomorúan tekintek a mélybe. Tudatosul minden pillantásomban, mennyire hiányzol az életemből ilyenkor. Másnak ez lényegi felüdülést jelentene- nekem mindez üresség, hiány, fájdalom és szomorúság. Mindezek mellett pedig erő, harc, kitartás, küzdelem és véres bosszú mind az elszenvedett tizenhét évért. Mindegyik kegyetlenül sorstalan, cél nélküli évért, minden elvesztegetett időpillanatért, ami születésemből kifolyólag a számládra írandó. Bánt a tudat, hogy világra hoztál, ezzel akarva-akaratlanul akadályokat gördítettél elém, megmérettettél. De én nem találtattam könnyűnek- egészen máig. Ma gyenge, esetlen, védtelen vagyok. Képtelen vagyok felnőni egy olyan feladathoz, amelyhez nem kellene még. Lehet, hogy érettebbnek tűnök, de én még kicsi vagyok. Kicsi, mint egy parányi borsószem a levesben; képtelen vagyok egyedül az egész leves zamatát, ízvilágát megteremteni, mindehhez szükségem lenne még borsókra. Viszont nélkülem egyetlenegy borsó sem létezne, mert lehet, hogy pont én lennék a hiányzó íz, a zamat. Viszont a sok sok borsószem által alkotott íz nem ér fel semmi mással, nem fogható másik ízekhez. Nekem a feladat elvégzéséhez szükségem lenne segítő elemekre, akik velem együttműködve, hatékonyabban oldják és teljesítik a feladatokat. De sajnos eddig rajtad kívül mással még nem találkoztam, aki segített volna a célkitűzések mihamarabbi megvalósításában.
Köszönöm neked, hogy megteremtettél. Hogy létrehoztad emberi formám, életet leheltél a piciny magba, ami egykor voltam. Viszont hálás lennék, ha azt a magot továbbra is formálnád.
Szeretettel: Lárvácska

Van most

Béke honol kicsiny szívemben,
derűs pára száll szememre.
Hályogom elmúlóban,
szerelmem feltörőben
van.

Kitisztult az ég,
a felhők elrohantak a világ pereméig.
Várom az utat,
akarom a hangodat
most.

Bamba

Nem akarok idő előtt beléd őrölni,
át akarom magam fejleszteni
bamba nővé, aki csak néz,
bámul maga elé, szava nincs, csak emészt
gondolatokat, szavakat. Ordítottál,
s ő csak állt ott bután.
Nem értette, fel nem foghatta,
mennyit ér szerelme összes szava.
Buta akarok lenni- akkor talán
nem fájna otromba szemeted- néznék bambán.
Én most meg akarok halni
fel akarom adni.


Miattad.

Sír

Sétálok. Lábam előtt száraz falevelek élesen karcolják a betont. Lelépek az útról, elsétálok a márványoszlopok előtt, hirtelen elhallgatnak a lépteim. Földes úton csoszogok tovább, a falevelek is egyre ritkulnak előttem. Leszegett fejjel törtetek előre, szemeimből könnyek hullnak alá. Kis kerek vízcseppek zuhannak a föld felé rendíthetetlen... Nehéz a szívem, holnap születésnapod lesz. Nem tudlak felköszönteni, nem adhatok csókot az arcodra, nem foghatom meg a kezed, nem ölelhetlek szorosan át. Csak a hűvös szellő jár-kel még a temetőben rajtam kívül. Mindenhova beférkőzik, gondtalan kúszik fel s alá a sírok között. Én meg csak bámulom, magam elé révedek, miközben gyertyát gyújtok és várok. Várom, hogy elérkezz. Tudod, mindig Te mondtad: én még kicsi vagyok, meg kell tanulnom felejteni. Soha sem felejtelek, soha sem engedem, hogy emléked a szellővel tovaszálljon, soha sem hagyom, hogy megszűnj létezni a világomban. Mindig részese maradsz.
A gyertyák csonkig égnek, viasz pereg az ujjamon, felszisszenek: az emlékek a viaszon keresztül égetnek, marnak sebet a lelkemben. Leesett a viasz a földre, alakja változatlan, s benne rejlik az ujjnyomom. Fejfádhoz lépek, megcsókolom, és földre rogyok. Kiszakad a sírás belőlem.
Kérlek, Istenem, adj erőt, hogy tovább éljek!

Mar az emlékörvény, kiszárad a kezem,
Gyertyalángban füstként száll tova a lelkem.
És csak várok rád.

Virágot szakítottam késő ősszel,
Nincs senki,hogy kisegítsen egy tőrrel.
És csak várok rád.

Emléked sosem hagy el engem,
Izzó vörös foltként hagyott sebet bennem.
És csak várok rád.

Miért áltatom magam? Hisz' te nem jössz többé,
Kezem nem melengeted, mosolyod eltűnt mindörökké.
És mégis csak várok rád.

Szél szárítja arcomat,
Könnyem csorog, nem látja, csak az alkonyat.
És csak várok rád.

Vége van. Mindenki megy tovább,
De arcomon többé nem ugyanúgy játszik a téli napsugár.
És mindig várok rád.