A szél

Nem szabad félni, nem szabad félni. Örökösen ezt suttogta a piciny padlásszobába beszökő lágy szellő. átfutott a törött ablaküvegen, a poros komódon, a rég elhasználódott, kedves tárgyakon. Nyomtalanul érintette az életem, körbetáncolt, vigyázott a rendre. Aztán megérkezett a változás. Új, átlátszó ablaküveg került a régi nyílászárók helyére, a tárgyak, az öregesen álló komód is az utcai szemetes mellett végezte. Minden, ami megszokott, és régi volt, a szellő, a kedves emlékek, a megmásíthatatlan, kitörölhetetlen képzelgések, és minden ami valóban szép volt, egyszerre csak eltűnt. Vége lett. Megszűnt létezni a régi, biztonságos nyugalom és helyébe lépett egy elborzasztó, új élet. A szellő sem járt többé, nem kísért már az utcán. Nem játszott kacéran az államon, nem tartott két láthatatlan kezében gyengéden. Nem tett már többé velem semmit.