Örömtánc (az érzékek háborúja)

Csend van. Csak a tested játszik az enyémmel, kecsesen járjuk a magunk táncát, az ágyon a levegőben, a falon, mindegy hogy hol, csak egy számít: mi ketten. Izzik a homlokodon a kéj minden apró cseppje, ordít a tested, velem akarja, csak velem. Őrültek vagyunk, rohanunk a közös cél felé, dübörögnek a vágy kéjes lovai az öröm egén, majd lassan, és egyre biztosabban tör ránk a mély, ösztönös lényünk. Óriási zaj lett, zuhog a fülem mellett a hangod, a leheletedet érzem.
Megmenekültünk, együtt vagyunk. A föld is beleremegett, kirobbant az érzés, a pillanat, a legszentebb csoda.

(Nekem a huszonkettedik, Neked a második.)

Találkozásokra

épp időben találtalak meg,
nem jöttél túl korán, se későn,
pont jókor voltál jó helyen,
a szerelem rád várt, nincs késő.

épp jókor jöttél: már várt
téged a meleg szoba, a szívem,
s most örül, csordul a vágy,
mert itt vagy, újra itt, szerelem.

épp időben találtalak meg,
a helyed már megvolt,
csak a jöttödre vártam, nem
akartam nélküled élni, sehol.

Téged nagyon

Hajnal van, az óra az előbb ütött hármat. A redőny résein keresztül pislog be a szobába a villanyoszlop halovány, altató fénye. Felülök az ágyban, a forró takaró lecsúszik mellém a földre, valami zavaros után kutatok buzgón. A tenyeremet biztosan húzom végig a lepedőn vakon maszatolok a hűvös szobában.

Abbahagyom a keresést. Csendet teremtek magam köré, füleim élesen hegyezem, majd a szememmel fókuszálok a tárgyakra a sötét szobában. Gerinced egyenes sínpárként rajzolódik ki az ágy másik felén, hajad kusza látomásként éled bennem újra. Lehet, hogy csak álmodom? Az nem lehet, hogy te itt, az óra most ütötte a negyediket.

A legszebb ember vagy, akit valaha láttam. Erős, mégis kecses termetű. Mérnöki pontossággal rajzolták meg minden egyes tökéletes vonalad, minden apró rostot és izmot benned. Minden pillanatban lenyűgöz a tökéletességed.
Megmozdulsz, beleremeg a tér, a szívemet valami furcsa érzés üti meg, minden bizonnyal el fogok ájulni. Érzem az illatod, a varázslatot, nem tiltakozom, álomba zuhanok.

Furcsa fények játszanak az arcomon, a szobába világosság költözött. Te óvón ülsz felettem, nézed az arcom, kezeddel a derekamon játszol. Kinyitom a szemem, elmosolyodsz, nem értem: tényleg itt ültél, és engem néztél?

A pillanat okozta kábulattól felülök az ágyon, az öledbe bújok, és hosszan, forrón és szerelmesen suttogok a füledbe: téged nagyon.

A hold-szerelem

a hold fent szalad a hosszú, fekete égen,
fent eregeti végtelen szárnyát,
elröpül a tengerekre, vízre száll, majd a világok
találkozásánál veled hál,
megszeret, megtorol, érted harcol,
neked világít rendületlen,
nem bánt, nem ostromol, csak félt, nagyon szeret,
elringat a pokolba, felrepít a mennybe,
megriaszt, megrémít, szerelembe ejt,
azt hiszed véged, pedig most kezdődik csak az élet,
veled szeretkezik, az égbolt beleremeg, viharok váltják egymást,
nagy a szenvedély,
nincs szenvedés,

béke,
szerelem,
tűz,

és mély, őszinte, igazi.
A hold tánca az égen egyre világosabb, egyre kerekebb, a szerelme kibontakozni látszik, és a fény mindent, és mindenkit eláraszt.

Vele álmodtam

Csak úgy gyűrtem a lepedőt, ha láttad volna,
testem minden kis halovány, apró árnya,
ellened tiltakozott, dübörgött és dühöngött,
fojtón álltam a szoba sarkában, és ő engem ölt.

Csak úgy táncoltak le a könnyek az arcomon,
minden érintése kiölt belőlem valamit, holott,
én már azt hittem, engem ez nem bánt már,
túlléptem, túléltem, de mégis, most itt van, rám vár.

Csak úgy rúgtam az ágy meredek szélét,
a párnába kiáltottam a nevedet: a végét
akarom, ments már meg! Kérlek, ne hagyj itt,
meg fog ölni, bántani akar, félek! Ne hagyj itt!

Az élet néha furcsa helyzeteket szül. Megtréfál, feldühít, kizsigerel, felbosszant, szörnyű és kitörölhetetlen sebeket ejt rajtad. Van, hogy te vezetsz, és van, hogy téged vezetnek meg. Néha te hibázol, máskor téged hibáztatnak jogtalanul. Egyszer te játszol kegyetlenül más érzéseivel, máskor pedig veled játszanak szörnyű játékot.

Néha te nyelsz, máskor te nyeletsz...

A nő két arca

Ez a nő minden kis apró mocsok legnagyobb okozója, a leginkább hibás lény a földön, az eredendő bűn és az eredendő bűnös. A nő letaszít a Pokol legmélyebb bugyrába, megöl, feltépi tested kis kalodáját és kiszipolyozza a lelked, bánt, nyomorba dönt, eltávolít a világtól és minden valamire való kis apró örömtől. Letépi megfáradt testedről a mocskos ruhát, hagyja, hogy a küszöbön ázz, hogy megfázz, nem engedi, hogy szabad legyél. Foggal-körömmel ragaszkodik az igazához, véresen komolyan vesz mindent, de tényleg, szó szerint mindent, még az sem érdekli, ha nyilvánvalóan nem neki van igaza. Szemei összeszűkülnek, szájába élesen harap bele, a vér összegyűlik a ránctalan, sima homlokán. Haragra kel, csapkod, lökdös, elégedetlen, minden szavadra ugrik, azt mondja gyűlöl, pedig nem úgy tűnik.

Néha fáradtan dől le az ágyba, van, hogy esetlenül fest, sőt, néha kifejezetten idegesítő és tudálékos. Van, hogy nem olyan jártad a témában, mégis beleüti az orrát. Többször előfordul, hogy ne lát, csak néz, ezzel kellemetlen helyzetbe sodorva magát.

Van, hogy ki kell dobni a serpenyőt, mert beleégeti a kaját. Néha a konvektor tetejére is olyan dolgokat tesz, amiket nem kellene.

Esténként bátran bújik melléd, mert tudja, te így is szereted.

Máskor reggel teát készít neked, majd lágy mosollyal és mentaízű csókkal ébreszt. Mint anyamadár a fiókáit, úgy enged téged is útra, és nem zavarja, ha este későn térsz haza, tudja, hogy mindenkinek jár a pihenés. Nem féltékeny, nem kérkedik a szeretetével, nem üti bele az orrát olyan dolgokba, amikről tudja, semmi köze sincs hozzá. Szelíd, ártatlan, de belül, ott mélyen mégis kicsit rossz, kicsit romlott, pont amennyire azt te megkívánod.

Néha váratlanul süt neked, van, hogy felhív, ha beteg vagy, ápol. Nem várja el, hogy meglásd a nyilvánvaló dolgokat, nem nevet ki, ha megbotlasz, vagy figyelmetlen vagy. Mindig, igen, abban az esetben is, ha tudja nincs igazad, kiáll melletted.

Soha, hangsúlyozom soha nem vár el lehetetlen dolgokat, de ő természetesen mindent teljesít neked. Főz, mos, takarít, de vajon szeret is?

Lehet választani.