'It ain’t no use to sit and wonder why, babe...'

"Ismered ezt a számot?"Kérdezte a lány, majd halkan dúdolni kezdte Bob Dylan slágerét. Apró mosoly szökött az arcára, szemei felcsillantak. Boldognak tűnt.De a srác csak bambán nézett rá, üres tekintettel próbált figyelni a lányra. Mindeközben a dúdolás lassan énekléssé alakult. Egyre magabiztosabban dalolt a lány, de a fiú még mindig ridegen fogadta a közeledését. A lány felállt, bizonytalanul, botladozva táncolni kezdett. Egyik lábát a másik mellé helyezte, éppúgy mintha csak sétálna. Kezeivel ügyetlenül kapálózott, de neki még ez is jól állt. Végig a srác arcát fürkészte, de az csak bámult maga elé, és nem mozdult. A fiú látóterében egy kézfej tűnt fel: a lány keze. Táncolni hívta, szórakozni, mulatni, főként felejteni. A lány még mindig énekelt, mire a pillanat hirtelen hevében a srác feláll, két keze közé fogta a lány arcát és lélegzetét a lányéhoz igazította. Egyik kezét leeresztette, átkarolta vele a lány derekát, a másik mezével a lány karjáért nyúlt. Mindeközben végig egymásra néztek, és a lány tovább dalolt. Lassan, bizonytalanul elkezdtek táncolni, ritmusosan. A srác a pillanat apró töredéke alatt elfordította az arcát, majd visszanézett a lányra és megszólalt: "Sajnálom, de nem tudok angolul."

"I’m walkin’ down that long, lonesome road, babe
Where I’m bound, I can’t tell
But goodbye’s too good a word, gal
So I’ll just say fare thee well
I ain’t sayin’ you treated me unkind
You could have done better but I don’t mind
You just kinda wasted my precious time
But don’t think twice, it’s all right"

döntések

Rájöttem, hogy nem választ el minket semmilyen természetfeletti erő. Sem a nagybetűs Élet. Mi magunk vagyunk az az erő. Képtelen vagyok felfogni, hogy egyedül vagyok. Te is egyedül vagy, mindenki egyedül van ezen a világon. Magunk dönthetünk a sorsunkról- legalábbis mindenhol ezt halljuk-de mi mégsem döntünk, inkább hagyjuk, hogy a dolgok alakuljanak. Teljesen kiborulunk, ha valami nem úgy történik ahogy azt mi előre elterveztük. Pedig, valljuk be, nem tervezünk. Csak elgondolunk.
Nem értek hozzá, hiszen az eddig eltelt tizenhat évem során kb. két hétig kellett egyedül, szülők nélkül élnem. "Nem vagyok szakmabeli", ahogy anya mondaná. Nem ismerem az egyedül élés világát, de az egyedül döntés útvesztőit annál jobban. Sokszor, sok mindent kellett már eldöntenem saját kútfőből. És eddig azt hiszem sikerült többé-kevésbé helyes döntéseket hoznom. De most nem tudom, mi lesz a kimenetele ennek a dolognak.
Döntöttél már magadról, ebben biztos vagyok. De vajon döntöttél-e másról valaha? És mennyire változott a TE saját életed a döntés következtében? Volt kire támaszkodnod, kitől tanácsot kérned? Jó lenne, ha valaki beavatna...

Nem akarok senkit sem szeretni bármi áron. Nem akarok senkihez tartozni.


folyt. köv.

NŐNAP!

"Áh, végre! Újabb férfiakat SMS-írásra feljogosító ünnep! Éppen hogy kihevertem a Valentin-napot, és a vele járó vörös rózsa-őrületet, nesze nekem, megint itt egy ünnep."Ezt gondoltam a Nőnapról egy évvel ezelőtt.
Hogy most mit gondolok, azt valójában nem tudom. Nőnek lenni jó. Komoly indokaim vannak az előbbi mondatom alátámasztására. Először is a férfiak, már a normálisabb fajta, kinyitja előttünk az ajtót, előreenged minket. Nekünk nem ciki csoportosan a WC-be menni, nem úgy mint a férfiaknak. Több ezer sminkcucc közül választhatunk, ha netán szépülni van kedvünk, nem úgy mint nektek, akiknek maximum egy-két arcápoló krém akad az üzletek polcain. Nekünk semmi különösebb indok nem kell ahhoz, hogy a fürdőszobába több mint egy órán keresztül tartózkodjunk, amikor csak zsepiért mentünk. Képesek vagyunk egy pillanat alatt sírva fakadni anélkül, hogy valóban komoly érzelmek rejtőznének könnyeink alatt. (ez hadititok volt, sajnos már nem süthetjük el a "sírok, hátha megsajnál" dolgot) Nincs szükségünk különösen vehemens elhatározásra, amikor fogyózni készülünk, hiszen nekünk elég a mérleg rakoncátlankodó nyelve is. Ja, és mindemellett képesek vagyunk egy FÉRFIT egy mosollyal levenni a lábáról. Na ugye, hogy ti ilyet nem tudtok!
Szeretem a nőnapot, no de nem azért a halom elszáradt, megfagyott szegény szegfűért, hanem mert ilyenkor jó meglepődni. Élvezettel töltött el, hogy voltak, akik nem felejtettek el minket, nőket.

Nőnek lenni jó. És fiúk ne feledjétek: férfinap február 19-én van az USA-ban, nálunk pedig november 19-én tartjuk. Addig is csók!

(Látod, egy SMS ilyen nagy mértékű változásra késztet!)

A parlagi sas

Hazafelé kitekintettem a dombok, mezők közé, néztem a fákat, amint a körvonaluk élesen kirajzolódik az alkonyban. Bámultam a tájra, és azon gondolkoztam mit rontottam el. Születtem volna korábban, hogy most idősebb legyek? A személyi igazolványomban a születési dátum mellett tíz, húsz évvel korábbi szám lenne írva. Lehet hogy idősebb lennék, de a lelkem tizenhat lenne.Gondolom.

Érezted már, hogy egy emberről nem tudod, hogy mit gondolj? Nem tudod eldönteni, hogy mit érez, legszívesebben folyton azt kérdezgetnéd tőle, hogy "Mire gondolsz most?". Titokzatos, elrejti előled a valódi énjét, a tiszta, ártatlan énjét. Fogalmad sincs, hogy ki lehet valójában, mert így is épp elég ritkán találkoztok. Látod az életét, a körülményeit, de valójában te csak egy örökös kívülálló vagy számára. Egy olyan ember ő, akit ha megpillantasz,máris hajt a véred, hogy megismerd. Minden látni akarsz, mindent tudni akarsz. Képes vagy elmenni a végsőkig, hogy megtudd az igazat róla. Harcolsz,kihisztized hogy megismerd. De mégsem sikerül belelátni a lelkébe, hiszen ő annyira más, mint te.
Azt mondja, a szemed olyan, mint a parlagi sasé. Végiggondolod, és rájössz, hogy voltaképpen ennél szebb bókot még sosem kaptál, de valójában fogalmad sincs, hogy nézhet ki az a madár. Hazaérsz, rákeresel és találsz is pár képet. Hangosan felnevetsz, elképzeled magad amint a vállán ülsz, az ujjait a karmaid alá helyezi, majd felrepít. Szállsz szabadon az égen,az arcodba süvít a levegő,de hűséges vagy, visszatérsz hozzá.Vissza kell térned. Parce que tu l'aime. Toujours.

Már nem akarok több lenni. Jó nekem a tizenhat.Talán jó így is...Egy parlagi sasnál talán az is sok lehet, nem? Most már csak azt szeretném, ha tudnám, Ő mit gondol. De talán sosem tudom meg.



"Vannak olyan pillanatok, amikor az élet elválaszt egymástól bizonyos embereket, csupán azért, hogy mindketten rájöjjenek, mennyire fontosak egymásnak." Paulo Coelho

ébredés

Nem gondoltam, hogy hosszas lábadozásom utáni első nap máris eseményekkel teli lesz. Pedig az volt, javából. Francia barátaim, Pierre és testvérei érkeztek ma látogatóba az iskolánkba. Nem olyan régen, körülbelül egy éve csatlakoztam egy ifjúsági szervezethez, amely a több idegennyelven beszélő diákokat ill. fiatal egyetemistákat segíti. Ebben a közösségben ismerkedtem meg egy fiatal francia fiúval, aki egyenesen a mesés Párizsból érkezett kis hazánkba. A mai napon végig franciául vezettem őket az iskolában, jártak fizikaórán, matekon, no meg francián. Ezután újabb lehetőség nyílott a bizonyításra: a holnapi napon számítottak a megjelenésemre Tabon, ahol a természettudományokkal, a biológiával és az idegen nyelvekkel kapcsolatos előadások lesznek. Sajnos, ezt a programot le kell mondanom, mivel szombaton versenyezni megyek, és a péntek estémet rehabilitációra szánom.
Érdemes volt ma felkelnem. Szeretem a tartalmas napokat, a kihívásokkal teli órákat, perceket. Új nap ébred, és érzem, tudom, tudnom kell, hogy ez az én napom lesz.

Au revoir mes amis!

újabb lehetőségek

Ismét jelenkezem tele jó hírekkel. Újabb novellámat öntöttem végső formájába, de ezt most sajnos nem ti olvassátok majd először, mert eredetileg egy novellapályázatra készült. Persze türelem, novellát terem.

Most ismét egy újságcikken dolgozom, amit, feltéve ha jól sikerül- ismét publikálnának.

Mindezeken kívül, majd' kiugrom a bőrömből, mivel egy kaposvári író-publicistától pozitív kritikát kaptam a nemrég megjelent novellámra, a Lopott varázsszóra.

Hamarosan el kell döntenem,hogy pontosan mit szeretnék fakultációs tantárgynak felvenni. Sokatok tanácsára erősen gondolkodom az irodalmon. Valójában, a lelkem már eldöntötte, hogy azon a heti plusz két órán a magyar irodalommal szeretnék foglalkozni.

Szóval nem unatkozom, nem is panaszkodhatok, az egészségem játszadozik egy kicsit velem, de egyébként minden tökéletesen (lekopogom) alakul(t).

betegség

Újból itthon vagyok, és szenvedek a torokgyulladástól. Tegnap valamilyen módon sikerült összeszednem ezt a nyavalyát, elballagtam a dokihoz, mire ő felállította a diagnózist: torokgyulladás. Szigorúan kikötötte, hogy ki ne merjek mozdulni a lakásból addig, amíg ő ismét nem látta az igencsak vérbő torkomat. Ezt tetőzi, hogy a hétvégén Kismányokra megyek versenyezni remélhetőleg. Várhatóan addigra meggyógyulok, hiszen vasárnap óta itthon fekszem...
Addig is csak reménykedni tudok, mivel szombathoz egy hétre ismét versenyezni fogok.