Ha gyerek születik, mindenki örül. Az az aprócska, csodás élőlény egy szót sem ejt ki a száján, nem visz véghez nagy dolgokat, csupán él. A fiatal anyukák boldogok, örömteli könnyeket ejtenek gyermekük születésekor. Ez a lény, egy rajta kívülálló cselekedet miatt szeretettel van övezve. Tulajdonképpen ő semmit sem tesz, csupán létezik.
Ez a csöpp emberlény beszél, jár-kel, rombol, pusztít, alkot és létrehoz. Még félve, de magabiztosan ejti ki az első szavát, ezzel ismét örömkönnyeket csalva anyja szemébe. Büszkeség és szeretet járja át a nőt. Aztán a, már korántsem babaszámban menő kisember egyre többet és egyre tartalmasabban beszél. Először bántja meg az anyját, először törnek ki belőle a kimondhatatlanul kegyetlen szavak. Életében először szégyelli magát, most ő sír, és bocsánatért esedezik.
Évekkel később a világ a feje tetejére áll. A megszokás hatalma végleg megszűnik, helyébe lép egy újszerű, változó korszak. A beszédképes fiatal már akarattal tudja eldönteni, mit s hogyan óhajt közölni a publikummal. A szavakat egyszerűen formázza már, tudatosan és kevés óvatossággal. Készen áll arra, hogy akarattal bántson.
Elég volt. Nincs tovább. A kisember akaratától függetlenül okoz örömöt; a fiatal viszont akarattal gerjeszt fájdalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése