Mindenki sajnál, leszegett szemmel fogja meg együtt érzően csontos kezemet, majd halkan, szinte észrevétlenül elsuttog egy "sajnálom"-ot. Én kifejezéstelen arccal bámulok magam elé, azon gondolkozom, vajon miért kell minden ilyen pillanatban a saját hibámmal, önnön problémámmal szembenézni. Nem értem, miért kényszerítenek a lesajnáló, szánó tekintetek arra, hogy magyarázkodjak, eláruljam, mi történt, mi is pontosan a bajom.
"Szorítani fogok"-fogadkoznak az emberek, miközben mindenki tudja, úgyis el fog felejteni. Nyilvánvalóan, ez egy gesztus, számomra viszont egy teljesen felesleges és értelmetlen gesztus. Ilyen alapon minden dolgozó embernek szorítani kéne nap, mint nap- hiszen én -pontosabban velem- is azt csinálom(csinálják), amit kell.
Nem igénylem, hogy rám gondoljanak, nem kell, hogy ujjakat tördelve, megfeszült idegekkel értem szorítsanak. Mindezt össze lehet tömöríteni egy arckifejezésbe, de sokkal inkább egy pár szívdobbanásba. Nekem ennyi tökéletesen elég.
Nem mindenki felejt el. :) Örülj neki, hogy ennyien szeretnek, és igenis szorítunk!! Puszi.<3
VálaszTörlésKöszönöm:)
VálaszTörlés