Én sosem voltam annyira társasági lény, mint amennyire az elvárható lett volna. Védekezésnek használtam a felesleges csacsogást és a mosolyt. Amikor kisgyerek voltam, a szüleim rajzórákra járattak, közel tíz évig, minden héten kétszer jártam rajzolni. Ezután, mikor már úgy éreztem, nincs bennem több, nem tudom magam jobban megmutatni, elkezdtem írni. Amikor írok, akkor nincs senki mellettem, ilyenkor igazán egyedül vagyok, igazán magam.
Nem tudom megszokni, hogy meg kell valakit szoknom. Nem ismerem, milyen az, amikor valaki minden érzésemet magáénak akarja tudni, amikor valakit igazán érdekel az, amit csinálok. Egyszer volt egy ilyen ember az életemben, de úgy éreztem, megfulladok. Nem tudtam egyedül lenni.
Örülj, hogy volt ilyen!
VálaszTörlésÖröm volt!
VálaszTörlés