Diákhét- 2011

Idén, rendhagyó módon a keddi délelőtt vette kezdetét a Munkácsy Mihály Gimnázium által szervezett Diákhét. Láthatóan szokatlan volt mind az alsóbb, mind a felsőbb évfolyamosok számára a váltás, hiszen az előző években szerdán, tehát egy nappal később kezdődött a rendezvény. A 11. D osztálynak köszönhetően egy vicces vetélkedő keretein belül megismerkedhettünk a végzős osztályok diákigazgató jelöltjeivel. A sokszor komoly gondolkodást igénylő feladatokat a végzősök hamar megoldották, ezzel bizonyítva a felkészültségüket. A vetélkedőt a 12. A osztály diákigazgató-jelöltjei, a Tárkányi fivérek, Máté és Péter nyerték, az osztály jutalma egy torta volt.

A keddi nap után végzős diákjaink megkezdték igazi küldetésüket. Komoly harcot vívtak kegyeinkért. A poharakban sorakozó pattogatott kukorica, a kézfejünkön és arcunkon díszelgő pecsétek, a színes mini plakátok mind-mind az idei Diákhét alapvető kellékei voltak. Szerdán, minden szünetben hangos tömeg nevetett a videókon, majd órák után, a végzős évfolyamos diákok próbájába is beleshettünk. Feszült, komoly előkészületek és utolsó simítások zajlottak iskolánk aulájában.

Csütörtökön a szerdai feszültségek tovaszálltak: a tizenkettedik osztályosok bemutathatták élő műsorukat, amiben közreműködtek Maljusin Mihail és Bellai László tanárurak. Minden osztály igyekezett elnyerni az alsóbb évfolyamosok kegyeit, és a végső szavazatok reményében a legjobbat hozták ki magukból. A befektetett munka megtérült, hiszen minden produkciót hatalmas ováció és taps fogadott.

Elérkezett a mindenki által nagyon várt nap: a pénteki, nagybetűs Diáknap. A feszültség tapintható volt az aulában, mikor hosszas várakozás után kiderült, hogy a 12. A , a SPÁRTA névre hallgató osztály győzött a „küzdelemben”.

A Diákhéten mindig érik meglepetések az embert. Érdekes, az osztályok nem a kulcsnak, a győzelem tárgyilagos megtestesítőjének örültek, sokkal inkább a feledhetetlen emlékeknek. A teaházba betekintve több asztalnál láthattunk egymás mellett ülő, különböző színű pólót viselő végzősöket, akik önfeledten nevettek. A rivalizálás helyett sokkal fontosabbnak bizonyult a közös ünneplés élménye.

Tavasz van

Rájöttem, hogy valójában én egész életemben azt várom, hogy vége legyen a télnek.
A hűvös, kemény időjárás megviseli a lelkemet: száraz, szürke foszlányként élek, mígnem a tavasz forró sugarú keze meg nem érint. Pillanatok töredéke alatt felszívom az életet adó napsugarat, és várom a nyarat. Hosszú, mély várakozás ez, de várni tudni kell.
Mindenre.
A legapróbb csoda a rügyezés, a virágba borulás, egy új élet megjelenése. A forró tavasz üdítő élménye, mely napról-napra egyre jobban elvarázsol. Átjár a forróság régmúlt szerelem éled újra.
Tavasz van.

Kávé

Ő kávézik. Képes pillanatok alatt az illatos, forró nedűt ledönteni a torkán. Mindennemű ízlelgetés helyett ő csak iszik. Reggel, az alvás utáni hályoggal borított szemén keresztül kémleli a sötétbarna port, majd óvatosan két púpos kanálnyit beletesz a nagyfülű bögrébe. Forró vizet tölt rá, majd leül a szürke, kopott kanapéra. Belekortyol a forró, sötét lébe, majd megérzi: a levegő megtelt a kávé aromájával. Hosszan szívja magába az életet adó nedűt, hagyja, hogy életet lehelve elernyedt testébe csorogjon le a torkán. Észveszejtően szívdöglesztő, ahogy a kanapén ül. Görnyedten, beesett vállakkal, karikás, mély szemekkel: de mégis eszméletlen! A tér ragyog, elméje áthatolhatatlan bástyája támasztja a romos épületet. Szenvtelen, olykor magányos ahogy ott ül.

Emlékszem, mikor először kávéztunk. Én nagybögrés forrócsokiba töltöttem kilószám a cukrot, míg ő a hosszú kávéját édesítette. Ügyesen, megszokott mozdulatokkal nyúlt a kávéskanálért, majd, ahogy illik, letette azt a csésze mellé. Elegánsan, mégis határozottan kortyolt a kávéból. Aztán beletúrt a hajamba, s nekem alig volt időm letenni a csokit: orrával cirógatta a nyakam, majd megcsókolt. Éghetetlen vágyat éreztem a csókja után. A kávéízű, forró csók azóta is élénken él az emlékezetemben. Minden időpillanatban, mikor a levegőben megérzem a barna lé bódító illatmámorát, elfog az az érzés.

Ilyen egy ködös, de mégis tiszta emlékkép.

Az első versem

Negyedikes kisiskolásként félve őrizgettem kicsiny kezeim között a papírfecnit. Házi feladat gyanánt, a bírálattól reszketve nyomtam a tanítónéni kezébe. Az ítéletre nem emlékszem, elkopott az idők során. Sosem mutattam még senkinek a papírfecnis verset, most viszont felfedem a rigószerelem titkát.

Csendes, havas nap van,

Kisrigó ágra száll.

Havas minden mostanában,

Egy madár párjára vár.

Röppen a fűzfaágra,

Hó kezd szállni, vagy eső?

S, a párja megpillantja,

Vajon látja–e ő?

Együtt röpködnek szánok felett,

Macskák se bántják őket.

Néha letörnek egy szál jeget,

Embereknek vélték őket.

2004.tél

Ringass

Engem a szemed ringat álomba,
a szíved taszít pokolba,
a szerelmed pofoz akaratlan,
a kezed az ok, a tarthatatlan.

Tea

Sosem fogom elfelejteni az első szerelmemet.

Hűvös, hátborzongatóan hideg tél volt. Az utak csupaszak, és hidegek voltak, a januári télnek csapadék formájában nem volt látható jele. A teaillatú kócos fiú rendületlen jött mellettem: sosem volt kesztyűje, ujjai kikandikáltak rövid kabátzsebéből. Hosszú haját copfba fogta, sűrű szövésű, meleg barna sapkát húzott rá. Szelíd mosolya a Fő utcai gesztenyeáruséra emlékeztetett: minden jó benne volt, a legkisebb örömtől a legnagyobb boldogságig. Keserédes délutánon jártunk-keltünk a városban, mikor a hidegtől megfáradva leültünk a közeli parkerdő egyik pihenőhelyén. Sötétkék csavaros termoszból meleg csipkebogyó teával kínált, majd két érdes keze közé szorította tenyerem. Zavaromban mélyen belekortyoltam a forró nedűbe. Éreztem, a tea valósággal égetett. Önfeledten, és önkényesen nevette el magát: kisujjával szám sarkához ért, és a tea cseppjét félresöpörte hófehér arcomon. Pillanatokig csak néztem a jégkék szemeit, melegedtem a látványban. Később éreztem a havat az arcomon. Végre én is elmosolyodtam.
Szúrósan szegezte rám tekintetét. Éreztem, valami fontosat szeretne kérdezni. Ismertem, tudtam, hogy bármit, nyíltan megkérdez. A kérdése mégis váratlanul ért. Csupán annyit kérdezett, boldog vagyok-e. Szemei leszegeztem, állam lehajtottam a kopár föld felé. Ujjaival felemelte arcom, és mélyen a szemembe nézett.
Mindössze annyit mondott " mert én igen".

Hónapokkal később ismét láttam őt. Meleg tavasz volt, borzalmas fejfájás gyötört napok óta. A mohazöld kanapéján feküdtem, lábaim felpolcolva, kezeim között egy réges-régi fényképalbumot szorongattam. Megkérdezte, kérek-e csipkebogyóteát. Abban a pillanatban szinte azonnal éreztem a forró tea őrjítő aromáját a torkomban. Émelyítően bolondos, fiatalos íze volt az aranysárga nedűnek. Kértem hát egy csészényit.
Az albumban fotók voltak. Rólunk. Szépek és kevésbé szépek. Volt egy, amelyen kócosan, szemüvegben, narancssárga bögrével a kezemben ülök a szöszmöszös ágytakarón. Önfeledten nevetek. Kikapartam a képet a nejlonos tartóból és az orra alá dugtam.
Csupán annyit mondtam: "látod, én itt boldog vagyok".
Azzal ő megfordította a fényképet, és a hátoldalon szereplő önfeledt, téli hónapra gondolt. Megválaszoltam a kérdését.

Születésnap

Tizenhárom esztendeje, hogy Isten karjaiba zárt,
Negyvenhét hosszú éve, hogy az élet megtalált.

Nem tetszenek a számok, ugye? Pedig szépek az évek,
a napok, a percek, melyeket ajándékul a világ elé hintesz.

A szerelmesek, a boldogok, azok az apró csodák,
az elszenvedett pillanatok, a négyévenkénti varázs.

Isten nem enged el, nem hagy menekülni,
harcolnod kell,örökké csak küzdeni.

Élj még soká, vigyáz rád a világ,
leljed örömöd, s boldogságod még soká.

Isten éltessen sokáig születésnapod alkalmából!