Ősz

Nyugodj le. Térj vissza magadba
bújj el örökkön a kabátodba
legyen az arcod hűs, de boldog
szeretni, ne legyen más dolgod.

Őszi estét dalolnak ma a napok,
levegőt, hideget, keserves dalok
a köd táncát a néma villanyoszlop nézi
a szemedben mély könny, nem kérdik.

Hűvös van. Nem dalol a világ,
nem neked áll a csupa-öröm bál,
nem érted táncol a pára és a szürke
bolyongós, orrodra magányod ülne.

Néha kell

Néha el kell menned,
ahhoz hogy tudd, ki is vagy
valójában nem árnyéknak kell lenned,
hanem csodának, és tudod, hogy az is vagy.

Néha ki kell lépned,
hogy megtudd, ők mit látnak
benned és miért nem kell félned,
hogy tudd, téged várnak.

Néha látnod kell a holdat,
hogy értékeld a nappalt,
hogy elfogadd a jót és a rosszat,
mert meg kell élned a nappalt.

Néha kell, hogy játssz
hogy lásd, nem ámítás az élet,
nyers, tiszta, kegyetlen nem más,
hogy ne csak nézz, alkoss szépet.

Kedves Látogatók!
A következő hónap igazi kihívás lesz számomra: egy könyvbemutatón munkálkodom. Mint azt már említettem, a találkozót Kaposváron tartanánk, egy színésznő (a kilétét még fedje homály) és egy narrátor segítségével. Az író-olvasó est plakátjához elkészültek a reklámfotók, így hamarosan a plakát is megszülethet.
Várom minden olyan támogató, lelkes segítő jelentkezését (lehet akár egyénileg, akár egy cég tagjaként), aki segítene a szervezésben, ill. jelképesen támogatna. Természetesen a támogató cégek és egyének neve kikerül majd a plakátra.
A jelentkezéseket ide várom: kolesmag@citromail.hu
Köszönöm!

Emlékszem, hogyan csókoltál meg

Emlékszem mit mondtál a szerelemről, hogyan döntöttél a hűvös ablakpárkánynak azon a forró, tüzes nyári estén. Az orrod szép vonala hogyan karcolta az enyémet keresztbe-kasul, a szám hogyan várta a szent oltalmat a tiédtől. A kezed hogyan simította végig a derekam, hogyan omlott az öled az enyémbe. A hajad milyen puha volt, ahogy a kezeim elveszni látszottak benne, amikor végigsimítottam minden kusza kis szálat.

Emlékszem, hogyan néztük a várost a dombról, ahogy reszketett a hideg szél köztünk, s ahogy kiszorítottad azt. A fények táncát hogyan vitte tovább a nagyváros kegyetlen porzuhataga, hogyan ékesítette az eget a füst, a gomolygó szürke köd. Hogyan futott a vér fel s alá a kezemben, hogyan vert a szíved, mikor a vállad kis apró gödrében megpihentem. Hogyan rajzolódtak ki a kezed vékony kis erei a hideg éjszakán.

Emlékszem, hogyan váltál el tőlem, mint anyjától a gyermek, mint nőtől a férfi, mint kedvestől a kedves. Hogyan loptad el az utolsó csókom, amikor visszaléptél, hogy egy kereket, egy egészet odacsókolj. Hogyan mosolyogtál melegen gesztenyeszemeddel, a kis kerek gombocskákkal, amelyek életet lehelnek belém. Hogyan csókoltál meg.

Mondd, lesz még emlékem?

Neked írom

Neked írom a sorokat,
nem hallom már a hangomat,
csupán a szavakat,
a te szavaidat.

Cseng a fülemben.
Minden áldott percben
egyre kerekebb az élet
egyre szebb, ne kérdezd.

Neked írom a sorokat,
neked adom a hangomat
elnémulok, csend lesz.
Csak te és én leszek.

Cseng a fülemben
a hangod, a türelem
nem az én terepem,
csak a szerelem!

Neked elég

Én nem vagyok komplett,
vagy egyszerűen összetett,
bonthatatlan mégis nyitható,
mindenre neked kapható.
Neked én vagyok egyszerű,
csak összevissza és nagyszerű
tudod, hogy ki vagyok, ismersz,
láthatod: ez én, s neked elég!

Itt élsz bennem

Itt élsz bennem, mereven ragaszkodom hozzád, mint egy óvódás, aki elengedni kényszerült az anyját. Követelőzve, akaratosan őrizem az emléked, vigyázom az utolsó szót, és soha nem felejtem az elsőt. Mélyen eltemetem magamba mindazt, amit a szívem nekem súg, a dübörgő vágyat, a kegyetlen, tiszta igazságot. Nem hagyom, hogy az érzések lerohanjanak, inkább tűrök és várok csendben.

Minden pillanatban, hogy eszembe jut az arcod, belesajdul a szívem. Átéltük egymást, túlléptünk a kezdeti csodán, nincs már semmink: elveszett minden. A percek, a hatalmassá duzzasztott órák mutatják nekünk az éveinket, a ráncainkat: baromira megöregedtünk! Nem egymásért, hanem egymásnak éltünk, a világ mégis kirekeszt, felfal, megemészt és kigúnyol.

Itt élsz bennem, szorosan fogom azt a vékony kis szálat, ami hozzád köt. Ellentmondást nem tűrve létezem egyedül, a világ legszürkébb magányában és minden romlását tűröm. Erős vagyok, független, egyedülálló, mégis megvásárolható szeretettel. Sablonos, már-már unalmas nélkülem lenned, mégis hiányzom.

Itt élsz bennem, kitörölhetetlenül zúgsz le a torkomon, csiklandozod a lábam ujját, majd hirtelen felszöksz a szívembe: a vérem vagy. Bennem vagy.