Szél süvít

Átsiklik a szobán a félhomály,
tarkán visít fel az orkán.
Hangzavarral pottyan a sztracsatella az ágyra,
gyenge, vén madár toppan az ágra.
Fagyos az idő,a szívedet akarja
megvagy! máris megfogott hűvös karja.
Húz a szél két széles kezével,
ölébe kap, s lágyan ringat mesével.
Laposan simít, halkan szól,
felemel, s eltaszít, rád parancsol.
Hánysz-vetődsz, forogsz,
villanyoszlop utadban áll, nekicsapódsz, ő mosolyog.
Fáj, éget a pirospozsgás arcod,
ellened kegyetlenül harcol.
Darabokra tört a sztracsatella a márványon,
a vihar elül, a küszöbön fázol.
Lassan, gyengén esel be az ajtón,
fáj, hogy láthatatlanul lökött, s te fekszel a padlón.

Szél süvít odakint,
egy utolsót felordít.
Majd továbbáll.
Így is áll a bál.