Itt élsz bennem, mereven ragaszkodom hozzád, mint egy óvódás, aki elengedni kényszerült az anyját. Követelőzve, akaratosan őrizem az emléked, vigyázom az utolsó szót, és soha nem felejtem az elsőt. Mélyen eltemetem magamba mindazt, amit a szívem nekem súg, a dübörgő vágyat, a kegyetlen, tiszta igazságot. Nem hagyom, hogy az érzések lerohanjanak, inkább tűrök és várok csendben.
Minden pillanatban, hogy eszembe jut az arcod, belesajdul a szívem. Átéltük egymást, túlléptünk a kezdeti csodán, nincs már semmink: elveszett minden. A percek, a hatalmassá duzzasztott órák mutatják nekünk az éveinket, a ráncainkat: baromira megöregedtünk! Nem egymásért, hanem egymásnak éltünk, a világ mégis kirekeszt, felfal, megemészt és kigúnyol.
Itt élsz bennem, szorosan fogom azt a vékony kis szálat, ami hozzád köt. Ellentmondást nem tűrve létezem egyedül, a világ legszürkébb magányában és minden romlását tűröm. Erős vagyok, független, egyedülálló, mégis megvásárolható szeretettel. Sablonos, már-már unalmas nélkülem lenned, mégis hiányzom.
Itt élsz bennem, kitörölhetetlenül zúgsz le a torkomon, csiklandozod a lábam ujját, majd hirtelen felszöksz a szívembe: a vérem vagy. Bennem vagy.
Kissé kemény vagy magaddal: "Erős vagyok, független, egyedülálló". Nehogy ráfizess!!!!
VálaszTörlésVigyázz, nehogy egyedül maradj!
"Rengeteg ember van, aki nem tud felejteni, és minden reggel bemagolja az elmúlt évek sérelmeit, és húzza maga után, mint egy hosszú sleppet."
Tanulj!! felejteni. is....
Egyébként tetszik. Mint mindig, szépen írsz.
Köszönöm szépen!
VálaszTörlés