Kávé

Ő kávézik. Képes pillanatok alatt az illatos, forró nedűt ledönteni a torkán. Mindennemű ízlelgetés helyett ő csak iszik. Reggel, az alvás utáni hályoggal borított szemén keresztül kémleli a sötétbarna port, majd óvatosan két púpos kanálnyit beletesz a nagyfülű bögrébe. Forró vizet tölt rá, majd leül a szürke, kopott kanapéra. Belekortyol a forró, sötét lébe, majd megérzi: a levegő megtelt a kávé aromájával. Hosszan szívja magába az életet adó nedűt, hagyja, hogy életet lehelve elernyedt testébe csorogjon le a torkán. Észveszejtően szívdöglesztő, ahogy a kanapén ül. Görnyedten, beesett vállakkal, karikás, mély szemekkel: de mégis eszméletlen! A tér ragyog, elméje áthatolhatatlan bástyája támasztja a romos épületet. Szenvtelen, olykor magányos ahogy ott ül.

Emlékszem, mikor először kávéztunk. Én nagybögrés forrócsokiba töltöttem kilószám a cukrot, míg ő a hosszú kávéját édesítette. Ügyesen, megszokott mozdulatokkal nyúlt a kávéskanálért, majd, ahogy illik, letette azt a csésze mellé. Elegánsan, mégis határozottan kortyolt a kávéból. Aztán beletúrt a hajamba, s nekem alig volt időm letenni a csokit: orrával cirógatta a nyakam, majd megcsókolt. Éghetetlen vágyat éreztem a csókja után. A kávéízű, forró csók azóta is élénken él az emlékezetemben. Minden időpillanatban, mikor a levegőben megérzem a barna lé bódító illatmámorát, elfog az az érzés.

Ilyen egy ködös, de mégis tiszta emlékkép.