Lázas vagyok, forr a homlokom,
valami nincs rendben, ez nem lehet,
korán van még ehhez, nagyon,
nem mondhatod ki, de szeretsz.
Minden óra meddő. Persze önmagában,
csak nélküled, veled szeretem a teát,
akkor jön ki az íz: a nap alkonyában
zúg kifelé az aroma, a pillanat ránk vár.
Még a kongó, üres szoba is belesajdul,
úgy fáj minden hiába töltött óra,
úgy vágyom én a nyakadra, vadul,
és szabadon, csak az enyém: végszóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése