A szavak keserűen hagyták el a számat, miközben belül mart a fájdalom, s én csak ordítottam veled. Felvetted a télikabátodat, felhúztad a napok óta akadozó cipzárt, a kopott sapkádat, majd elmentél. Becsaptad magad mögött az ajtót, a szívem is beleremegett. Amint elmentél, a szívem megszűnt dobogni. Hatalmas kalapáccsal lukat ütöttek a szívem helyére.
Fájt.
Amikor azt mondtam egyedül, azt úgy gondoltam, veled. Ketten. Csak mi, senki más. Akkor és ott nem volt szükségem emberekre, nézőkre, lesajnáló, kedves tekintetekre. Valójában pont arra volt szükségem, amit te kevélységgel elvettél tőlem: rád. Mindez pusztán azért történt meg, mert hittél nekem. A kapcsolatunk már régen túljutott a feltétel nélküli bizalom kialakításán. Mi már nem ezen munkálkodunk, minket sokkal inkább foglalkoztat mostanában a hit. Fontos, hogy elhiggyek neked mindent: ha te azt állítod, kék a fű és zöld az ég, én elhiszem azt. Csak azért, mert te mondtad. De te megszegted a szabályokat.
Nem nekem hittél, hanem bennem.
Elhitted, hogy vagyok valaki. Hogy képes leszek felállni, tovább lépni, küzdeni. Hogy megtanulok majd egyszer élni. De most én is megszegem a szabályokat. Elhiszem, hogy képes leszel engem is túlélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése