Metrón ülünk. A Nagyvárad térnél szálltam fel, a kopott narancssárga színű jegyem érvényesítése után. Sietve érkezem meg a szerelvényre, hátamon forró izzadtságcseppek száguldoznak. A hőség eszméletlen.
Utazunk. A kommersz, már-már ismerős ülésekre pottyanunk és a lehetős legjobban összehúzódunk. Félve beleolvasunk a mellettünk ülő újságjába, vagy mi magunk kapunk elő egy könyvet és azt fürkésszük tovább. Zenét hallgatunk, rejtvényt fejtünk, beszélgetünk, csókot lehelünk partnerünk arcára. Élünk.
Mindenki a maga módján múlatja az idejét, és mindenki másfelé tart. Ez az egész metrózás olyan, mint az élet. Valami megfoghatatlan és összeférhetetlen massza, amely irányít minket a sorsunk felé, anélkül, hogy kiszabna nekünk bármilyen utat.
Elérkeztünk az első megállóhoz. Embertömeg lép az ajtóhoz, leszállnak, majd a felszállók foglalják el a helyüket. Új emberek érkeztek, új történetek kezdődnek.
Itt az én megállóm. A Deák-tér. A megszokottnál nagyobb embertömeggel "halok" meg. Leszálltam. Az én történetemnek itt vége szakad.
Melletted haladok. A szerelvény kerekei élesen csikorognak, szememből patakzik a sűrű könny. Állunk összeér, a vonat zaja már-már elviselhetetlenné válik, robbanásszerűen megcsókolsz engem, lebegünk a metrón.
Itt a mi leszállónk. Mennünk kell, elérkezett az időnk. A mi időnk. Csontos kezeimmel megfogom ráncos ujjaidat, és forrón magamhoz húzlak. Kitárom feléd a karom, s védelmezőn magam alá húzlak. Öregek vagyunk, a metró élesen megáll, mi leszállunk. Vége a mesének. Együtt jöttünk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése