Életem legnagyobb tragédiája a szerethetőség kérdése körül forog. Évekkel ezelőtt fel sem fogtam, mit jelent az, ha valakit szeretsz. Magától értetődik, hogy szereted, szerves részét képezi az életednek. Azonban nem ismertem a másik oldalt sem: nem tudtam, milyen ha engem nem szeretnek. Tökéletesen tisztában voltam azzal a lehetőséggel (sőt, számtalanszor éltem is vele), hogy eldönthetem, kit utáljak és kit becsüljek meg barátomként. Aztán az erős kezű élet émelyítően csapott arcon, és ettől fogva minden megváltozott. Eltűnt a nagyzási hóbort, az olykor-olykor zavarba ejtő nemtörődömség. Váratlanul köszöntött be az életembe egy függő,köztes állapot,amiben én -életemben először- csak egy eszköz voltam. Azóta tudom, nem szerethet mindenki. Szörnyen éreztem magam, de tisztában voltam azzal, hogy az életem lehetőséget kínált fel ezzel a változással.
És én ezzel a lehetőséggel éltem.
Az emlékeim halovány képmásait fejvesztve töröltem ki az életemből, miközben mindvégig azt hittem, a vesztembe rohanok. Ekkor döbbentem rá igazán: mindenkinek megvan az esélye a változásra, változtatásra, csak van, aki röstell élni ezzel a kiindulási ponttal. Ismerem a nehézségeket, az akadályokat. Sőt, tökéletesen tisztában vagyok mindennel, ami ezzel az egész emberiség bántó és formáló problémával együtt jár. De, mint ahogy már említettem, én döntöttem. A régi életemre emlékeztető dolgok az általános iskola befejeztével megszűntek létezni.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy lásd, honnan jöttem. Mert én sosem fogom elfelejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése