Mellkas

Ösztönösen nyúltam a lüktető mellkas felé. Rásimítottam hűvös tenyerem, és homlokommal előredőltem, pont a szíve felé. Ütemesen dobogott, lüktetett benne a forró, bordó vér. Engem erősen rázott a hideg, fogaim karcolva súrolták egymást. Csendben álltam a mellkasának dőlve, mindennél jobban vágytam az érintésére, de ő megmerevedett kőszoborként nézett rám. Elutasító szemeiből forrón sütött a düh, a harag, és az állhatatos utálat. Minden porcikájával arra a tudatra koncentrált, hogy ne érjen hozzám, ne mutassa egyetlen apró jelét se a szeretetének. Valójában, a szíve legmélyebb bugyrában, Lucifer otthonában, engem igazán, nagyon szeretett. Jobbnak látta, ha bűneimért azzal sújt le rám, hogy megmutatja, mennyire tud utálni. Sikerült neki.
Ingerülten viharzottam ki a szobából, és a kanapéra kuporodtam. Felhúztam a térdeim, szorosan elrejtettem magam a világ elől. El akartam menni, de a érzékeim a lakáshoz láncoltak. Kíváncsi voltam arra, vajon megölel-e még. Nem tudhattam a választ, így csak némán, csendesen vártam. Vigasztalhatatlanul ültem a bézsszínű kanapén, és a falon levő tükörbe néztem magamat. Láttam a nevetőráncaimat, a hosszú szempilláimat, és a megfogyott hajam. Kémlelve kerestem ifjúkorom ártatlan sugarait, miközben vártam, hogy megtörténjen a csoda. Reménytelenül, bosszúsan figyeltem az óra mutatóinak táncát, majd félénken ismét a tükörbe bámultam. Láttam a gyermeket, a szőke, kócos kislányt, hatalmas érdeklődő szemekkel a körhintán. Göndör fürtjeivel játszott a déli szél, mosolyát messzire vitte az emlékek örvénye. Rájöttem, képzelődök. Halk suttogást hallottam a tükör irányából. Félve odapillantottam, majd lehunytam a szemem. A férfi suttogott andalító szerelmes dalokat, lágyan a fülembe. A zene bejárta az egész testem, remegési hullámok törtek rám, kelletlen. Immár éberen, tágra nyílt szemekkel bámultam a tükröt. Megpillantottam a ráncos önmagam, és a férfit, miközben fedetlen felsőtesttel áll a szoba közepén, és gondolkodik. Éreztem a saját kezem erős dobogását a mellkasán, láttam, ahogy könnyek gördülnek a szemeiből.
Élettelen lettem. Lezuhantam a földre, hangos villámlással széttört a falon függő tükör. Ő kirohant a hálóból, leroskadt mellém, majd némán zokogott felettem. Mert én, akkor és ott, meghaltam.

no one

no one cries
at xmas times
don't break my heart
it comes from my mind.

Nyugodalmas Solitas

Haza megyek, nyugalmam nem lelem,
Kihűlt testem lebeg az éterben
kelletlen nyugtalan, láthatatlan
kabátom levetkezem, ah, hallatlan.
Súgnak a falak, rólam beszélnek,
néznek, bámulnak, értethetetlen kérnek
hogy álljak odébb, ne féljek.
Ami nem öl meg, az erősít
a fájdalom az, mi felbőszít.
Az ablak is ferdén néz rám,
a macska sem várt rám.
Ah, semmim sincs!

Állok a fagyos folyosón
hideg futkos sűrűn a hátamon.
Kapar, mászkál, bizsereg
a fogam megkoccant, úgy didergek.
Nem szabadna tőled függenem,
veled álmodnom, ébren.
Kósza remények ringatnak hiúságba,
rám száll az összes ember kapzsisága.
Nyugodt vagyok. Megteltem veled.
Kelyhet képzek, csorogsz folyton bele,
elöntesz kelletlen,
mindig ott vagy mellettem.

Darabos az éjszaka,
felébreszt a éj hívó szava.
Jeges szél tépi a hajamat,
hold hallgatja siralmas szavamat,
mert bevallom, néha fáj.
Égető, örök lyukat belém váj.
Kitörölhetetlen vagy nekem,
létem magamban foglal, cipelem terhem.
Egyedül vagyok. Nincs senkim.
Csak te, áldatlan magányom, semmim.
Ölj belém reményt, halaszd meg a sorsom,
csak kérlek, hagyd üresen a koporsóm.


Líviának szeretettel lelke megnyugtatása érdekében...

Mögöttes jelentéstartalom

Hosszú, kimerítő beszélgetés után érdeklődő szemeimet kutatod folytonosan. Nem értem kétkedésed, de tisztán látom, nyomja valami a szívedet. Kérdést szegezel nekem. Kíváncsian tudakolod, boldog vagyok-e? Habozás nélkül, hangosan és hihetően kiáltom: igen. Rám hunyorítasz, kételkedve összevonod sűrű szemöldököd, majd zavartalanul beszélsz tovább, miközben mélyen kortyolsz az erdei gyümölcsös teádba. Gőz párásítja a kockás szemüveged, lefelé nézel, sűrű szempilláid beleremegnek a forróságba. Mesélsz, szinte szárnyalsz-pedig csupán az életed nehézségeiről regélsz szüntelen. Sietve rápillantasz a kávézó nagymutatós órájára, majd a saját, márkás változatodra, és nyugtázod,rohannod kell. Szürcsölve kiiszod a teát az öblös bögréből, beleremeg az asztal, amint felállsz. Rohanva két puszit nyomsz az arcomra, majd felhúzod a kabátod. Hirtelen megáll a kezed a sálad mentén, és bizonytalanul, immár mosoly nélkül rám nézel. Újabb kérdést irányozol felém. Ez csupán egyetlen szóból áll: tényleg? Tényleg boldog vagyok?
Akkor és ott jöttem rá ennek a szónak az igazi jelentésére. Az ember valójában ezt két okból kérdezi meg: azért mert ez jut eszébe először, vagy mert nem hiszi el a hallottakat. És -valljuk be- többnyire azért használjuk ezt a szót, mert mi sem hisszük el, igaz lehet amit hallottunk. Hihetetlen, és döbbenetes tények közlése után a "tényleg" szó szenvtelennek tűnhet. És valójában az is.
Mélyen a szemedbe néztem, és éreztem, könnycsepp születik szemeim sarkaiban. Felnéztem a mennyezetre, megöleltelek, és némán visszaültem az asztalhoz, a kávémat bámulva boldogan.

Nekünk

Neked fejmosás, nekem hajmosás,
neked csupa máz, nekem csigaház,
neked trigonometria, nekem grammatika,
neked apróka, nekem kis róka.
Neked bogyó, nekem golyó,
neked hűs levegő, nekem szélforgó,
neked komor éjszaka, nekem tiszta álom,
neked paprika, nekem csípős álom.
Nekem baba, neked kajla
nekem törődés, neked zagyva,
nekem csupasz rosszullét, neked öröm és kéj,
nekem jó, neked sosem elég.
Nekem alvás, nekem ámítás,
nekem szépség, neked mind más,
nekem csoda, neked bolha,
nekem te, neked ő volna.

Aludjál!

Jaj hagyjál már,
aludj már,
ne kiabálj
még felvered a házat.

Ha nem megy, alkossál
létre hozzál,
csak valamit csináljál
vagy vesd be az ágyat.

Ha álmodnál,
tán meglátnál,
éreznél, akarnál
ismernéd a vágyat.

Na, mi az? Alszol már?
Ne kergesd, számold a báránykát,
szemedeit becsuknád?
A reggel magára még várat.

Ettem

Éle van mindennek
a zajnak, a csöndnek
az üres sötétségnek
mindennek.

Az ablak, a párkány,
a kabát, az orkán,
a fű, mind bolond,
szemem kopog.

Korog, pöccen,
éhesen döccen
odébb a szegény pára
zsemlében lel örök párra.

Nyílik a kapu,
a kerek izom tabu,
szájad keretezi,
kedved nem szegi.

Amott csöppen a lekvár,
ne félj, megvár
az étek,
nem vétek.

Pocak telik,
kicsi szívem melegszik
szerelemmel vetekszik,
de sose verekszik.

Jóllaktam.
Mind befaltam.
De nem híztam,
csak mosolyogtam.