Au revoir, l'été!

A nyár egybeég a szabadság, önállóság gondolatával. Betölti a rég várt űröket a szívedben, helyet hagy a saját lelki megnyugvásodnak, felszabadít, barátságokat, szerelmeket, mély, sarkalatos tetteket indít el.
Minden nyár végén magunknak ígérgetjük, hogy sosem felejtjük el ezt a nyarat, majd fogadkozunk, hogy ez volt az eddigi legjobb. Titkon megvallva önmagunknak rájövünk, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul, nem feltétlenül kell mindent feladva igazán mindent magunk mögött hagyni. Rádöbbenünk, hogy közel sem tettünk meg mindent, amit szerettük volna. Mert tisztában vagyunk vele, hogy nem mentünk el arra a nyári angol gyorstalpaló tanfolyamra, nem utaztunk külföldre, és egyáltalán nem is találkoztunk a gyerekkori barátnőnkkel. Hamis ígéreteket teszünk magunknak június elején, pedig lelkünk mélyén tudjuk, nem teljesítjük őket.
Fiktív ígéretek helyett valós élményeket élünk át. Íme az enyémek.

Nem túl nagy segítségnek bizonyultam a kaposvári íjászverseny rendezésben. Megkérték a kezem egy rózsaszín PTE-POLLACK feliratú karszalaggal ezen a versenyen. Némán tűrtem a veszekedéseket. Rózsát ajándékoztam egy Krisna- völgyi hölgynek. Leveleket váltottam egy ismeretlen, ámbár felettébb kedves férfivel. Interjúkat, cikkeket készítettem, majd publikáltam. Zenéltem Bársony Bálinttal, akivel később többször együtt ebédeltünk (Ugye-ugye Emese....) Fát vágtam az öcsémmel, sérült térddel, akkor még mit sem sejtve az igazi fájdalomról. Olasz tanfolyamra jártam (azért nekem a gyorstalpaló bevált), utcazenéltem. Hennáztattam a jobb lábamra, majd ismét megkérték a kezem (a hennától függetlenül). Naivan, komolyságot remélve jártam a tetoválószalonokat a Petivel.Sírtam, mert bántottak. Tinával emlékeztünk a sokadik, sajnos már nem létező szálra, ami összetartja a barátságunkat. Spontaneitásomat kihasználva mentem strandolni a legspontánabb emberekkel. Csapatot kísértem, bűnbakot, óvónénit, szexicsajt, mérges átlagos tinédzsert játszottam, miközben idegennyelven éltem a hétköznapokat egy teljes hétig a focifesztivál ideje alatt. Azt hiszem, szerelmes lettem. Fájó szívvel, megszakadva búcsúztam a külön bejáratú, saját Lükémtől. Nyaraltam, ismét megkérték a kezem (ezúttal a kettő összefügg). Megőrültem, bántottam azt, akit szeretek, porrá zúztam a lelkét két mondattal. Fogytam tíz kilót.
Kiolvastam nyolc könyvet. Barátokat szereztem, Pannival lettem gazdagabb. Ismét rettegtem, szörnyen éreztem magam, gyenge, és elpusztítható voltam. Forró könnyeket ejtettem, ezzel bántva a családom. Azt hittem, nincs mellettem senki, de erre rácáfoltak a kedves, törődő szavak. Megműtötték a térdemet, és én tűrtem a kiszolgáltatottságot.

Most itt fekszem, lábra állnom még nem sikerült. Visszatekintettem, és rájöttem, az igazi emlékek sosem a jó emlékek, sokkal jobban, tisztábban emlékszem a kimagaslóan gyönyörű, és a borzalmas emlékekre. Az egyszerűen jó emlékeimet az elmém kitaszítja. Mindez abszolút nem zavar, sőt: tökéletesen elégedett vagyok a boldog pillanatokkal, és semmit sem bánok.

Köszönöm

Nem volt egyszerű, küzdenem kellett- de nem erről szeretnék beszélni.
Szeretném megköszönni, hogy láthatatlanul, vigyázva, engem óvva mellettem álltatok. Minden közhelyt bevetnék, ha igazán meg tudnám köszönni, de tisztában vagyok vele, hogy nem lehet szavakkal kifejezni a hálám. Minden apró szó, tekintet elárulja, hogy mennyire boldog vagyok a tudattól: ennyien szerettek.
Mára már jól vagyok. A lábam sem fáj annyira, igyekszem vigyázni magamra. Még szükségem van a mankóimra, ám már egészen szépen mozgok.Figyelnem kell az egyensúlyomra, a tartásomra, koncentrálnom kell. A segítségetekkel minden sokkal egyszerűbb, egyszerűbben leküzdhetőnek tűnt- bár lehet, hogy az is volt.

Köszönöm Nektek.

Köszönöm Panni, Vera, Kármen, Bence, Pisti, Ákos, Mérinéni, Csillu, Ati, Tomi, Öcsi, Eszter, Betti, Petra, Bani, Lilla, Eme, Gréti, Csabi, Szandi, Dominika, Tádé, Adri, Merci, Niki, Dóri,Dorina, Ági, Ádám, Soma, Ágoston, Vivi, Éva, Máté, Klaudia, Ivi és Nektek is többiek, ismeretlen ismerősök, láthatatlan olvasók, titkos barátok, régmúlt szerelmek!

pannikedv

Panni szomorú, kissé nyűgös, utál korán kelni.
Panni mosolyog, nevet, szárnyal a gondolatai között.
Dóri szomorú, kissé nyűgös, fél. Retteg.
Dóri mosolyog, nevet, önfeledten szórakozik.
Panni nagyon röhög, könnyei csurognak az arcán.
Dóri nagyon röhög, könnyekben fürdik.


Köszönöm a pannikedvet Panninak. Nektek, meg hogy vagytok. Hogy éltek, gondolkoztok, barátok, társak, kedvesek vagytok. Köszönöm.

Félek!

Idegességtől összeszorított ajkaidat kórházzöld maszk borítja miközben elernyedt, ugyanolyan zöld lepellel takart testem fölé hajolsz. Alszom- pár perce te varázsoltál el megnyerő, fecskendőbe tömörített "koktéloddal". Pillanatok alatt lezuhantam az álmaim és a kóma közti érzékeny határra, most is ott vergődöm, várom a végét.
Asszisztensedet szólítod egyszerű, kifejezéstelen hangon, mire ő szikét nyom a kezedbe. Ránézel a körülötted álló orvosseregre, pillantásokkal kommunikáltok, majd ejtesz egy apró bemetszést rajtam. Nem érzek semmit, de a vérem egy pillanat alatt kibugyog, elölti a fakózöld törlőkendőket vörös színével. Tökéletesen hófehér térdeimen ez igazán impozáns látvány- feltételezem, nem viccelődsz rajtam.
Befejezed a munkád, tökéletes pontossággal elkezded összeölteni a szakadt sebet. Megfontoltan, odafigyelve tereled a húsomat a varráson belülre- igyekszel szépen varrni.
Kék szempár mered rám, majd a hozzá tartozó száj megszólal: "ébredj"!
A szemeim felpattannak, csodálkozom, bambán nézek a világra. Nem tudom, hol vagyok, csak egy valamit akarok, suttogok: "vizet"!
Nem kaphatok. Félek.

Csak ezt ne...

Mindenki sajnál, leszegett szemmel fogja meg együtt érzően csontos kezemet, majd halkan, szinte észrevétlenül elsuttog egy "sajnálom"-ot. Én kifejezéstelen arccal bámulok magam elé, azon gondolkozom, vajon miért kell minden ilyen pillanatban a saját hibámmal, önnön problémámmal szembenézni. Nem értem, miért kényszerítenek a lesajnáló, szánó tekintetek arra, hogy magyarázkodjak, eláruljam, mi történt, mi is pontosan a bajom.
"Szorítani fogok"-fogadkoznak az emberek, miközben mindenki tudja, úgyis el fog felejteni. Nyilvánvalóan, ez egy gesztus, számomra viszont egy teljesen felesleges és értelmetlen gesztus. Ilyen alapon minden dolgozó embernek szorítani kéne nap, mint nap- hiszen én -pontosabban velem- is azt csinálom(csinálják), amit kell.
Nem igénylem, hogy rám gondoljanak, nem kell, hogy ujjakat tördelve, megfeszült idegekkel értem szorítsanak. Mindezt össze lehet tömöríteni egy arckifejezésbe, de sokkal inkább egy pár szívdobbanásba. Nekem ennyi tökéletesen elég.

(Én)halál

Mellettem ülsz- csendben szuszogsz,
Élsz, létezel, szerves részét képezed a világomnak.
Fontos vagy- egy jó ideje már, hogy ez áll az arcképed mellett.

Tele vagyok szúnyogcsípésekkel- Te ezt tényként közlöd, majd finom ujjaiddal lassan összekötöd apró, piros pöttyeim sokaságát,
Játszol, szórakozol, természetesen velem, nem rajtam.
Csodálkozol, mikor forró teával köszöntelek,
Elámulsz, mikor magam készítem azt.

Sírok, mindenem sajog.
Fáj, ha rám nézel, velem vagy, vigyázol rám.
Apró pontjaim lángokban égnek, testem elölti a láz.

Felégek, megsemmisülök, a testemben átkozott vérszívóméreg lángol.
Akarlak még egyszer, de már késő.

Felemésztődtem. Vége.