érzem az erőt, amivel majd a földre löklek,
amivel lebilincsellek, lefegyverezlek,
és tudod mit: azt hiszem, még élvezni is fogom,
nálam a kulcs, nálam a jog, megbánni nem fogod!
hidd el, megérte várni, hit nélkül hinni,
nem szabad most már félni, nekünk játszani,
életet kell élni! nincs visszaút, nincs más,
csak te és én, és ők, tudod, mindenki más.
ja, éppen legyőzlek, ha nem vennéd észre,
legyűrlek az ágyra, úgyis elnevetjük, végre
itt vagy, már vártalak, hallgattam a lépteid,
ahogy dudorászott a szél a közös télben, itt.
2011. november 30., szerda
2011. november 25., péntek
Nélküle egy nő, vele minden
Lehet, hogy erős vagy, de valld be, nélküle igazán nem érzed magad jónak, erősnek, valódinak. Lehet, hogy önmagadban bízol a legjobban, de valójában ő az, akinek mindent elmondasz, akiben feltétel nélkül, bárhol, bármikor. Amikor sírni kell, mert úgy érzed, megfojt a világ, akkor ő az, aki a forró karjaiban tart, aki megfog, visszaránt a szakadék széléről, és még akkor is, ott is fogja a kezed. Ő lesz az, aki félt a hideg, téli éjszakákon, aki gyanakvón figyel minden egyéb férfit, aki rád néz. Ő lesz az, aki szeret.
Tudod, lehet, hogy félsz, hogy meddig tart ez a csodás állapot, de nem szabad. El kell fogadnod, hogy a pillanat hosszú és várakozásban teljes lesz: közös lesz a terhetek, közös az öröm, közös a vigasz, közös a csendes, halálos óra. Lehet, hogy sosem leszel a felesége, élete párja, a nagy ő, a legszebb, a legjobb, de mindig, örökké a nő leszel.
Nem tudhatod, mi lesz a jövőben, merre tartotok majd, és ha tartotok, akkor együtt teszitek-e meg az utat. Nem számíthatsz arra, hogy mindig melletted lesz, bele kell törődnöd, hogy vannak pillanatok, amikor a világ nem fog a kedvedért megállni. Azt is tudnod kell, hogy valószínűleg ő fog fölötted állni: erősebb, bátrabb lesz, ő a pincébe is le mer majd menni villany nélkül. Ő lesz az, aki helyetted ráver a kalapáccsal az ujjára, ahelyett, hogy a segítségedet kérné.
Nem kell aggódnod, elég, ha megbizonyosodsz egy dologról. Egy nyugodt téli órán melletted fekszik, csend van. A szobában egy árva lélek sem ólálkodik, csak ti ketten, és a sötétség.
Akkor minden rendben van, ha az a csend jól esik. Neked is és neki is. Ne aggódj, akkor biztosan szeret.
Tudod, lehet, hogy félsz, hogy meddig tart ez a csodás állapot, de nem szabad. El kell fogadnod, hogy a pillanat hosszú és várakozásban teljes lesz: közös lesz a terhetek, közös az öröm, közös a vigasz, közös a csendes, halálos óra. Lehet, hogy sosem leszel a felesége, élete párja, a nagy ő, a legszebb, a legjobb, de mindig, örökké a nő leszel.
Nem tudhatod, mi lesz a jövőben, merre tartotok majd, és ha tartotok, akkor együtt teszitek-e meg az utat. Nem számíthatsz arra, hogy mindig melletted lesz, bele kell törődnöd, hogy vannak pillanatok, amikor a világ nem fog a kedvedért megállni. Azt is tudnod kell, hogy valószínűleg ő fog fölötted állni: erősebb, bátrabb lesz, ő a pincébe is le mer majd menni villany nélkül. Ő lesz az, aki helyetted ráver a kalapáccsal az ujjára, ahelyett, hogy a segítségedet kérné.
Nem kell aggódnod, elég, ha megbizonyosodsz egy dologról. Egy nyugodt téli órán melletted fekszik, csend van. A szobában egy árva lélek sem ólálkodik, csak ti ketten, és a sötétség.
Akkor minden rendben van, ha az a csend jól esik. Neked is és neki is. Ne aggódj, akkor biztosan szeret.
Hi...hiány...hiányzol....
Lázas vagyok, forr a homlokom,
valami nincs rendben, ez nem lehet,
korán van még ehhez, nagyon,
nem mondhatod ki, de szeretsz.
Minden óra meddő. Persze önmagában,
csak nélküled, veled szeretem a teát,
akkor jön ki az íz: a nap alkonyában
zúg kifelé az aroma, a pillanat ránk vár.
Még a kongó, üres szoba is belesajdul,
úgy fáj minden hiába töltött óra,
úgy vágyom én a nyakadra, vadul,
és szabadon, csak az enyém: végszóra.
valami nincs rendben, ez nem lehet,
korán van még ehhez, nagyon,
nem mondhatod ki, de szeretsz.
Minden óra meddő. Persze önmagában,
csak nélküled, veled szeretem a teát,
akkor jön ki az íz: a nap alkonyában
zúg kifelé az aroma, a pillanat ránk vár.
Még a kongó, üres szoba is belesajdul,
úgy fáj minden hiába töltött óra,
úgy vágyom én a nyakadra, vadul,
és szabadon, csak az enyém: végszóra.
2011. november 20., vasárnap
Mámor
Buliban vagyunk.
Fogod a kezem, bemutatsz egy srácnak, veled egyidős, kedves, szép a mosolya. Nem figyelek a nevére, csak rád.
Ő a barátnőm. Ezek a szavak táncolnak ki a szádon, a megrészegült pillanattól nem érzem, pedig egy csókot nyomtál a homlokomra.
A srác kérdez, majd jól láthatóan szemrevételez, szemével gyorsan végigfut a testemen.
Azt mondod, menjek csak előre, látod rajtam, hogy táncolni akarok.
Bemegyek a tömegbe, már a ritmus diktálja a szívdobbanásom, érzem, ahogy pulzál a mellkasom.
Tekintetek találkoznak megállás nélkül, egy idegen magához húz, táncolunk.
Én mindenkivel táncolok, ő velem akar, eltolom, meglök, magához húz, mit akar ez.
Továbbállok, nem érdekel semmi, csak a zene.
Végre megjöttél, már kicsit féltem egyedül. Tudod, sokan vannak itt, de ha te nem, akkor senki.
Kezeidet a derekamra csúsztatod, előtted táncolok, megtartod a karom, csókot nyomsz ide is, oda is.
Vége a számnak, megfordulok, mindenki tapsol, érezni az örömöt a levegőbe.
A szemedben látom, hogy mondani akarsz valamit, és már hajolok is hozzád.
Dóri, az a helyzet, hogy azt hiszem, szeretlek... tudod, úgy.
A levegő megáll. Az emberek eltűnnek. Ketten állunk a táncparkett közepén, egymás szemébe nézünk, és összeforrunk. Ennyi kellett, és boldog vagyok.
Fogod a kezem, bemutatsz egy srácnak, veled egyidős, kedves, szép a mosolya. Nem figyelek a nevére, csak rád.
Ő a barátnőm. Ezek a szavak táncolnak ki a szádon, a megrészegült pillanattól nem érzem, pedig egy csókot nyomtál a homlokomra.
A srác kérdez, majd jól láthatóan szemrevételez, szemével gyorsan végigfut a testemen.
Azt mondod, menjek csak előre, látod rajtam, hogy táncolni akarok.
Bemegyek a tömegbe, már a ritmus diktálja a szívdobbanásom, érzem, ahogy pulzál a mellkasom.
Tekintetek találkoznak megállás nélkül, egy idegen magához húz, táncolunk.
Én mindenkivel táncolok, ő velem akar, eltolom, meglök, magához húz, mit akar ez.
Továbbállok, nem érdekel semmi, csak a zene.
Végre megjöttél, már kicsit féltem egyedül. Tudod, sokan vannak itt, de ha te nem, akkor senki.
Kezeidet a derekamra csúsztatod, előtted táncolok, megtartod a karom, csókot nyomsz ide is, oda is.
Vége a számnak, megfordulok, mindenki tapsol, érezni az örömöt a levegőbe.
A szemedben látom, hogy mondani akarsz valamit, és már hajolok is hozzád.
Dóri, az a helyzet, hogy azt hiszem, szeretlek... tudod, úgy.
A levegő megáll. Az emberek eltűnnek. Ketten állunk a táncparkett közepén, egymás szemébe nézünk, és összeforrunk. Ennyi kellett, és boldog vagyok.
2011. november 19., szombat
2011. november 18., péntek
Bármibe fogtam eddig, mindig sikerült, vagy jól, vagy rosszul. Mindig, minden pillanatban a tökéletest kerestem, és igyekeztem, hogy ne kelljen azt mondanom: nem megy. Az ígéreteimhez tartottam magam, vért izzadva, könnyezve, kínokba merülve, de valahogy mindig megoldottam. Becsületes maradtam akkor is, amikor már úgy éreztem, el kellene mennem. Ha valami nem tetszett, fenntartottam a jogot, hogy abbahagyom, vagy kinyilvánítom a véleményemet. Tényleg meg akartam felelni minden elvárásnak és mindenkinek, mert úgy gondoltam, igen, megérdemli a világ, hogy a teljesítményemet neki ajánljam. Maximumon teljesítettem, könnyelműen eldöntöttem, igen, megcsinálom, létrehozom, megalkotom, hogy élvezhesse a világ. Egyedül voltam, egyedül cipeltem a rám kiszabott terheket...
Aztán jöttél te, és keresztül húztad a számításaimat. Most már nem a világnak akarok megfelelni, hanem neked, mert mostantól te lettél nekem a világ.
Aztán jöttél te, és keresztül húztad a számításaimat. Most már nem a világnak akarok megfelelni, hanem neked, mert mostantól te lettél nekem a világ.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)