Bármibe fogtam eddig, mindig sikerült, vagy jól, vagy rosszul. Mindig, minden pillanatban a tökéletest kerestem, és igyekeztem, hogy ne kelljen azt mondanom: nem megy. Az ígéreteimhez tartottam magam, vért izzadva, könnyezve, kínokba merülve, de valahogy mindig megoldottam. Becsületes maradtam akkor is, amikor már úgy éreztem, el kellene mennem. Ha valami nem tetszett, fenntartottam a jogot, hogy abbahagyom, vagy kinyilvánítom a véleményemet. Tényleg meg akartam felelni minden elvárásnak és mindenkinek, mert úgy gondoltam, igen, megérdemli a világ, hogy a teljesítményemet neki ajánljam. Maximumon teljesítettem, könnyelműen eldöntöttem, igen, megcsinálom, létrehozom, megalkotom, hogy élvezhesse a világ. Egyedül voltam, egyedül cipeltem a rám kiszabott terheket...

Aztán jöttél te, és keresztül húztad a számításaimat. Most már nem a világnak akarok megfelelni, hanem neked, mert mostantól te lettél nekem a világ.