Azt hiszem, nehéz eset vagyok. Igen, biztosan, hiszen többször hallottam már, hogy ezt mondtad, például amikor rajtad feküdtem, és te kesernyésen felültél, félresöpörve magadról, vagy tudod, ott abban a szűk kis szobában, ahol először mondtam azt, nem tudom mi legyen, nem tudom hogy legyen. Igen, akkor te csak annyit mondtál, kedvesem, nehéz eset vagy. No de biztosan nem a súlyomra gondoltál, abban lett volna egy kis igazság. Tényleg, igazán nehéz volt eldönteni mit együnk, na.
Tudod emlékszem arra, amikor legelőször találkoztunk. Hát... mit ne mondjak, nehéz eset voltam már akkor is. Foggal-körömmel tiltakoztam a szavaid ellen, miközben azok láthatatlan méregként oldódtak elmémben. Hazamentem, és te jártál a fejemben. Nem, nem is jártál, inkább fel-s alá szaladgáltál, mint valami őrült. Ah, ezt valahogy ki kellett vernem a fejemből... gondolkodtam, mivel űzhetném el azt a tátongó lyukat, amely emléked fedi? Telefonomért nyúltam és -igen körmönfontan és meglepően- felhívtalak. Volt kedved találkozni, sokat találkozni, aztán megtaláltuk egymást, én téged, te engem, sokat, nagyon sokat találtunk, akarom mondani találkoztunk.
Egyszer csak elhallgattam. Rettegtem. Nehéz eset voltam. Nagyon nehéz eset, mert tudod, megijedtem tőled. Na nem azért mert nagy darab voltál, hanem azért mert... nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy nem voltál kicsi.
Aztán sokat bolondoztunk, de könyörgöm, ki nem, hát fiatalok voltunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem viccelődünk manapság sokat, de hát már nem tizenhét évesek vagyunk, kikérem magamnak, már elmúltam tizennyolc is. Te meg húsz vagy, vagy mi a szösz (öregember). Szeretek rajtad nevetni, de tudod, amikor te csinálod ugyanezt, akkor előjön a nehézesetségem. Hirtelen olyan nehéz eset leszek, hogy el sem bírod. Mert akkor úgy érzem, utálsz. Utálsz is, mi? Biztos utálsz. Tudom, hogy utálsz...
Tudom, már a fejedet fogod megint... nehéz eset vagyok, tudom, nem kell ám minden sóhajoddal az orrom alá dörgölni. De engem nem érdekel mennyire vagyok nehéz eset: nekem te kellesz, így, könnyebb esetként.
Majd kiegyenlítjük egymást.
( Nem tudom milyen felindulásból, de végig Tomi és Eszter járt az eszemben, miközben írtam. Nekik ajánlom szeretettel.)
Tudod emlékszem arra, amikor legelőször találkoztunk. Hát... mit ne mondjak, nehéz eset voltam már akkor is. Foggal-körömmel tiltakoztam a szavaid ellen, miközben azok láthatatlan méregként oldódtak elmémben. Hazamentem, és te jártál a fejemben. Nem, nem is jártál, inkább fel-s alá szaladgáltál, mint valami őrült. Ah, ezt valahogy ki kellett vernem a fejemből... gondolkodtam, mivel űzhetném el azt a tátongó lyukat, amely emléked fedi? Telefonomért nyúltam és -igen körmönfontan és meglepően- felhívtalak. Volt kedved találkozni, sokat találkozni, aztán megtaláltuk egymást, én téged, te engem, sokat, nagyon sokat találtunk, akarom mondani találkoztunk.
Egyszer csak elhallgattam. Rettegtem. Nehéz eset voltam. Nagyon nehéz eset, mert tudod, megijedtem tőled. Na nem azért mert nagy darab voltál, hanem azért mert... nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy nem voltál kicsi.
Aztán sokat bolondoztunk, de könyörgöm, ki nem, hát fiatalok voltunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem viccelődünk manapság sokat, de hát már nem tizenhét évesek vagyunk, kikérem magamnak, már elmúltam tizennyolc is. Te meg húsz vagy, vagy mi a szösz (öregember). Szeretek rajtad nevetni, de tudod, amikor te csinálod ugyanezt, akkor előjön a nehézesetségem. Hirtelen olyan nehéz eset leszek, hogy el sem bírod. Mert akkor úgy érzem, utálsz. Utálsz is, mi? Biztos utálsz. Tudom, hogy utálsz...
Tudom, már a fejedet fogod megint... nehéz eset vagyok, tudom, nem kell ám minden sóhajoddal az orrom alá dörgölni. De engem nem érdekel mennyire vagyok nehéz eset: nekem te kellesz, így, könnyebb esetként.
Majd kiegyenlítjük egymást.
( Nem tudom milyen felindulásból, de végig Tomi és Eszter járt az eszemben, miközben írtam. Nekik ajánlom szeretettel.)
imádom! <3
VálaszTörlésKöszönöm szépen:))<3
VálaszTörlés