Neked írom

Neked írom a sorokat,
nem hallom már a hangomat,
csupán a szavakat,
a te szavaidat.

Cseng a fülemben.
Minden áldott percben
egyre kerekebb az élet
egyre szebb, ne kérdezd.

Neked írom a sorokat,
neked adom a hangomat
elnémulok, csend lesz.
Csak te és én leszek.

Cseng a fülemben
a hangod, a türelem
nem az én terepem,
csak a szerelem!

Neked elég

Én nem vagyok komplett,
vagy egyszerűen összetett,
bonthatatlan mégis nyitható,
mindenre neked kapható.
Neked én vagyok egyszerű,
csak összevissza és nagyszerű
tudod, hogy ki vagyok, ismersz,
láthatod: ez én, s neked elég!

Itt élsz bennem

Itt élsz bennem, mereven ragaszkodom hozzád, mint egy óvódás, aki elengedni kényszerült az anyját. Követelőzve, akaratosan őrizem az emléked, vigyázom az utolsó szót, és soha nem felejtem az elsőt. Mélyen eltemetem magamba mindazt, amit a szívem nekem súg, a dübörgő vágyat, a kegyetlen, tiszta igazságot. Nem hagyom, hogy az érzések lerohanjanak, inkább tűrök és várok csendben.

Minden pillanatban, hogy eszembe jut az arcod, belesajdul a szívem. Átéltük egymást, túlléptünk a kezdeti csodán, nincs már semmink: elveszett minden. A percek, a hatalmassá duzzasztott órák mutatják nekünk az éveinket, a ráncainkat: baromira megöregedtünk! Nem egymásért, hanem egymásnak éltünk, a világ mégis kirekeszt, felfal, megemészt és kigúnyol.

Itt élsz bennem, szorosan fogom azt a vékony kis szálat, ami hozzád köt. Ellentmondást nem tűrve létezem egyedül, a világ legszürkébb magányában és minden romlását tűröm. Erős vagyok, független, egyedülálló, mégis megvásárolható szeretettel. Sablonos, már-már unalmas nélkülem lenned, mégis hiányzom.

Itt élsz bennem, kitörölhetetlenül zúgsz le a torkomon, csiklandozod a lábam ujját, majd hirtelen felszöksz a szívembe: a vérem vagy. Bennem vagy.

Van valakid

Némán fekszünk egymás mellett, bábként létezünk a furcsa, megfoghatatlan halmazállapotú életünkben. Mozgásunk nem tudatos, nem vesszük észre, hogy érzéseink, sejtéseink rángatnak minket ide-oda, céltalanul. Fáj elhinnünk, hogy egyedül semmit sem érünk, bennünket is csupán a körülöttünk álló emberek tartanak össze.

Olyan ez, mint egy körforgás. A mellettünk létező emberek támasztanak bennünket, abban bízva és azt remélve, igen, majd ő is támaszom lesz, segít nekem. Az első váratlan pofonok után már igazán nem várunk semmit, magunknak bizonygatjuk, nekünk aztán nincs egy igaz barátunk sem, mi senkiben sem bízhatunk.

Aztán jön a felismerés, és megint eszünkbe jut az első jelenet: az ágyon fekszünk, ketten, csupa némaság lakik a szobában csupán. Érezzük a szívdobbanást, halljuk a légzést, a levegő táncát a mellettünk fekvő tüdejében. Felismerjük, hogy nekünk is van valakink. Kegyetlen pofonként sújt le ránk a tény, miszerint igen, mondjuk ki, azt hisszük nincs mellettünk senki, de mégis. Mert, ugyebár az nem lehet, hogy a lehullott magányos falevél mellé hirtelen odaesik még vagy száz. Annak bizony oka van.

Tényleg, komolyan és őszinte hittel hisszük, hogy nekünk nincs társunk, pedig érezzük, itt vannak.

Igen, biztosan állítom, itt vannak azok, akik ha a világ nekem a legrondább felét mutatja, láthatatlanul fogják be a szemem, viszont ha a szép mellett lehunyt szemmel megyek el, ugyanezek az emberek fogják kinyitni a szememet!

Muszáj lesz

Találok valakit, aki nem lesz hasonló,
emlékében is forradalmi és újító
megváltozik és változtat,
mélységeimben felforgat
és kiürít fenekestül, de
feltölt és megtölt észrevétlenül.
Muszáj mert kell, ha nem
akarok beleőszülni, nem, nem!

Tegnap éjjel veled

Zúg az éjszaka, ketten vagyunk benne,
pörög a víg éjjel, fogod a kezemet,
Áttörsz a pajzson, feltéped a szívem,
belebújsz a ruhádba, nem hagysz el engem.
Bennem vagy. A magamévá választottalak
ha hagyod, ha nem én ma megtáncoltatlak
hadd folyjon a sör ki a csupasz kezedből,
hátha akkor végre nekem levetkőzöl

Ülj mellém, fogj az öledbe
tedd a kezed a fenekemre
simogasd a kezem, úgy mint
egy férfi akinek egy nő tetszik.

Táncolni akarok

Szeretnélek érteni, és tudni a szád
minden táncos kedvű szavad járását.

Akarom az éjjelt veled, hogy nevessünk
görbe mosolyt egymás arcára fessünk.

Nem számít mit akarok, neked nem leszek
neked nem, nem, nem csak elveszek.

Veled horgolok a kötőtűvel,
téged korhollak a seprűnyéllel.

Te, te és te vagy az, aki nincs, és nem lesz,
aki miatt káosz, zaj van, csend sosem lesz.

Most őszintén gondolj egyet újra,
milyen lenne az a csók újra?

Gyere ide, látni akarom a szád,
ahogy felkéri egy táncra a párját.