Hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj a hiányod.
Hazudnék, ha azt állítanám, jó, hogy távol vagy tőlem.
Hazudnék, ha engedném látni, milyen vagyok nélküled.
Hazudnék, ha a szavakat gondosan tenném sorba.
Hazudnék, ha a bicskám törne egy-két kósza sorba.

Viszont legalább baj nem lenne.

Minden megtörtént azon az estén: sűrűn dobbant a szívem, patakzott az izzadtság a hátamon, könny csorgott hevesen két szememből. Ültem a kopott széken és vártam, hogy végre alázuhanjak... Minden pillanatban azon esedeztem, hogy vége legyen.

folyt.köv.

Keringő

A valóság legszörnyebb álma,
a keringő lágy, gyönyörű bája
nyomja a szívemet.

Táncra visz az élet
pörget, forgat a téren
bántja lelkemet.

Nem hagy aludni a hév,
a heves dobbanás, a lüktetés
nem érzem jól magam.

Émelygek, kiver a víz, a szemem is csillog,
elveszett a remény, az életem halkan pislog
ezt nem élem túl.

Már ágyban fekszem, megkötözve,
az elveim nélkül, bebörtönözve
lassan kezd fájni.

Elmúlt. Bevégezett.
A táncosok leköszönnek
a parkett üres.

A szél

Nem szabad félni, nem szabad félni. Örökösen ezt suttogta a piciny padlásszobába beszökő lágy szellő. átfutott a törött ablaküvegen, a poros komódon, a rég elhasználódott, kedves tárgyakon. Nyomtalanul érintette az életem, körbetáncolt, vigyázott a rendre. Aztán megérkezett a változás. Új, átlátszó ablaküveg került a régi nyílászárók helyére, a tárgyak, az öregesen álló komód is az utcai szemetes mellett végezte. Minden, ami megszokott, és régi volt, a szellő, a kedves emlékek, a megmásíthatatlan, kitörölhetetlen képzelgések, és minden ami valóban szép volt, egyszerre csak eltűnt. Vége lett. Megszűnt létezni a régi, biztonságos nyugalom és helyébe lépett egy elborzasztó, új élet. A szellő sem járt többé, nem kísért már az utcán. Nem játszott kacéran az államon, nem tartott két láthatatlan kezében gyengéden. Nem tett már többé velem semmit.

Ha esetleg...

Majd ha már nagyon fáj, és tényleg minden bajom van, akkor kérlek, rúgj még egyet belém úgy igazán. Hadd érezzem, hogy miért nem szabad téged szeretnem.

Szél süvít

Átsiklik a szobán a félhomály,
tarkán visít fel az orkán.
Hangzavarral pottyan a sztracsatella az ágyra,
gyenge, vén madár toppan az ágra.
Fagyos az idő,a szívedet akarja
megvagy! máris megfogott hűvös karja.
Húz a szél két széles kezével,
ölébe kap, s lágyan ringat mesével.
Laposan simít, halkan szól,
felemel, s eltaszít, rád parancsol.
Hánysz-vetődsz, forogsz,
villanyoszlop utadban áll, nekicsapódsz, ő mosolyog.
Fáj, éget a pirospozsgás arcod,
ellened kegyetlenül harcol.
Darabokra tört a sztracsatella a márványon,
a vihar elül, a küszöbön fázol.
Lassan, gyengén esel be az ajtón,
fáj, hogy láthatatlanul lökött, s te fekszel a padlón.

Szél süvít odakint,
egy utolsót felordít.
Majd továbbáll.
Így is áll a bál.

Mélyvörös sikoly

Sikít a mélyvörös a szádon,
barna bőrönd mellett ázol.
Nyakadon sötétkék sál,
Az egész életed áll.

Kicsiny a meder
te duzzasztod rendületlen,
a pók a sarokban
őrlődsz magadban.
Gyilkos az idő,
a külön töltött mind meddő,
az órák, a percek, a kiszabott terek,
vágyam a lehetetlen.
Kósza kötél köti a kezem,
szorítja, tépi rendületlen.
Mert fáj! A haragod a terhem
a hiány a végzetem.

Kérlek, ne haragudj rám.