Nyugodalmas Solitas

Haza megyek, nyugalmam nem lelem,
Kihűlt testem lebeg az éterben
kelletlen nyugtalan, láthatatlan
kabátom levetkezem, ah, hallatlan.
Súgnak a falak, rólam beszélnek,
néznek, bámulnak, értethetetlen kérnek
hogy álljak odébb, ne féljek.
Ami nem öl meg, az erősít
a fájdalom az, mi felbőszít.
Az ablak is ferdén néz rám,
a macska sem várt rám.
Ah, semmim sincs!

Állok a fagyos folyosón
hideg futkos sűrűn a hátamon.
Kapar, mászkál, bizsereg
a fogam megkoccant, úgy didergek.
Nem szabadna tőled függenem,
veled álmodnom, ébren.
Kósza remények ringatnak hiúságba,
rám száll az összes ember kapzsisága.
Nyugodt vagyok. Megteltem veled.
Kelyhet képzek, csorogsz folyton bele,
elöntesz kelletlen,
mindig ott vagy mellettem.

Darabos az éjszaka,
felébreszt a éj hívó szava.
Jeges szél tépi a hajamat,
hold hallgatja siralmas szavamat,
mert bevallom, néha fáj.
Égető, örök lyukat belém váj.
Kitörölhetetlen vagy nekem,
létem magamban foglal, cipelem terhem.
Egyedül vagyok. Nincs senkim.
Csak te, áldatlan magányom, semmim.
Ölj belém reményt, halaszd meg a sorsom,
csak kérlek, hagyd üresen a koporsóm.


Líviának szeretettel lelke megnyugtatása érdekében...