Nyugodalmas Solitas

Haza megyek, nyugalmam nem lelem,
Kihűlt testem lebeg az éterben
kelletlen nyugtalan, láthatatlan
kabátom levetkezem, ah, hallatlan.
Súgnak a falak, rólam beszélnek,
néznek, bámulnak, értethetetlen kérnek
hogy álljak odébb, ne féljek.
Ami nem öl meg, az erősít
a fájdalom az, mi felbőszít.
Az ablak is ferdén néz rám,
a macska sem várt rám.
Ah, semmim sincs!

Állok a fagyos folyosón
hideg futkos sűrűn a hátamon.
Kapar, mászkál, bizsereg
a fogam megkoccant, úgy didergek.
Nem szabadna tőled függenem,
veled álmodnom, ébren.
Kósza remények ringatnak hiúságba,
rám száll az összes ember kapzsisága.
Nyugodt vagyok. Megteltem veled.
Kelyhet képzek, csorogsz folyton bele,
elöntesz kelletlen,
mindig ott vagy mellettem.

Darabos az éjszaka,
felébreszt a éj hívó szava.
Jeges szél tépi a hajamat,
hold hallgatja siralmas szavamat,
mert bevallom, néha fáj.
Égető, örök lyukat belém váj.
Kitörölhetetlen vagy nekem,
létem magamban foglal, cipelem terhem.
Egyedül vagyok. Nincs senkim.
Csak te, áldatlan magányom, semmim.
Ölj belém reményt, halaszd meg a sorsom,
csak kérlek, hagyd üresen a koporsóm.


Líviának szeretettel lelke megnyugtatása érdekében...

Mögöttes jelentéstartalom

Hosszú, kimerítő beszélgetés után érdeklődő szemeimet kutatod folytonosan. Nem értem kétkedésed, de tisztán látom, nyomja valami a szívedet. Kérdést szegezel nekem. Kíváncsian tudakolod, boldog vagyok-e? Habozás nélkül, hangosan és hihetően kiáltom: igen. Rám hunyorítasz, kételkedve összevonod sűrű szemöldököd, majd zavartalanul beszélsz tovább, miközben mélyen kortyolsz az erdei gyümölcsös teádba. Gőz párásítja a kockás szemüveged, lefelé nézel, sűrű szempilláid beleremegnek a forróságba. Mesélsz, szinte szárnyalsz-pedig csupán az életed nehézségeiről regélsz szüntelen. Sietve rápillantasz a kávézó nagymutatós órájára, majd a saját, márkás változatodra, és nyugtázod,rohannod kell. Szürcsölve kiiszod a teát az öblös bögréből, beleremeg az asztal, amint felállsz. Rohanva két puszit nyomsz az arcomra, majd felhúzod a kabátod. Hirtelen megáll a kezed a sálad mentén, és bizonytalanul, immár mosoly nélkül rám nézel. Újabb kérdést irányozol felém. Ez csupán egyetlen szóból áll: tényleg? Tényleg boldog vagyok?
Akkor és ott jöttem rá ennek a szónak az igazi jelentésére. Az ember valójában ezt két okból kérdezi meg: azért mert ez jut eszébe először, vagy mert nem hiszi el a hallottakat. És -valljuk be- többnyire azért használjuk ezt a szót, mert mi sem hisszük el, igaz lehet amit hallottunk. Hihetetlen, és döbbenetes tények közlése után a "tényleg" szó szenvtelennek tűnhet. És valójában az is.
Mélyen a szemedbe néztem, és éreztem, könnycsepp születik szemeim sarkaiban. Felnéztem a mennyezetre, megöleltelek, és némán visszaültem az asztalhoz, a kávémat bámulva boldogan.

Nekünk

Neked fejmosás, nekem hajmosás,
neked csupa máz, nekem csigaház,
neked trigonometria, nekem grammatika,
neked apróka, nekem kis róka.
Neked bogyó, nekem golyó,
neked hűs levegő, nekem szélforgó,
neked komor éjszaka, nekem tiszta álom,
neked paprika, nekem csípős álom.
Nekem baba, neked kajla
nekem törődés, neked zagyva,
nekem csupasz rosszullét, neked öröm és kéj,
nekem jó, neked sosem elég.
Nekem alvás, nekem ámítás,
nekem szépség, neked mind más,
nekem csoda, neked bolha,
nekem te, neked ő volna.

Aludjál!

Jaj hagyjál már,
aludj már,
ne kiabálj
még felvered a házat.

Ha nem megy, alkossál
létre hozzál,
csak valamit csináljál
vagy vesd be az ágyat.

Ha álmodnál,
tán meglátnál,
éreznél, akarnál
ismernéd a vágyat.

Na, mi az? Alszol már?
Ne kergesd, számold a báránykát,
szemedeit becsuknád?
A reggel magára még várat.

Ettem

Éle van mindennek
a zajnak, a csöndnek
az üres sötétségnek
mindennek.

Az ablak, a párkány,
a kabát, az orkán,
a fű, mind bolond,
szemem kopog.

Korog, pöccen,
éhesen döccen
odébb a szegény pára
zsemlében lel örök párra.

Nyílik a kapu,
a kerek izom tabu,
szájad keretezi,
kedved nem szegi.

Amott csöppen a lekvár,
ne félj, megvár
az étek,
nem vétek.

Pocak telik,
kicsi szívem melegszik
szerelemmel vetekszik,
de sose verekszik.

Jóllaktam.
Mind befaltam.
De nem híztam,
csak mosolyogtam.

Egyedül akarok lenni!

- Egyedül akarok lenni!

A szavak keserűen hagyták el a számat, miközben belül mart a fájdalom, s én csak ordítottam veled. Felvetted a télikabátodat, felhúztad a napok óta akadozó cipzárt, a kopott sapkádat, majd elmentél. Becsaptad magad mögött az ajtót, a szívem is beleremegett. Amint elmentél, a szívem megszűnt dobogni. Hatalmas kalapáccsal lukat ütöttek a szívem helyére.
Fájt.
Amikor azt mondtam egyedül, azt úgy gondoltam, veled. Ketten. Csak mi, senki más. Akkor és ott nem volt szükségem emberekre, nézőkre, lesajnáló, kedves tekintetekre. Valójában pont arra volt szükségem, amit te kevélységgel elvettél tőlem: rád. Mindez pusztán azért történt meg, mert hittél nekem. A kapcsolatunk már régen túljutott a feltétel nélküli bizalom kialakításán. Mi már nem ezen munkálkodunk, minket sokkal inkább foglalkoztat mostanában a hit. Fontos, hogy elhiggyek neked mindent: ha te azt állítod, kék a fű és zöld az ég, én elhiszem azt. Csak azért, mert te mondtad. De te megszegted a szabályokat.
Nem nekem hittél, hanem bennem.
Elhitted, hogy vagyok valaki. Hogy képes leszek felállni, tovább lépni, küzdeni. Hogy megtanulok majd egyszer élni. De most én is megszegem a szabályokat. Elhiszem, hogy képes leszel engem is túlélni.

Szapphó él

Vágj pofon
csapj arcon
hagyj parlagon
sivár alkonyom

elérkezni látszik
kint a boldogságom alszik
hangom elcsuklik
könnyem kifolyik

és csöppen a földre
szétszed a béke
ami nincs, vége
elmentél végre.

Szapphó is áthajlott
meghasonult
sosem hazudott
mindent elmondott

hogy érezd
ne kérdezd
nem félek
még élek.