Van valakid

Némán fekszünk egymás mellett, bábként létezünk a furcsa, megfoghatatlan halmazállapotú életünkben. Mozgásunk nem tudatos, nem vesszük észre, hogy érzéseink, sejtéseink rángatnak minket ide-oda, céltalanul. Fáj elhinnünk, hogy egyedül semmit sem érünk, bennünket is csupán a körülöttünk álló emberek tartanak össze.

Olyan ez, mint egy körforgás. A mellettünk létező emberek támasztanak bennünket, abban bízva és azt remélve, igen, majd ő is támaszom lesz, segít nekem. Az első váratlan pofonok után már igazán nem várunk semmit, magunknak bizonygatjuk, nekünk aztán nincs egy igaz barátunk sem, mi senkiben sem bízhatunk.

Aztán jön a felismerés, és megint eszünkbe jut az első jelenet: az ágyon fekszünk, ketten, csupa némaság lakik a szobában csupán. Érezzük a szívdobbanást, halljuk a légzést, a levegő táncát a mellettünk fekvő tüdejében. Felismerjük, hogy nekünk is van valakink. Kegyetlen pofonként sújt le ránk a tény, miszerint igen, mondjuk ki, azt hisszük nincs mellettünk senki, de mégis. Mert, ugyebár az nem lehet, hogy a lehullott magányos falevél mellé hirtelen odaesik még vagy száz. Annak bizony oka van.

Tényleg, komolyan és őszinte hittel hisszük, hogy nekünk nincs társunk, pedig érezzük, itt vannak.

Igen, biztosan állítom, itt vannak azok, akik ha a világ nekem a legrondább felét mutatja, láthatatlanul fogják be a szemem, viszont ha a szép mellett lehunyt szemmel megyek el, ugyanezek az emberek fogják kinyitni a szememet!