Hosszú, kimerítő beszélgetés után érdeklődő szemeimet kutatod folytonosan. Nem értem kétkedésed, de tisztán látom, nyomja valami a szívedet. Kérdést szegezel nekem. Kíváncsian tudakolod, boldog vagyok-e? Habozás nélkül, hangosan és hihetően kiáltom: igen. Rám hunyorítasz, kételkedve összevonod sűrű szemöldököd, majd zavartalanul beszélsz tovább, miközben mélyen kortyolsz az erdei gyümölcsös teádba. Gőz párásítja a kockás szemüveged, lefelé nézel, sűrű szempilláid beleremegnek a forróságba. Mesélsz, szinte szárnyalsz-pedig csupán az életed nehézségeiről regélsz szüntelen. Sietve rápillantasz a kávézó nagymutatós órájára, majd a saját, márkás változatodra, és nyugtázod,rohannod kell. Szürcsölve kiiszod a teát az öblös bögréből, beleremeg az asztal, amint felállsz. Rohanva két puszit nyomsz az arcomra, majd felhúzod a kabátod. Hirtelen megáll a kezed a sálad mentén, és bizonytalanul, immár mosoly nélkül rám nézel. Újabb kérdést irányozol felém. Ez csupán egyetlen szóból áll: tényleg? Tényleg boldog vagyok?
Akkor és ott jöttem rá ennek a szónak az igazi jelentésére. Az ember valójában ezt két okból kérdezi meg: azért mert ez jut eszébe először, vagy mert nem hiszi el a hallottakat. És -valljuk be- többnyire azért használjuk ezt a szót, mert mi sem hisszük el, igaz lehet amit hallottunk. Hihetetlen, és döbbenetes tények közlése után a "tényleg" szó szenvtelennek tűnhet. És valójában az is.
Mélyen a szemedbe néztem, és éreztem, könnycsepp születik szemeim sarkaiban. Felnéztem a mennyezetre, megöleltelek, és némán visszaültem az asztalhoz, a kávémat bámulva boldogan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése